Új sorozatot indítunk, csak hogy a vasárnap se múljon el tartalmas olvasmány nélkül. Hokiimádó újságírókat kértünk fel, hogy szabadon választott témában szabadon választott terjedelemben meséljenek, kicsit elszakdava a mindennapoktól. A vendégtollat először Melczer Zsolt, a Digi Sport munkatársa fogta kézbe.
Magyar „jégtörők”, izlandi „bálnavadászok”
Az egyik legalapvetőbb, egyben az egyik legkárosabb emberi tulajdonság, hogy próbálunk a jövőbe látni. Így van jelenleg a menekülthelyzettel is. Ebben az állandó előretekintésben akár teljesen abszurd jövőbeni képeket is kihozhat belőlünk a képzelőerőnk. Gondoljunk csak bele: mi lenne akkor, ha egyszer történetesen nekünk, közép-európaiaknak kellene elindulnunk, hogy új hazát keressünk? Milyen lenne, ha az Európát elhagyó magyarok a jeges Atlanti-óceánon hánykolódva „beleakadnának” néhány izlandi bálnavadászba? Hát persze, hogy a segítségükre szorulnánk: megkérnénk őket, mutassák meg nekünk, merre van az „Újvilág”!
Na, most akkor gyorsan vissza a jelenbe, és a sporthoz! Merthogy ez a bejegyzés közel sem negatív gondolatokat szeretne ébreszteni, éppen ellenkezőleg! A magyar „jégtörőkkel” és az izlandi „bálnavadászokkal”, a sport nyelvére lefordítva a magyar jégkorong és az izlandi labdarúgás példájával azt lehet bizonyítani, hogy igenis léteznek csodák. Hogy mi köze az izlandi focinak a magyar hokihoz? Történetesen annyi, hogy két teljesen különböző országban, kultúrában, két teljesen különböző sportágban jó másfél-két évtized alatt sikerült megvalósítani, amire még a legpozitívabb gondolkodású szakértők sem gondoltak volna tizenöt-húsz évvel ezelőtt.
A magyar jégkorong-válogatott hét év szünet és egy hatvan-hetven százalékban megvalósult generációváltás után újra a világ tizenhat legjobb csapata közé került. Izland labdarúgó-válogatottja pedig, története során először, kijutott az Európa-bajnokságra, mégpedig az elsők között! Vajon mennyi esélyt láttunk volna erre a kilencvenes évek elején? Ha csak a két ország éghajlatából indultunk volna ki, akkor semennyit! Izlandon az év tizenkét hónapjából legfeljebb hatban lehetett focizni, az év többi részében fagyott, vagy sáros volt a talaj, nem is beszélve arról, hogy a téli hónapokban csak négy órán keresztül van fent a nap. Magyarországon csak és kizárólag télen lehetett hokizni, azaz nyugodtan nevezhettük, sőt, nevezhetjük magunkat a jégkorongsport egyik legmediterránabb országának. Mindkettőnknek meg kellett küzdeni az éghajlati adottságokkal, ezért mindkettőnknek komoly építkezésbe kellett kezdenie.
Kezdjük a labdarúgás „csodaszigetével”, Izlanddal!
A mindössze 330 ezer lakosú szigetországban 2000-ben épült fel az első fedett labdarúgópálya, természetesen szabvány méretekkel. El lehet képzelni, milyen óriási felületű tetőre van szükség egy ilyen létesítmény befedéséhez! Azóta még tizenkilencet sikerült szó szerint „tető alá” hozniuk, pedig egy-egy ilyen pálya megépítése több millió dollárba került a kétezres évek elején, akkor, amikor „szárnyalt” az amerikai dollár. Az izlandi játékosok a szokásos hat hónap helyett már egész évben pályán lehetnek, a gyerekek pedig százötven kisebb méretű fedett létesítményben edzhetnek. Az izlandi labdarúgó bajnokság csapatait sokáig hatalmas profitot termelő bankok szponzorálták, a játékosok fizetésével pedig, ha dollárban kellett fizetni, bizony nem fukarkodtak.
