Ha találomra körbekérdeznek a magyar jégcsarnokokban, kicsoda Frank Banham, a legtöbbet hallott válasz ez lenne: „Egy igazi harcos.” A két héten belül 41 éves jobbszélsőnk visszavonul, csak előtte megírja csodálatos pályafutása utolsó fejezetét az „A-csoportos” világbajnokságon – médiapartnerünk, a Nemzeti Sport Hosszabbítás mellékletének Banham-portré-szemelvényei adják az e Hétvégi olvasmányunkat.
Egy március végi péntek délután üres még az Ifj. Ocskay Gábor Jégcsarnok is, ahol máskor vagy háromezren ordítanak, amikor EBEL-csapatok portyáznak erre. De már vége a klubidénynek, a Fehérvár utolsó előtti lett a „sógoroknál”, úgyhogy készülhetett másfél hónapot a Magyar Kupa végjátékára, amit azért megnyert, tartva a karnyújtásnyi távolságot a többi magyar klubtól. Banham viszont nem játszott, csak Hannu Järvenpää vezető- és Sille Tamás másodedzőnek segédkezett szerényen. Keddtől pedig nem utcai ruhában lesz dolga a Tüskecsarnokban: a nemzeti csapat edzőtáborában a korelnök is bemosakszik, akarjuk mondani, beöltözik.
„Ó, helló, gyertek csak be, itt jó lesz?” – kérdezi, miközben féloldalt görnyed a padlón, a srácai körében. Brock a nagyobbik, Blaze a kisebbik, előbbi máris jégkorongozik, utóbbi inkább focizik, és miközben a papa mesél, a bratyó készül az edzésre, ő az öltözőszekrények mélyébe bújva nézeget YouTube-videókat. Miután mindketten megmásszák az öreget.
„Nekem két nővérem volt – reflektál Banham –, műkorcsolyázók voltak, úgyhogy állandóan a jégen voltunk, apa intézte a helyi pályát. Nem olyan szigorú, inkább baráti apa, sokat edzett velem, amikor nagyobb lettem, mindig egy-egyeztünk. Elég okos ember, ma is észrevesz dolgokat, ha meccset néz. Anya viszont nem szerette a hokit, túl durvának tartotta, ezért én is vettem mű- és gyorskorcsolyaórákat is. De aztán a helyi hokicsapatban nem volt elég játékos, így fértem be, utána pedig évekig szinte ugyanaz a keret játszott. Nyaranta pedig softballoztunk. Leginkább dobó voltam, apa pedig ebbe is beszállt, ő volt az elkapóm. Mindkét sportot szerettem, de tizenhat-tizenhét éves koromban elmaradozott a softball, nyáron is egyre inkább jégkorongoztam.”
Amiből persze még nem következik, hogy eljutott az NHL-ig, mert statisztikailag kimutatták, hogy nagyobb az esély a lottóötösre, minthogy egy kissrác idővel beverekedje magát a világ legjobb jégkorongbajnokságába, olyan rögös és hosszú az út. Banham például még fiatalkorú sem volt, amikor elkerült otthonról, mert a kinézett csapat messze volt, így ő a nagybácsihoz került, mivel a szabályok alapján ilyen fiatalon még a családban kell nevelkedni, csak ekkor lehet hokizni is. Az más kérdés, hogy a kis Frankie csak papíron került a rokonhoz, valójában maradt a családi fészekben, onnan autóztak nap, mint nap órákat az edzésekre és vissza – amiről persze nem siettek értesíteni az illetékes hatóságot, mert a nagy távolság és sok utazás is kizáró ok lehetett volna a jégkorongot illetően. Ám ennél nagyobb akadályokat is leküzdött a nemes célért.
„Minden nap hánytam – közli Banham, mint történelmi tényt. – Tizennégy éves kor körül kezd látszani, hogy ki játszik kedvtelésből és kinek vannak komoly szándékai. Nagyon sok ügyes sráccal játszottam, akikből nem lett profi, lemorzsolódtak. A tehetség csak egy szintig elég, ezért sokkal többet kezdtem edzeni, ők viszont nem. Szerencsém volt, hogy olyan edzővel kerültem össze, aki mentálisan is fejlesztett: Daryl Duke, aki az Edmonton Oilersnek is volt az erőnléti trénere. Bokszoltunk, futottunk és lépcsőztünk, és Daryl elve, hogy az elme a legerősebb eszköz, csak a testem állította, hogy fáradt vagyok, amikor hánytam, valójában még többet is bírok, úgyhogy meg kell edzenünk az elmém, hogy az mondja meg a testemnek, mi a helyzet.”
Viszont még ennyi is kevés az NHL-hez.
