A szeptemberben indított új sorozatunkban hokiimádó újságírókat kértünk fel, hogy szabadon választott témában szabadon választott terjedelemben meséljenek, kicsit elszakadva a mindennapoktól. A vendégtollat ezen a héten Gazda Albert fogta kézbe, hogy körbejárja a honosítás témakörét.
"Mi, magyarok"
Ha van jó jégkorong, és jó közösség is körülötte, akkor forró téma is van mindig. A közösség már csak olyan, hogy bár sok mindenben egyetért, vitatkozni szintén szeret. Bár abban talán még a legaktívabb és legmeggyőződésesebb hangadók sem hisznek, hogy képesek meggyőzni a más meggyőződésűeket, azt azért mindig mindenki reméli, hogy hangosabb bírhat lenni másoknál. A Jégkorongblog létrejöttével és nagyra növésével a fórum is létrejött, amelyben és amely körül – ha csak olvasóként is – az egész hokis szubkultúra összegyűlt. Alapítóként elégedetten gondolom, hogy az elmúlt szűk évtizedben pozitív szerepet játszottunk e közösség megszervezésében, de tisztában vagyok azzal is, hogy a nyilvánosság felelősség is. Ezért fontos mindent a helyén, az értékén kezelni – mivel az internet valósága közel sem azonos a mélyebb igazságokkal. Ez csak tükör: gyakran pontos, de megeshet, hogy torzít.
2015 forró témáinak egyike a magyar jégkorongban a honosítások kérdése. A magyar jégkoronggal az történt – nem kis részben magától értetődő módon –, hogy modern kori felemelkedésében különféle magyarok játszottak szerepet. Ez természetes egy olyan országban, amely – itt nem részletezendő módon – a történelem viharaiban területének és lakosságának jelentős hányadát elveszítette. Hogy a határainkon túlra került vidékek jó részén ráadásul sokáig magasabb szinten művelték sportunkat – nemcsak a Felvidéken, hanem Erdélyben, Csíkban is –, az a speciális hab a mi édes kis tortánkon.
De tényleg, első nekifutásra gondoljunk bele ebbe: tarthatnánk-e ott, ahol, ha annak idején az áttelepült Kercsó Árpád nem nevel fel megannyit a szapporói aranygeneráció legjelesebb tagjai közül, és ha a vele való rivalizálás nem hoz ki több akaratot, elszántságot másokból más műhelyekben is? Vagy ha nem bukkannak fel az első csíki hokisok a magyar mezőnyben és később piros-fehér-zöldben, Csibi Józseftől Sándor Szilárdon, Sofron Attilán át Rajz Attiláig? Majd utánuk nem fut be a tengerentúlról a szülei-nagyszülei-ősei hazáját a maga hazájának is érző Kovács Frank, Holéczy Roger, Ennaffati Omar?
Hamis és visszatetsző megközelítés lenne az mondani, hogy nekik mindig örültünk, hogy őket mindig szívesen láttuk. Ilyen kérdés nincs: ők alanyi jogon tartoztak közénk, akár a határon túlon, akár távoli diaszpórákban nőttek fel és szocializálódtak. Ők nem ők, hanem mi, azok voltak és maradtak, többes szám első személy.
Ez mindenki számára világos is volt a szubkultúránkban, aligha véletlen, hogy a kétezres évek első feléből nem emlékszünk honosítással kapcsolatos polémiákra. Először, úgy rémlik, akkor ütköztek a vonatkozó szurkolói álláspontok, amikor a magyarországi pályafutása során előbb az Újpestben remek idényeket futó, majd egy csíki kitérő után az EBEL-es Volánban is alapemberré váló Ladislav Sikorcin is válogatott meghívót kapott. Magyar felmenőket ugyan az ügyes és rokonszenves szlovákiai csatárnál is találtak, de legyünk őszinték: nem kötődött ezer szállal a kultúránkhoz és nemzeti hagyományainkhoz. Nála látványosabban-meghatóbban azonban soha senki nem lett patrióta hirtelen: aki látta, hogyan gyászolta az olaszokkal szemben hajszál híján kivívott, majd hosszabbításban mégis elszalasztott A csoportba jutást az Aréna jegén 2011 tavaszán, egy életre a szívébe zárta őt.
