A szeptemberben indított új sorozatunkban hokiimádó újságírókat kértünk fel, hogy szabadon választott témában szabadon választott terjedelemben meséljenek, kicsit elszakadva a mindennapoktól. A vendégtollat ezen a héten a Nemzeti Sport munkatársa, Kamler János fogta kézbe, hogy a tavaly november 24-én elhunyt legendás szovjet mesterre, Viktor Tyihonovra emlékezzen.
"A legnagyobb emlékére"
A sportba ifjú korban belebolondulók többsége bizonyára élőben, a helyszínen tapasztalt és átélt élmény hatására lesz egy-egy sportág rajongója, ezek az impulzusok életünk végéig rezegnek bennünk.
Meg persze azok is, amelyek a fekete-fehér televíziót bámulva rögzültek – már ha jégkorongról van szó. És most arról van, méghozzá a szovjet jégkorongról.
Négyéves voltam (1983), amikor a világ sportjában – internet és más okosságok híján – hihetetlenül tájékozott apám mellé, illetve a recsegő Junoszty televízió elé ültem, és csak ámultam. Írnám, hogy a szovjetek jégkorongoztak, ám jó néhány év elteltével rájöttem, hogy az sokkal több volt annál. Művészet.
Nyilván 24-es (Makarov) szerettem volna lenni, vagy legalább úgy korcsolyázni, mint ő, meg persze 9-es (Krutov), akinél rettegettebb csatárt keveset láttam, már ha egyáltalán, vagy 7-es (Kaszatonov), aki nagyobbakat lőtt a kék vonalról, mint a svéd Eldebrink, pedig ő tényleg baromi erősen ütötte meg a pakkot. Egyedül talán 5-ös (Huszarov) nem, mert nagyon csúnya volt, emlékeim szerint hiányzott egy foga elölről.
Szóval megmaradtak mezszámok, nevek, akciók, amikor az ellenfélnél a kapussal együtt mindenki feküdt, és megmaradt az a morózus bácsi, akit szerintem sohasem láttam mosolyogni. Úgy igazán. Ő volt Viktor Tyihonov, a jelenleg az NHL-ben játszó Viktor Tyihonov nagypapája.
Egy éve nincs az élők sorában, tavaly november 24-én távozott közülünk, 84 évet élt.
1977-től egyszerre irányította a CSZKA Moszkvát és a szovjet, majd az orosz válogatottat, előbbinél 2004-ig folyamatosan dolgozott, a szbornajánál egyvégtében 1994-ig, majd 2003-ban visszatért egy évre. Döbbenetes eredménysort vitt magával a sírba, bajnoki, világbajnoki és olimpiai bajnoki címek sorát, egyszeri és megismételhetetlen pályafutást.
Mondjuk úgy, hogy nem kedvelte mindenki, évente tizenegy hónapot „szentelt” a válogatottra, edzésfilozófiájáról rémhírek keringtek. Biztos volt bennük igazság, bár a tengerentúli média annak idején azt állította például a 20-asról (Tretyak), minden idők egyik legjobb kapusáról, hogy gyerekkorában szándékosan törték el a lábát a ruszkik, hogy megfelelő legyen az alapállása a háló előtt. Ezt konkrétan személyesen cáfolta nekem az érintett, amikor évekkel ezelőtt hazánkban járt – és hozzátett még néhány keresetlen szót az amerikai hírgyártással kapcsolatban…
De legyen bármi az igazság, számomra ő marad minden idők legnagyobb hokiedzője. És ha belegondolok, hogy milyen országban, milyen rendszerben, mekkora nyomás alatt és stresszben (eredménykényszer ugyebár) dolgozott évtizedeken át, tulajdonképpen csoda, hogy 84 évet élt.
Vagy ő maga volt a csoda.
Apámmal együtt szerettette meg velem a jégkorongot.
Fotó: IIHF, tass.ru
KORÁBBI VENDÉGTOLL-ÍRÁSOK
Kohán Gergely: Macidobáló Macik
Baumstark Tibor: A lényeg apró elemei
Dajka Balázs
Bruckner Gábor: Micsoda buli!
Kibédi Péter: Kinek hiányzik a szapporói hősök játéka?
Pataki Nóra: A legnagyyobb harcosnak
Krasz Emil: A szovjet sziporka
Horog László: Rolbát és gyerekcsapatot is vezet
Melczer Zsolt: Magyar „jégtörők”, izlandi „bálnavadászok”