CSAK SELANNE TUDTA, AMIT Ő
Amikor nagykorú lett, Banham is felkerült arra a listára, amelyről az NHL-csapatok az újoncjátékosokat válogatják júniusban, ami közismertebben a draft. Ennek a névsornak a sajátja, hogy folyamatosan változik, van, hogy rajta van az ember, van hogy nincs, van, hogy magasra taksálva, van, hogy sokkal alacsonyabbra. Az ifjú Frank annyira volt jó, hogy a legutolsó frissítésnél került fel egyáltalán, szivárványos ábrándnak tűnt, hogy tényleg lecsap rá egy NHL-klub, nem is ment el az eseményre, inkább akkori legjobb cimborájánál mókázott Kanada bal felső sarkában, British Columbiában. Amikor hívta a papa.
„…és közölte, hogy a Washington draftolt. Elmentem az edzőtáborba, és mivel Craig Berube, a gyerekkori barátom ott játszott, összeraktak egy sorba. De tudtam, még nem állok készen, le is kerültem a farmcsapatba, a Chicago Wolveshoz, ahol a táborban megfeleltem, ám az ügynököm javaslatára visszamentem a juniorokhoz, és ez volt a helyes döntés. Megerősödtem, minden nap két órán át gyakoroltam a lövéseket, sokat fejlődtem. Ekkortól kezdtem érezni, lehet esélyem az NHL-ben játszani. A Washingtonnak az első évem végén ajánlania kellett volna szerződést, de nem tette, úgyhogy szabadügynök lettem. Volt néhány ajánlatom, az Anaheim volt a legkitartóbb, engem pedig az érdekelt a leginkább, hol játszhatok. És habár sok európai, például a norvég Espen Knutsennel előtt odakerült Teemu Selänne is, úgy véltem, jó esélyem van bekerülni a csapatba, és jól is alakulhattak volna a dolgok, ha nem sérülök meg – fut a történet, miközben kapkodjuk a fejünket a nevek hallattán.
Az említett jóbarát, Berube 1143 NHL-meccset játszott, Knutsen az első norvég All Star-válogatott, Selänne pedig a legjobb finn jégkorongozó, akinek a válogatottja, az Anaheim és nevelőegyesülete, a Jokerit is visszavonultatta a 8-as mezszámát, 10-szeres NHL All Star-válogatott és a 2006-os után a 2014-es olimpiának is ő volt a legjobbja, pedig akkor már 44 volt… Banham ilyen kaliberű emberekkel forgott, sőt, elérte a szintjüket, még ha rövid ideig is. A sérülés miatt.
"Az utolsó juniorévemben elszakítottam a hasfalizmom korizás közben, ám játszottam vele, mert éppen aláírtam az Anaheimhez, és az idény végén felhívtak a farmcsapathoz a rájátszásra. De annyira rossz volt, hogy a cserénél nem tudtam beugrani, a kezemmel át kellett emelnem a jobb lábam a palánkon, aztán utána dobtam magam. És nyáron sem lett jobb, úgyhogy az edzőtábor idején meg kellett műteni, ezért kimaradt a teljes alapozás. Leküldtek a farmba, hogy összeszedjem magam, ám továbbra sem volt jó a hasam. Elküldtek még két dokihoz, újra műteni akartak, de úgy határoztam, inkább elintézem magam. Edzettem, gyógytornáztam, és elkezdett javulni.
De a következő évadot sem tudtam elkezdeni, megint nem alapoztam. Novemberben tértem vissza a tarcsiban, jól ment, de nem kiemelkedően. Viszont karácsonykor felhívtak, és akkor meglódultam, 9 gólt szereztem az utolsó 17, összesen 21 meccsemen. Az ügynököm be is dobta, hogy egyetlen játékos teljesített jobban az utolsó 21 fordulóban, Pavel Bure, nálunk pedig csak egyvalaki termelt ugyanennyit: Selänne. Ekkor éreztem, hogy igen, megcsináltam, itt vagyok az NHL-ben, a világ legjobb jégkorongozói között, ide tartozom. Ezután, a harmadik nyaramon végre alapozhattam Anaheimben, úgy éreztem, jók az esélyeim a keretben maradni. Erre utolsóként kivágtak. Fájt. Megint leküldtek a farmba, ahonnan visszahívtak volna, de agyrázkódást kaptam, úgy kellett levinni a jégről, aztán karácsony táján játszottam még pár NHL-meccset, de ennyi volt.”
SZÉKMÉRETŰ KONYHA FINNORSZÁGBAN
2000-et írtak akkor, mikor átköltözött a nagy vízen innenre. Először aláírt Oroszországba, aztán a szintén az NHL és AHL között szintező barátja, Corey Hirsch – aki ma a St. Louis kapusedzője, csak hogy folytassuk a sztárnévsor-olvasást – berezelt, mert hallott egy-két vérfagyasztó sztorit a posztszovjet hokivilágból, és mindketten dobbantottak, Banham éppenséggel Finnországba, az Espoo Blueshoz, majd két idény következett a Jokerit Helsinkinél.