Amíg a fedett pályák felépültek, addig az izlandi korona 2008-ra összeomlott. Nem kevesebb, mint negyven százalékot veszített az értékéből. Az Izlandon játszó, jól fizetett légiósokat nem tudták megtartani a klubok. Így jöhettek a fiatalok… Az izlandi labdarúgás fellendülésében óriási szerepe volt a pénzügyi válságnak. Kénytelenek voltak szinte csak a saját utánpótlásukra támaszkodni, azokra a fiatalokra, akiknek tizedannyit sem kellett kifizetni, mint a légiósoknak. A kényszer óriási lehetőséget adott a fiataloknak, ők pedig éltek is ezzel. A legtöbben fizetés nélkül játszottak, sőt, az edzők többsége sem kapott pénzt. A tizenkét csapatos első osztályú bajnokságból kvázi utánpótlás bajnokság lett, nem véletlen, hogy az európai klubok megfigyelői egyre sűrűbben ingáztak az óceáni sziget és Európa között. Ma már több mint hatvan izlandi játékos, pontosabban izlandi fiatal játszik külföldön!
Bármilyen furcsa is, a futball szempontjából minden optimálisan alakult a szigetországiaknak. Az infrastruktúrát nagyon kedvező feltételek mellett fejleszthették, az edzőknek pedig, egészen a tíz éves korosztályt irányító trénerekig bezárólag, nagyon magas színvonalú képzésben kellett és kell is részt venniük. Izlandon ma már az utánpótlásedzőket is nagyon jól megfizetik: vonzó szakmát csináltak az ingyen munkából. A kiválasztásban nem engedhették meg, hogy elkallódjanak a tehetségek, nagy merítési lehetőségük ugyanis nem volt. A pénzügyi válság, a kényszer nélkül aligha tudták volna beteljesíteni utánpótlás-rendszerük küldetését, ma pedig nem beszélnénk arról, hogy Hollandiát oda-vissza megverve az elsők között jutottak ki a 2016-os Európa-bajnokságra! Bár a nagy európai klubok sokszor egy-egy jól sikerült Európa-bajnokság, vagy világbajnokság után halásszák el az addig ismeretlen tehetségeket, több mint valószínű, hogy az izlandi tehetségek neveivel jóval hamarabb megismerkedhetnek a labdarúgás szerelmesei, és nem csak a felnőtt válogatott miatt: jelzésértékű, hogy az izlandi U21-es válogatott múlt szombaton 3-2-re verte a franciákat, Európa egyik legjobb utánpótlásával rendelkező országának korosztályos válogatottját! A szigetország játékosai mára odáig jutottak, hogy bárki is az ellenfél, senkitől sem ijednek meg. Ahogyan a magyar jégkorongozók sem.
Következzen tehát a mi párhuzamunk!
Az elmúlt másfél évtizedben tizenkilenc jégcsarnok épült hazánkban. Ez biztosítja azt, hogy a felnőttek és az utánpótlás játékosai az alapozási időszak másfél-két hónapját kivéve, végig a jégen lehessenek. A fedett létesítmények természetesen nem biztosították volna automatikusan azt, hogy 2015-ben újra a világelitbe jusson a magyar válogatott. Szükség volt arra is, hogy a legnépszerűbb téli sportágban legjáratosabb nemzetek szakembereit csábítsa hazánkba a magyar szövetség. Szép számban dolgoztak nálunk kanadai, svéd és szlovák szakemberek, egy idő után azonban muszáj volt egy éles, teljes utánpótlást is átfogó koncepciót kialakítani. Főleg azok után, hogy 2008-ban végre kijött a lépés a magyar „aranygenerációnak”. Hetven év után jutottunk vissza a legjobbak közé, innentől kezdve pedig csak az lehetett a cél, hogy minél hamarabb megismételjük ezt a sikert. Azt azonban mindenki tudta, hogy Szélig Viktorék után új generáció jön, hogy szinte egy egész csapatot pótolni kell majd. Az igazi átalakulást a legnagyobb siker után kellett véghezvinni, ennél nagyobb kihívást pedig nemigen találni. A 2009-es svájci A-csoportos vb után sokan latolgattuk, hogy vajon hány év kell majd az újabb feljutáshoz. Egyáltalán nem tudtuk volna megmondani akkor, hogy kik lesznek, kik lehetnek azok, akik hasonló bravúrra lesznek képesek.
