A szeptemberben indított új sorozatunkban hokiimádó újságírókat kértünk fel, hogy szabadon választott témában szabadon választott terjedelemben meséljenek, kicsit elszakadva a mindennapoktól. A vendégtollat ezen a héten nem is vendégünk, hanem saját családtagunk, Török László fogta kézbe, hogy nosztalgiázzon kicsit az óévtől is búcsúzva.
"Más idők voltak azok…"
Ilyenkor ünnepek táján például, lelassult az élet. A sportolók is megpihentek egy cseppet, hiszen akkoriban a sport még valóban sport volt és nem a szórakoztatóipar része.
Ma viszont kapkodom a fejem: karácsony másnapján három meccs a MOL Ligában, teljes forduló az EBEL-ben. A két ünnep között is „ezerrel” játszanak a csapatok – ilyenkor van idejük, kedvük, meccset nézni a szurkolóknak. Január elsején, az egykori örökrangadó két résztvevője, az Újpest és a Ferencváros vívja meg csatáját, mellette pedig robog tovább az EBEL is.
Valóban, más idők voltak azok…
Föl is kapta a fejét mindenki, amikor 1970-ben a Dán Jégkorong Szövetség által életre hívott Pondus Kupát karácsony és szilveszter között rendezték. A négycsapatos torna egyik résztvevője, hosszú éveken át mindig, a magyar jégkorong válogatott volt.
Így a játékosaink –az idő tájt szokatlan módon – december 25-én reggel nem a karácsonyfa alá kuporodtak, hanem a Keleti pályaudvarra siettek, indult ugyanis a vonat, amely Berlinen, Warnemündén át a dán fővárosba, Koppenhágába vitte őket a december 27-i rajtra.
Vissza ugyanilyen módon utazott az együttes. Ha szerencséjük volt, a szilveszter éjféli pezsgőbontásra haza is értek. Ha azonban az időjárás közbeszólt, a nyílt vasúti pályán vesztegelve, jobb esetben egy álmos dán kisváros valamelyik olcsó panziójában érte őket az újesztendő. Akkoriban nem repülővel járt a társaság, hanem vonaton, kompon majd átszállás után ismét vonaton – mert mint mondtam: más idők voltak azok…
A válogatott szövetségi kapitánya sem az óceán túlpartjáról érkezett, hanem a honi szakemberek közül került kiválasztásra. Helyesebben kiszámolásra. Azt kellett kiszámolni, hogy a néhány lehetséges szakember közül kire háruljon a feladat, hiszen nem lehetett elvárni, hogy valaki a legcsekélyebb díjazás nélkül(!), huzamosabb ideig elvégezze ezt a feladatot. Nem volt ildomos visszaélni senkinek sem a jó szívével.
A nemzeti csapat szakvezetője társadalmi munkában dolgozott, mint ahogy mindenki más is a válogatott mellett. Orvos, vezető és (ha netán volt) a gyúró is. Ebből is látszik, a manapság olyan sokat emlegetett önkéntes munka nem a jelenkor találmánya. Már akkor is divat volt, noha annak idején még nem volt feltétel az érettségi bizonyítvány megszerzéséhez. Hiába no, más idők voltak azok…
Az egykori játékosok hokitudása meg sem közelítette a maiakét. Jó példa erre, amit hetvenes-nyolcvanas évek kimagaslóan legjobb kapusa, Kovalcsik Péter hangoztat, hogy a mostaniak játékát látva az az érzése, hogy ő egy másik játékot űzött egykoron. Ennek ellenére a magyar hokivirtus az idő tájt is létezett! Mit létezett? Élt és virult!
Nyitott pályán, négyhónapos jégidénnyel készülő válogatottunk, többször is kiharcolta az akkori világbajnoki „B” csoportba jutást. Palla Antal, az egykori kimagasló tudású, rafinált észjárású remek csatár pedig joggal véli úgy: mindent kihozott magából az a társaság – amit azon a szinte lehetett. Csakhogy más idők voltak azok…
Várom a hétvégét. Lesem a szövetségi honlapot, éppen kinek az írását olvashatom, amit „Vendégtollal” vetett papírra. Irigykedem is: mennyi kolléga sertepertél a sportág körül! Mindenkinek száz és száz élménye, tapasztalata, mondandója van, ha hokiról van szó.
Sikk lett jégkorongra járni, a sportágról írni.
Ifjú médiamunkásokkal autózom haza – stílusosan – egy EBEL-meccsről, Székesfehérvárról. Miről is beszélhetnénk, ha nem a jégkorongról?! Lassan kifogyok a szóból, az emlékekből, a sztorikból. Villámgyorsan átveszik a marsallbotot és egyre gyorsabban jár körbe a szólabda. Aztán már egymás szavába vágva mondják észrevételeiket – én pedig csak kapkodom a fejem. Olyan szavak sorjáznak a jégkoronggal kapcsolatban, mint innováció, kommunikáció, PR-munka.
Aztán mindannyian egybehangzóan állítják, ezekre nincs elég ráfordítás a sportágban. Egyikük meg is jegyzi: „Látod Laci bá! Ezért is véljük úgy, hogy a te idődben sokkal könnyebb volt a hoki-újságírók helyzete.”
Kicsit elrévedek abban a ” könnyebb” világban. Amikor az is sikernek számított, ha a szerkesztőknél elérte az ember, hogy jégkorongmérkőzésről az eredmény után, kétsoros tudósítás is megjelenjen az újságban.
Amikor pedig a Kisstadion, Fradi–Újpest rangadójáról, valahol a Thököly úton, de végre fedett helyen, egy működőképes telefonfülkében diktálta a tudósító a beszámolót az eső által szétázott jegyzetfüzetéből, nem éreztük olyan könnyűnek az életünket. Nem is tülekedtünk sokan a nem létező „sajtópáholyban”. Többnyire csak ketten Hofmann Péterrel vállalkoztunk erre a cseppet sem irigyelt feladatra. (Tényleg. Péter az óta merre jársz? Évtizedek óta nem láttalak már!)
De mondom, más idők voltak azok…
Fotó: Mudra László
KORÁBBI VENDÉGTOLL-ÍRÁSOK
Hetthéssy Zoltán: Karácsonyi muffingyár az EBEL-ben
Bobory Balázs: Örömkönnyek
Gazda Albert: Mi, magyarok
Kamler János: A legnagyobb emlékére
Kohán Gergely: Macidobáló Macik
Baumstark Tibor: A lényeg apró elemei
Dajka Balázs
Bruckner Gábor: Micsoda buli!
Kibédi Péter: Kinek hiányzik a szapporói hősök játéka?
Pataki Nóra: A legnagyyobb harcosnak
Krasz Emil: A szovjet sziporka
Horog László: Rolbát és gyerekcsapatot is vezet
Melczer Zsolt: Magyar „jégtörők”, izlandi „bálnavadászok”
A megjelent írások tartalma nem feltétlenül egyezik a Magyar Jégkorong Szövetség véleményével.
