Az előző héten új sorozatot indítottnk, csak hogy a vasárnap se múljon el tartalmas olvasmány nélkül. Hokiimádó újságírókat kértünk fel, hogy szabadon választott témában szabadon választott terjedelemben meséljenek, kicsit elszakadva a mindennapoktól. A vendégtollat másodszor Horog László fogta kézbe, miután az "öreg Sofival", Sofron Árpáddal beszélgetett.
"Rolbát és gyerekcsapatot is vezet"
A fehérvári jégpályán csak „Öreg Sofiként” emlegetik. A román rendszerváltás után, Csíkszeredáról települt családjával Fehérvárra 1991-ben, azóta szolgálja a Volánt. Sofron Árpád hosszú éveken át játékosként, jelenleg edzőként és gépkezelőként tevékenykedik az Ifjabb Ocskay Gábor Jégcsarnokban. Fia, az egyik legjobb magyar hokis, jelenleg Krefeldben szerepel, egyike a világ legjobbjai közé visszajutó krakkói hősöknek. De ez az írás nem a kis Sofit mutatja be, hanem az öreget.
Mennyire hokis család a Sofron família?
Csíkszeredában születtem 1965-ben, ahogy minden fiú, én is hokis lettem, más lehetőség nem nagyon volt, mindenki tudja, aki szereti a hokit, hogy ott vallás a jégkorong. Előzőleg nem volt hokis a családban, én kezdtem, majd követett az öcsém, Attila. Minden korosztályos válogatottban szerepeltem, akkoriban serdülő nem létezett, csak ifi és junior, valamint felnőtt. Miután bemutatkoztam a román együttesben, a nemzetközi szabályok miatt a magyar nemzeti csapatban már nem juthattam szóhoz. Két ifi-, két junior- és öt felnőtt világbajnokságon szerepeltem, jobbára a C-csoportban. A B-ben mindössze egyszer, Pozsonyban – érdekes világverseny volt, a kilencvenes évek elején, a csehek különváltak a szlovákoktól, előbbiek maradtak a legmagasabb osztályban, utóbbiak lejjebbről indultak. Előzőleg léptek fel a B-be, majd indultak a rendezési jogért, az összes világsztárjuk jégre lépett, semmit sem bíztak a véletlenre, mindenkit hazahívtak a tengerentúlról, hogy feljussanak. Emlékszem, mi 10–2-re kaptunk ki tőlük, a döntőben a fehéroroszokat győzték le 2–1-re és feljutottak a legjobbak közé. Mi meg kiestünk a C-be. A pozsonyi erőpróbára már volánosként utaztam.
Előzőleg miért döntött a Magyarországra költözés mellett?
Először apám érkezett a zöld határon, kalandos körülmények között, 1989-ben. Még nem zajlott le a rendszerváltás Romániában, apámnak elege lett és kiszökött. Mi javasoltuk, hogy Fehérvárra jöjjön, akkoriban ugyanis Tamás Elek volt a felnőtt csapat edzője, őt ismertük Szeredából. Apunak korábban annyi kapcsolata volt a jégkoronggal, hogy járt a meccseinkre, követte a két fia karrierjét. Tudtuk, hogy mi is követni fogjuk Magyarországra az öcsémmel és anyukámmal. Attila 1990-ben jött anyuval, nekem szerződésem volt a felnőtt csapatnál, ami egy évvel később járt le, akkor én is nekivágtam a nejemmel és a fiammal, Isti akkor volt három esztendős. A forradalom után már egyszerű volt a távozás Romániából, beültünk a kocsiba, majd fél nap elteltével megérkeztünk Fehérvárra, és aláírtam a klubbal a hároméves szerződést.
Az első években elkerülték a sikerek, a Volán a Fradi és az Újpest árnyékában szerepelt. Az első siker az 1994-es MK-győzelem volt, a fináléban a zöld-fehéreket múlták felül.
Eleinte a döntőbe sem tudtunk bekerülni, aztán megnyertük a kupát hazai pályán. Később kétszer vívtunk döntőt, ám mindegyiket elveszítettük 1994-ben és 1995-ben. Előtte Erdélyben sem sikerült nyernünk, a Szeredával nem voltam bajnok, csak második. A katonaság alatt Bukarestben a Steaua sportolója voltam, velük többször nyertem aranyérmet. Érdekes, hogy bajnok nem voltam sem a Csíkszeredával, sem a Volánnal, pedig ez a két klub befolyásolta az életemet. Előbbi helyen kezdtem, utóbbi helyen pedig befejeztem.
Letelepedett Fehérváron. Amikor elköszönt a sporttól, nem fordult meg a fejében, hogy visszatér Erdélybe, mint több pályatársa? Ugyanis akikkel gyakorlatilag egyszerre választotta új otthonául a koronázó várost, többen visszatértek a szülőföldjükre.
