A szeptemberben indított új sorozatunkban hokiimádó újságírókat kértünk fel, hogy szabadon választott témában szabadon választott terjedelemben meséljenek, kicsit elszakadva a mindennapoktól. A vendégtollat harmadszor Krasz Emil, a Nemzeti Sport Online újságírója vette kézbe, és a legendás szovjetekről nosztalgiázott.
"A szovjet sziporka"
Több arra utaló jel volt, hogy a jégkoronggal szurkolói szinten egymásra találjunk. Sporttagozatos iskolámban többen űzték ezt a csapatsportágat, osztálytársaim között akadt, aki többszörös magyar bajnokként a válogatottságig vitte. Aztán ott volt az 1983-as, immár legendás C-csoportos vb, amely Budapesten magyar feljutást és országos elismertséget hozott. Nemcsak egy sportos rétegtől, hanem a frissen átadott BS-nek és tévés közvetítésnek köszönhetően egy országtól. No de milyen lehet ez a remek sport csúcsszinten? Merült fel a magától érthető kérdés egy sportos kamasz számára.
A jeges sportág iránt jóval elkötelezettebbek a kanadai őshaza felemlegetése után jöttek leginkább tűzbe, csak kevesen szimpatizáltak nyíltan azzal a szovjet jégkoronggal, amely abban az időben és politikai rendszerben kevésbé volt komfortos Záhonytól innen. Függetlenül a magas sportági színvonaltól, azonnal egyfajta pártállást is jelenthetett a fennálló rendszer mellett.
Arra meg kinek volt szüksége?
Még azoknak sem, akik jóformán kitalálták és működtették az országhatárokon messze túlnyúlva az egész kommunista, szocialista világrendet… Egy 12-13 éves fiatalembert azonban mindez nem hatja meg. Őt csak a sportszerűség menti küzdés érdekli, mint a napközis dühöngők és a játszóterek őszinte és önfeledt ütközetei.
A kanadai csúcsminőséget akkor még nem öntötte ránk a televízió. A vb-ken még a mainál is jóval visszafogottabb keretekkel vettek részt a juharlevelesek. Ebben csak minimális a változás, a vb-vel egyidőben zajló NHL-playoff a mai napig alapjaiban meghatározza a vb-kereteket. A globalizációnak köszönhetően azóta viszont már más nemzetek esetében is, nemcsak a kanadaiban. Hanem mondjuk az oroszokéban – mindez harminc év távlatából már szinte befogadhatatlan gondolat –, akik némi erőltetett megközelítéssel akkor még szovjet válogatottként funkcionáltak. Belőlük viszont megkaptuk a legjobbakat. Ráadásul a visszafogott honi vb-közvetítések mellett, olykor helyett, ott volt a legtöbb budapesti háztartásban jól fogható csehszlovák kettő, tele sporttal. Benne például az Izvesztyija-kupával, amire olykor nálunk is lecsapott a tévé. Volt valami varázsa a külföldi adón látható meccseknek, nemkülönben annak, amit a jégen láthattunk egy olyan sortól, amely önmaga a jégkorong-történelem szerves része.
1981-től 1990-ig nyolc vb-t rendeztek, ebből hatot (!) nyertek meg a szovjetek – mindez megspékelve a ’84-es és a ’88-as olimpiai győzelemmel –, a dobogóról egyszer sem maradtak le. Bécsben ezüst- (1987), Prágában bronzérmesek (1985) lettek. Utóbbian a házigazda csehszlovákok diadalmaskodtak.
Isten látja lelkem, nem sajnáltam tőlük az aranyérmet, csupán azt, ahogy az Olümposz szovjet héroszait lerángatták a földre, pontosabban a jégre.
Jól játszottak a cseh házigazdák, ám sokkal inkább taktikus, csibészes játékuk vezetett eredményre, mint a sziporka. No persze, a Vjacseszlav Fetyiszov, Alekszej Kaszatonov, Igor Larionov, Szergej Makarov, Vladimir Krutov ötösfogatot – a kapuban Vlagyiszlav Tretyakkal – sziporkában aligha lehetett megkontrázni. Legfeljebb kifogni a szelet a vitorlájukból. De azt is csak akkor, ha rossz napjuk, pillanatuk volt.
Mert amikor kijött nekik a lépés – és általában kijött –, lehetett bárki és csinálhatott bármit a jégen az ellenfél, neki annyi volt. Főként öt a négy ellen. Bár sokszor egyelő létszámnál is úgy tűnt, emberfórban vannak a szovjetek.
Biztos az idő szépíti, egyben tompítja az emlékeket, de amikor aztán tényleg fórhoz jutottak a szovjetek, és felállt a jégre ez a CCCP-s vörös mezben feszítő félelmetes kvintett, onnantól csak az volt a kérdés, hogy mikor szerzik a gólt. A korongbedobáshoz úgy siklott oda a jégen lévő kilenc mezőnyjátékos, mint ahogyan az áldozat és a hóhér közelít a vesztőhelyre.
A három szovjet támadó állandóan mozgásban volt. Keresték az üres területet, jól forogtak a kapu mögött és mellett, ügyesen tartották a korongot a sarokban. A passzaik is mindig egymáshoz mentek – talán oda sem kellett nézniük, annyira ismerték már egymást –, a tökéletes korongkezelés alap volt. Hátul a két bekk szintén hozta ezt a szintet, ráadásul mindketten óriási lövőerővel bírtak, nemcsak tologatták és lekészítették a korongot a társaknak, ha megvolt a lehetőségük, bizony elengedték a sistergős bombát. Az nem egy olyan bekkpár volt, hogy "Őket engedjük lőni, mert vakok és el sem látnak a kapuig". Rájuk igenis ki kellett lépni, ami plusz erőt igényelt a védekezőktől.
A korongot döntően a szovjetek birtokolták, így az ellenfélnek nagyon cserélni sem volt ideje és lehetősége. Mivel koronghoz sem jutott az emberhátrányban lévő fél, esélye sem volt, hogy kiüsse azt a harmadból és lélegzethez jusson. Főként, ha a kispad a túloldalon volt, minimális esélye maradt a cserére. Így a négy védő maradt kapuja előterében, viszont a fáradtság nőtt, míg a koncentráció csökkent. Ez pedig erősen a szovjetek malmára hajtotta a vizet. Mert ők sem nagyon cseréltek, amivel lehetőséget adtak volna az ellenfélnek sorai rendezésére és frissítésére. Ők bírták.
Persze ritkán kellett letudniuk a két percet, az idő lejárta előtt összehozták a fórgólt. Négyes – szerencsésebb esetben plusz egy cserével nyolcas – legyen a talpán, aki lehozta nullára az emberhátrányt ilyen körülmények között ellenük. Már nem keltek fel aznap hiába. No, nem sokan voltak.
A „fetyiszovkaszatonovlarionovmakarovkrutov”meg azóta is a jégkorongos legendárium szerves része. Megkerülhetetlen tényező, beugró a sportágba.
Nálam speciel az alfa és az ómega.
KORÁBBI VENDÉGTOLL-ÍRÁSOK