A Magyar Jégkorong Szövetség több mint négy évvel ezelőtt a kanadai Glen Williamsonra bízta a magyar utánpótlás irányítását, felépítését. Az „aranygenerációból” visszavonult kiválóságok közül ma szintén az ő módszereiből tanulhatnak a legtehetségesebb edzőjelöltek, és az aktív edzők is. Hogy a magyar utánpótlás-rendszer mennyire ütőképes, bizonyítja az is, hogy az itt meghonosított rendszert próbálják átvenni az osztrákok és az olaszok is, akik a felnőttek között még talán előttünk járnak, vagy bízzunk abban, hogy már csak jártak. A legnagyobb előrelépés mégis az, hogy a magyar jégkorong-utánpótlásban nem csak csapatokat építenek. Sokkal inkább teljes modellt, és olyan személyiségeket, akik a sporton kívül, az élet más területein is sikeresek lehetnek.
Mára odáig jutottunk, hogy a magyar gyerekek korán megtanulják: ha nem teljesítenek kellőképpen, ha nem felelnek meg edzőiknek, tanáraiknak, szüleiknek, akkor nagyon hamar elveszthetik addig kiharcolt helyüket. Komoly elvárásoknak kell megfelelniük. Nem csak az számít, mit nyújtanak a pályán. A legapróbb részletekig kiértékelik az edzésmunkájukat, minden egyes fizikai gyakorlatot, és ugyanúgy számításba veszik az iskolai eredményeiket, hozzáállásukat is. Emellett nap, mint nap nagyon komoly versenyhelyzetekben kell bizonyítaniuk, hogy tényleg a legjobbak közé, az utánpótlás-válogatottakba kerüljenek. Akik ma Magyarországon a juniorok között ott lehetnek a nívós csapatokban, azok húszéves korukra megtanultak állandó nyomás alatt játszani. Megtanulták, hogyan kell küzdeni az újabb és újabb ismeretlen ellenfelek ellen. És tisztában vannak azzal, hogy Magyarországon csak néhány csapat van, amely ebben a korosztályban is magas szinten játszhatnak. Ez hatalmas motiváció. És akkor még nem is beszéltünk arról a motivációs erőről, amelyet az újabb A-csoportos feljutás ad.
A magyar edzők előtt is le a kalappal! Állandóan fejlődni, tanulni akarnak, és mindezt meg is valósítják. Hatalmas szerepük van abban, hogy a magyar klubok egyre magasabb szintet képviselnek. A válogatottaknál dolgozó utánpótlás-edzők is rettentően sokat dolgoznak a sikerért. Részt vehetnek csereprogramokban, elutazhatnak olyan országokba, ahol tényleg a legmagasabb szintű képzést végzik. A költségek felét maguk az edzők állják – ez a garancia arra, hogy „odakint” száz százalékig odafigyeljenek, mire is költik pénzüket. Olyan tapasztalatokkal, olyan megfigyelésekkel jönnek haza, amelyek valóban nagyban meghatározzák itteni munkájukat, hozzáállásukat. A magyar edzők német és osztrák felnőtt csapatoktól tanulnak elsősorban, de van olyan magyar szakember is, aki a felnőtt kanadai válogatottal is eltölthetett pár napot. A hozzáállásukra, a tanulni vágyásukra tényleg nagyon büszkék lehetnek! Ahogy a játékosok, úgy az edzők is sokkal-sokkal többet látnak, érzékelnek a világból, ha kimozdulhatnak itthonról. Megváltozik a gondolkodásuk, fejlődik a kommunikációs készségük, az emberekhez való hozzáállásuk. Egyszóval, az egész személyiségük fejlődik. Hát valahogy így lehet a mentalitáson változtatni!