„De már az első szezon után hívott a New York Islanders, elutasítottam, mert nem garantált NHL-es szerződés volt. Nem kellett volna. Már tudom, amit az NHL-ből ajánlanak, el kell fogadni, mert nem tudhatod, hívnak-e még egyszer – egy Banham-bölcselet a sokból. – Na de engem egy évvel később is hívtak, csak Phoenixbe. Azt már elfogadtam, és azonnal éreztem, hogy Finnország jót tett. Észak-Amerikával szemben ott valamivel kevesebb a mérkőzés, így több idő jut az egyéni képzésre: nekem javult az állóképességem, a gyorsaságom és a korcsolyázótudásom. Mégis csak öt meccset játszottam a Coyotesban, aminek története van.
A Jokeritnél olyan volt a szerződésem, hogy NHL-csapathoz el kellett engedniük. Keresett a Phoenix, mondtam, hogy akkor megyek. Mire a Jokerit elnöke, hogy nem adják ki az átigazolási kártyám. Az európai ügynököm közölte, hogy ő ebbe nem száll be, mert később szeretne üzletelni a Jokerittel. Attól tartottak, hogy Oroszországba megyek, ahová nem akartam, de kitalálták, hogy írjam alá: ha Oroszországba megyek 50, ha az NHL-be, 25 ezer dollárt fizetek. Aláírtam.
Ám elsőre a Phoenix a farmba, Springfieldbe küldött, viszont amikor felhívtak, néhány nappal később hívott a főnök, hogy máris küldenek vissza, aminek nem volt semmi értelme, mert az NHL-keretben alig volt egészséges játékos. Kiderült, hogy a Jokerit üzent nekik, hogy jönnek a 25 ezer dollárral – na, utána én is felhívtam a Jokerit elnökét…”
De ezzel az NHL kapuja végleg bezárult. Maradt a jó öreg Európa, ahol minden kisebb („Finnországban az első lakásom nagyon kicsi volt, a konyhában egy széket nem lehetett letenni”), ahol mások az emberek és a jégkorong, és ahol Banham kiteljesítette a káprázatos pályafutását.
KANADAI FALU, KALIFORNIA, KENTUCKY
Nekünk fogalmunk sincs, ki jár közöttünk.
Az egy dolog, hogy tavaly áprilisban letett állampolgársági esküje óta Frank Banham számít az egyetlen magyarnak, aki játszott az NHL-ben, hiszen Szuper Levente csak a bemelegítésig és a kispadon végigült maroknyi bajnokiig jutott, nem mintha az kevés lenne. Na de ha egy honfitársunk egyszer, bárhol megcselekszi, hogy a legtöbb pontot, a legtöbb találatot, a legtöbb asszisztot szerzi egy nívós bajnokság playoffjában, joggal borulunk elé. Banham ezt megcsinálta a finn és osztrák első osztályban is, többször, volt svájci bajnok, és a karácsonykor rendezett, Magyarországról nézve elérhetetlenül magas színvonalú Spengler-kupa egyik legjobbja is, méghozzá a kanadai válogatott mezében, ami önmagában lenyűgöző, amúgy.
Ilyen önéletrajzzal közelítgetett felénk, amikor Észak topbajnokságaiból kiugorgatva 2005-ben leszerződött Salzburgba, amikor 2008-ban aláírt Ljubljanába, amikor 2010-ben átment Zágrábba, hogy 2012-ben Székesfehérvárra igazoljon, és 2015-ben a magyar válogatottban a divízió 1/A világbajnokság gólpasszkirálya legyen, és 40 évesen feljusson az „A-csoportba”, ami után zokogott az öltözőben.
„Mindig szerettem magam kihívás elé állítani. Salzburgban kiváló csapatunk volt, azt gondoltam, minden évben nyerhetnénk, és habár Svédországból visszamehettem volna Salzburgba, inkább Ljubljanába mentem, mert nagyobb kihívás volt, és majdnem összejött a bajnoki cím, hiszen döntőztünk. Ugyanígy voltam a Zágrábbal és a Fehérvárral is, ahová Harlan Pratt barátom hívott – meséli Banham, miközben látszik rajta, hogy a homloka mögött futnak az emlékképek mindegyik állomáshelyéről. Megdöbbentő, ám összes légiósklubja közül az Alba Volánnál tölti a leghosszabb szakaszt. Ebből a szempontból tehát nem csoda, hogy itt érzi otthon magát, abból már inkább, hogy megjárta a jégkorong legtetejét, észak-amerikai metropolisokat, nyugat-európai világvárásokat, mégis a százezresnél is kisebb Székesfehérvár a legkedvesebb neki.