Amikor én Fejérbe érkeztem, jött még Miklós Ferenc, a lassan világhírű síző, Miklós Edit édesapja, aki két évet játszott a Volánban. Továbbá Bartalis József, a csapat mostani erősségének, Istinek az édesapja, aztán Baricz Zoltán, Bedő Lajos, Lukács Gergő és Fekete Albert. Lukács, Miklós és Baricz aztán visszatért, a többiek maradtak, ahogy én is. Azóta sem fordult meg a fejünkben komolyan, hogy hazatérünk. Akkor dőlt el véglegesen, amikor Isti elkezdte az általános iskolát Fehérváron, valamint előzőleg a jégkorongot. A Volán után játszottam a Fradiban egy szezont, valamint levezetésként Győrben négyet, félamatőrként, csak a meccsekre jártunk a Kisalföldre. Közben elkezdtem a munkát a fehérvári jégpályán, gépkezelőként, azaz rolbásként. Azóta is ez a főállásom. A jeget csinálom, folyamatosan.
Érdekes munka? Végül is különleges, hiszen egyedül ön megy a jégre nem korcsolyában.
Én szeretem, így legalább maradhattam a hoki közelében. Amikor szögre akasztottam a korcsolyát, Ocskay Gábor ajánlotta fel, örültem a lehetőségnek. Ha nyáron, nincs jég, karbantartóként tevékenykedem a kollégákkal, felújítunk, festünk, meszelünk, javítunk, szerelünk. Mindig van munka. Ami pedig külön öröm, tizenegy éve edzőként is tevékenykedem, most a mini és a szupermini csoport egyik trénere vagyok.
A fia, ifjabb Sofron István az egyik, ha nem, a legjobb magyar hokis, a német első osztályban, a DEL-ben érdekelt Krefeld Pinguine és a magyar válogatott erőssége. Isti már gyerekfejjel roppant tehetséges volt, de gondolta volna, hogy ilyen magasságokba emelkedik?
Bíztam benne. Minden adottsága megvolt, hogy jó hokis legyen, de kijelenteni nem lehetett. Sok olyan korongozó akadt, aki nagyon tehetséges volt tizenévesen, aztán gyorsan eltűnt a süllyesztőben. Volt egy időszak, amikor nem nőtt, a korosztályában kimondottan picinek számított, ám hirtelen elindult, 187 centiméterre nőtt, erős, rendkívül jó a fizikuma és szerencsére ügyes maradt. Az ütközéseket rendre megnyeri. Az EBEL gólkirálya lett 2012-ben, majd 2013 nyarán aláírt Németországba. Nem titkolom, büszke vagyok a fiamra.
A szerződése a nyáron lejárt volna, tárgyalt a Volánnal is, végül még a tavasszal hosszabbított Németországban. Gondolom, örült volna, ha hazatér.
Persze, apaként azt szerettem volna, ha ismét anyaegyesületében szerepel, ismét itt lett volna a közelemben, naponta találkoztunk volna. Tárgyalt a klubbal, de végül maradt Krefeldben. A tavasszal már az első sorban jutott szerephez, amikor kiszerződött, a negyedikben kellett bizonyítania, szépen felküzdötte magát. Nincs könnyű dolga, tavaly 12 külföldi szerepel a klubnál – előzőleg voltak többen is –, a bajnokikon pedig kilencen játszhatnak. Isti tavaly egyszer sem nem maradt ki, az első szezonban egyszer megtörtént. Ötször voltunk nála látogatóban, nyolc meccsét láttam, idegenben háromszor, Krefeldhez közeli helyszíneken, Düsseldorfban kétszer és egyszer Kölnben.
Gondolom, csak ámult a meseszép arénákban.
Igen, Kölnben 20 ezres a csarnok, Európa egyik legszebbje, ott rendezik a férfi kézilabda Bajnokok Ligája négyes döntőjét is. Azon a meccsen, amelyet megtekintettem, 12 ezren voltak, Düsseldorfban pedig 9 ezren. Amúgy a Düsseldorf és a Krefeld meccsei számítanak a rangadónak, a két település alig 30 km-re fekszik egymástól, ők a nagy riválisok. Mint anno itthon a Volán és a Dunaferr. Amit sajnálok, hogy ritkán találkozunk, előfordul, hogy fél évig nem látjuk egymást, és természetesen nem csak nekem hiányzik a fiam, hanem a nejemnek is. A nyáron szerencsére sok időt töltött itthon. Telefonon év közben sokat beszélünk, szinte naponta, a meccsek után mindig felhív, elmondja, mi történt. Néha bíztatnom kell, természetes, hogy vannak nehéz időszakai. Egyedül él Krefeldben, a barátai itthon maradtak. Ami szerencse, hogy kint van egy haverja, Hortolányi Márton, akivel anno együtt játszott Fehérváron, minitől az ifiig. Marci Düsseldorfban lakik, főleg az első időkben sokat segített a fiamnak.
Áprilisban, Krakkóban a válogatott feljutott a legjobbak közé, az elitbe. Mit gondol, jövő májusban, az oroszországi, A-csoportos vb-n sikerül kivívniuk a bennmaradást?
Nagyon bízom benne. Ez az álma Istinek is.
Fotó: Horog László, Mudra László, Soós Attila
KORÁBBI VENDÉGTOLL-ÍRÁSOK