Amíg a magyar labdarúgásban ez továbbra is lehetetlen, addig a jégkorong bebizonyította, hogy nálunk is lehet csodát tenni. Pedig mekkora különbség van idehaza is a két sportág jövedelmezésében… De nem is elsősorban a pénz a legfontosabb motivációs erő. Mindenki vágyik arra, hogy jól éljen, hogy egyszer el tudja tartani tisztességesen a családját, hogy anyagilag is vigye valamire. Igen ám, de egy magyar jégkorongozónak ezért addig kell felküzdenie magát, hogy egyszer Németországban, vagy Svájcban játsszon. Egy ottani hokis fizetéssel valóban nagyon jól meg lehet élni, viszont odáig eljutni csak nagyon keveseknek adatik meg. Aki nem jut el erre a szintre, de végigjárta, végigélte a kegyetlen versenyhelyzeteket, az a civil életben lehet, hogy később többszörösen kamatoztatja a sportágban tanultakat. Mert nálunk tényleg nem csak jégkorongozókat faragnak a játékosokból, hanem határozott, motivált, teljes személyiségeket!
A magyar hoki-utánpótlás eljutott arra a szintre, hogy már ide utaznak hozzánk, nálunk is keresik a legnagyobb tehetségeket a külföldi szakemberek. Az itthoni kegyetlen versenyhelyzet mellett rengeteg fiatal edződik a legjobb európai utánpótlás ligákban, és többen kiemelkedően is teljesítenek. Ezért is bízhatunk abba, hogy öt-hat év múlva akár évekre is az A-csoportban ragadunk majd, és előbb-utóbb tényleg lesz NHL-es játékosunk.
És akkor végezetül, egy kicsit vissza focihoz…
Hányszor és hányszor néztük irigykedve az olasz, a német, a francia, és sok más labdarúgó-válogatott tagjait különböző világeseményeken, ahogy ordítva, önkívületi állapotban éneklik országuk himnuszát? Szinte már abban a pillanatban megnyerték aktuális mérkőzésüket. A világ legnépszerűbb sportágában ilyet nem láthattunk magyar játékosoktól, és már-már azt hittük, nem is létezik olyan, hogy a földkerekség talán legszebb, egyben legszomorúbb himnuszát eksztázisban, minden korábbi gátat és kudarcot felszakítva is el lehet énekelni. És akkor jött a magyar jégkorong-válogatott… Az áprilisi divízió 1/A-világbajnokságon, Krakkóban és a televíziók előtt ország-világ láthatta, ahogy a magyar nemzeti csapat tagjai a himnuszon keresztül „ordítják” ki magukból a sikert. Ha a mérkőzés előtt kellett volna énekelni, bizony ugyanezzel a hatásfokkal tették volna, mert elhitték magukról, hogy újra feljuthatnak az A-csoportba. 2009 után ismét a világ tizenhat legjobb csapata között bizonyíthat válogatottunk, ezúttal pedig még szerencsére sem volt szükségünk ehhez. Jobbak voltunk Japánnál, Olaszországnál, Ukrajnánál és Lengyelországnál is, ez pedig a feljutás mellett azt is jelenti, hogy a magyar válogatottnál sikeresen lezajlott a generációváltás.
Félreértés ne essék, nagyon szurkolok a magyar labdarúgó-válogatottnak is, ragadják meg az utolsó esélyt is! Miért ne juthatnánk ki a jövő évi Eb-re akár a pótselejtezőn? Jelen pillanatban viszont, a teljes fejlődést tekintve, még tényleg ott tartunk a magyar fociban, hogy bizony az izlandiaknál kellene érdeklődnünk: vajon merre kéne indulnunk az „újvilágba”?
Ami az izlandi bálnavadászokat illeti… Leszármazottaik közül szeptemberben többen történelmet írtak az európai labdarúgásban. Mégis hajlamosak arra, hogy visszatérjenek a múltba: Izland, 2013-ban, a világ jogos felháborodására, újrakezdte a tömeges vadászatot, pedig 1986-ban a Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság betiltotta a tevékenységet. Ahhoz képest, hogy a skandinávok mennyire híresek a szabályok betartásáról és a környezetvédelemről, Izland el sem fogadja ezt a nemzetközi szervezetet. Japán és Norvégia mellett csak ők vadásznak a mai napig bálnákra. Na, ez az, amiben ha akarnánk, akkor sem tudnánk követni őket… De tényleg nem is szeretnénk! Mi inkább annak örülünk, ha REPÜL A BÁLNA!!!
Fotó: Mudra László, Digi Sport
