A szeptemberben indított új sorozatunkban hokiimádó újságírókat kértünk fel, hogy szabadon választott témában szabadon választott terjedelemben meséljenek, kicsit elszakadva a mindennapoktól. A vendégtollat ezen a héten Szurdi István, a Nemzeti Sport volt munkatársa fogta kézbe, hogy jégkorongos és színházi élményeket vegyítsen.
Hihetetlen volt, a Győri Nemzeti Színház színészbüféjének tévéjén mindenki azt a végtelenül lassan araszoló kis fekete pöttyöt nézte.
Abban a néhány pillanatban az amúgy premier után nyüzsgő, zsibongó helyiségre csönd ereszkedett.
Ne legyenek illúziónk, a jelenlévők közül néhányan biztosan először láttak jégkorongot, és nem értették, hogy a lengyel kapuban éppen miért nem áll senki, amikor Szirányi Bence a saját térfeléről lő, de azon sem csodálkoztunk volna, ha egy-két színésznő felteszi a szokásos „Melyikek a magyarok”-kérdést?
Azt viszont mindenki azonnal megértette, hogy különleges pillanatnak lehet a szemtanúja.
Annak is megvan az oka, hogy Krakkó helyett a Győri Nemzeti Színházban voltam azon az estén. Hogyha édesapám rendez, persze általában ott vagyok a premieren, de sportőrültként ilyen jellegű események miatt felmentést ad nekem. Ezúttal is így tett volna - ha kérem. Én viszont nem kértem… És nemcsak azért, mert már nem sportújságíróként dolgozom, hanem mert én így hozok szerencsét a magyar hokinak. Azzal, ha nem vagyok ott…
Újságíróként 2010-ben, a szapporói csoda után kettő, a svájci A-csoportos vb után egy évvel kötöttem közelebbi ismeretséget ezzel a gyönyörű sportággal.
Tudósíthattam a válogatott vagy a Volán meccseiről. Sohasem felejtem el például a két budapesti „divíziós” világbajnokságot: a kazahok elleni hihetetlen győzelmet 2013-ban, vagy két évvel korábban a spanyolok elleni 13-1-es macidobálós meccset, de azt sem, hogy a vége mindkétszer olaszok elleni vereség lett…
Klubszinten sem vagyok sikeresebb. Felejthető és felejthetetlen fehérvári estéim arányát pontos statisztika híján nehéz lenne meghatározni, de nem utóbbiból van több az biztos…
Először csak egy-két vicces kedvű kolléga jegyezte meg, hogy a csapat sikerességét szem előtt tartva jobban tenném, ha legfeljebb a budapesti szerkesztőség melegéből követném a meccseit, aztán már a helyi tudósítók és a biztonsági őr is mérsékelt őszinteséggel köszöntöttek egy-egy meccs előtt.
Ők sem tudták azonban megakadályozni, hogy 2012-ben ott legyek a Volán talán legnagyobb áttörési lehetőségénél, az áhított EBEL-elődöntő kapujában lejátszott két ljubljanai meccsen.
Ugye nem kell mondanom, mi lett az eredmény?
Szerencsére azt sem, hogy Krakkóban, immár nélkülem, feljutás lett a vége.
Viszont önző leszek: örülök, hogy négy évig részese lehettem egy itthon kivételes közegnek, hogy ott lehettem ezeken a különleges meccseken és ennyi értékes embert ismertem meg.
És ezúton megígérem, hogy májusban nem utazom Szentpétervárra...
Fotó: Mudra László
KORÁBBI VENDÉGTOLL-ÍRÁSOK
Agárdy Csaba: Egy hokiőrült gondolatai
Amler Zoltán: Szép 2016-ot, magyar hoki!
Török László: Más idők voltak azok…
Hetthéssy Zoltán: Karácsonyi muffingyár az EBEL-ben
Bobory Balázs: Örömkönnyek
Gazda Albert: Mi, magyarok
Kamler János: A legnagyobb emlékére
Kohán Gergely: Macidobáló Macik
Baumstark Tibor: A lényeg apró elemei
Dajka Balázs
Bruckner Gábor: Micsoda buli!
Kibédi Péter: Kinek hiányzik a szapporói hősök játéka?
Pataki Nóra: A legnagyyobb harcosnak
Krasz Emil: A szovjet sziporka
Horog László: Rolbát és gyerekcsapatot is vezet
Melczer Zsolt: Magyar „jégtörők”, izlandi „bálnavadászok”
A megjelent írások tartalma nem feltétlenül egyezik a Magyar Jégkorong Szövetség véleményével.