– Én jobban szeretem itt, mint a nagyvárosokat, mert egy kétszáz lelkes településen nőttem fel. Szeretek a nagyvárosokba járni, de ott élni? Nem, az nem én vagyok. Kaliforniát sem szerettem, az ottaniak magasan hordják az orrukat. Én egy kanadai faluból jöttem, nem ez a stílusom. Persze, gyönyörű hely, látni kell, sok volt csapattársam ott ment nyugdíjba, de én Kentuckyba megyek, a városon kívülre, ott jók az emberek, a földön járnak. Mint amilyenek itt, Magyarországon.”
Ahol közénk valónak érzi magát Banham is. Nem volt játékos, aki nagyobbat küzdött volna a feljutásért tavaly, aki Krakkóban alig tudott edzeni a fájós térde miatt, de minden győztes meccsünkön betalált, és kritikus találatokat szerzett, pedig egy hónappal korábban még útlevele sem volt. De ha az eredményt tekintjük, vitathatatlanul nagy ötlet volt Ocskay Gábortól a honosítása, Andrew Sarauerrel együtt, aki meg a legeredményesebb volt a keretből.
„Hihetetlen, nagyszerű volt az egész. Emlékszem, amikor Sarsyval esküdtünk, utána rögtön edzésre vezettünk. Az érzés az első napi edzésről, hogy milyen keményen dolgoztak a srácok és végig a vb alatt… Minden, amiért dolgoztunk, és hogy elértük a célunkat, elképesztő és érzelmes volt – na ekkor kérdeztünk rá arra, hogy mi történt, amikor az eredményhirdetés után könnyben úszott. – Az jutott eszembe, hogy talán sosem játszom többet. Rossz volt a térdem, tudtam, hogy műteni kell, átfutott rajtam, hogy ennyi volt. Az utolsó két évben minden bemelegítésnél megállapítottam, milyen szerencsés vagyok, és csak vigyorgok, hogy még mindig azt csinálom, amit imádok. Végülis szép zárás lett volna – reméljük, még szebb lesz a mostani. Egy rossz térd nem állíthat meg, ahhoz több kell!”
KANADA–MAGYARORSZÁG – A DÖNTŐBEN
A tavaszi-nyári tervek alakulnak. Banham felesége, Kim ugyan szintén odavan Fehérvárért, ám azért telítődött, hiszen lassan évtizede követi a férjét körbe Európában, ráadásul előtte a Delta légiutas-kísérője volt, úgyhogy látott a világból eleget. Ehhez jön még, hogy a fiúk iskola közelbe értek, az anyai rokonság pedig sulykolja az oktatás fontosságát, így elképzelhetetlen, hogy ne angol környezetben tanuljanak a srácok. Úgyhogy a család a jó idő beköszöntével visszacuccol Amerikába. De nem örökre. Egyrészt házat néznek Fehérvár környékén, hogy legyen hova átjönni nyaranta, másrészt Banham az Ocskay-akadémiával is tartani kívánja a szakmai kapcsolatot. Mindezek előtt pedig itt az „A-csoportos” világbajnokság, húszéves, csodálatos pályafutás utolsó fejezete.
„Lesz egy célunk, a bentmaradás – mondja Banham, és a szemében megcsillan az eltökéltség, ez a pozitív töltetű fanatizmus és tenni akarás –, aztán ki tudja… Én például arról álmodom, hogy megnyerjük az egészet, én ilyen vagyok. Néha csak vezetek, és azon elmélkedem, hogy Kanadával játszunk a döntőben. Én így gondolkodom, mindig nagyot álmodom.”
(A teljes portré a Nemzeti Sport 2016. április 2-i Hosszabbítás-mellékletében olvasható.)
Fotó: Mudra László
Korábbi hétvégi olvasmányok:
2015-16
Ifj. Horváth László
George Kingston
Kanadai tapasztalatok
A válogatott új edzői
JP MacCallum
A BS
Szőke Álmos
Bob Nadin
Ladányi és a negyvenesek
Az év legjobbjai
Visszatérés sérülés után
A jégkészítés mestersége
Mitől ideális egy hátvéd?
A légiósigazolás tudománya
Az új edzőképzési rendszer
Franciaország
Movemberi bajszok
Az újfajta hosszabbítás
Sájevics András és az eszkimók
Szélig Viktor
A féléves IIHF-kongresszus
Ifj. Ocskay Gábor
2014-15
Vas Márton
Egy távoli vb
A playoff
Tyler Dietrich az NHL-ben
A Vas testvérek
Erdély Csanád újoncidénye
A 2010-es Budapest Stars
Draftoltak az orrunk előtt
A honosítás
Élet a maszk mögött
Az U20-as vb az IIHF szemszögéből
A bunyók
Török László
Vendég Kanadából
Darryl Easson
Movember