Azóta eltelt néhány év – és a honosításokból ügy lett. Ráadásul nem magyar ügy. Az IIHF, a nemzetközi szövetség szabályai nem kiskaput nyitnak a nyakló nélküli jövés-menésnek, hanem szélesre tárják a főbejáratot. Másfél egyhuzamban végigjátszott jó szezon elég egy bajnokságban, hogy bárki válogatott lehessen bárhol, és aki teheti, él a lehetőséggel. Az, hogy oroszok, fehéroroszok, ukránok, kazahok, esetleg kanadaiak és amerikaiak, netán csehek és szlovákok közt átjárás van, semmiség – ezen a ponton jussanak eszünkbe a székely–magyar viszonyok! –, de hogy egyre több a tengerentúli hokis kazah, fehérorosz és dél-koreai színekben is, az már igenis valamiság.
Néhány héttel ezelőtt az abszurditás csúcsaira hágott a sztori: felröppent a kacsa – már ha kacsa –, hogy az oroszok honosítanák Mat Robinsont, a Dinamo Moszkva ponterős védőjét. Történik ez akkor, amikor a született lengyel Wojtek Wolski bármennyire is szeretne, nem játszhat hazája színeiben, mivel lengyel klubokban soha nem szerepelt. Hogy a tengerentúli Mike Danton minden további nélkül lehet lengyel? Persze, hogy lehet.
A jelenség persze nem új, a brit, az osztrák és főként az olasz jégkorong aligha jutott volna el valaha is az „A-csoportig”, ha légiósok nélküli válogatottakkal száll versenybe mindenkor. Csakhogy míg az osztrákok és az olaszok rájöttek, hogy ez az út hosszabb távon a kiüresedéshez vezet, addig mások most ülnek fel a szekérre.
Mi is. Szurkolói szemmel érdekes azt látni, a szelekciónkat Pat Cortina után másodszor is a világelitbe vezető Rich Chernomaz koncepciójának része a légiósok alkalmazása. Szövetségi kapitányunk perfektül profi: a legfontosabb szempont számára az, hogy mindenkit piros-fehér-zöldbe öltöztessen, akit az érvényes szabályok értelmében tud – és aki alkalmas a szerepre, amit szán neki. Nem bajmolódik gyökerekkel, kulturális preferenciákkal, érzelmekkel, neki tehetséges, felkészült, céltudatos és jó munkabírású játékosok kellenek, akik képesek erőn felül teljesítve végrehajtani a rájuk szabott feladatot.
Az eredmény őt igazolja. Amikor idén tavasszal, néhány héttel a krakkói divízió 1/A világbajnokság előtt kiderült, hogy honosítjuk a Volán két ászát, Sarauer Andrást és Banham Róbert Ferencet, az első meghökkenés után azt mondtam: oké, legyen, de akkor jussunk fel tényleg. Erre mi történt? Erre feljutottunk. Sarauer és Banham voltak az első olyan magyarok a magyar válogatottban, akik semennyire sem voltak magyarok. Ettől még semmivel sem küzdöttek kevésbé keményen, mint amennyire a legmagyarabb magyaroktól megszokhattuk – 120%, kevesebbel nem érjük be! —, és nyilvánvalóan meghatározó szerepük volt a sikerben.
Ám innentől mégis felmerül, hogy hogyan tovább. A válasz egyértelmű: Stavangerben bemutatkozhatott a válogatottban Kevin Wehrs és a magyar felmenőkkel amúgy rendelkező Jesse Dudas, újabban pedig felbukkant a jelöltek közt a kivételes képességű Miskolc-hátvéd, Kalvin Sagert is.
A vita ezek után új lendületet vett. A magyar jégkorongszurkolók különbözőek, de három fontos dologban hasonlóan gondolkodnak: szeretik a sikert; erős bennük a nemzeti érzés; nem szeretnék, ha a magyar válogatott lenne az új olasz (pláne azok után, hogy az olasz válogatott mégis olasz szeretne lenni megint). Jó-jó, de vannak itt ellentmondások is. Bírnánk elég jók lenni légiósok nélkül? Muszáj „A-csoportosaknak” lennünk, ha csak magyar – nem kizárólag magyarországi! – magyarokkal nem tudunk? Egyre népesebb-tetszetősebb utánpótlásunk elől nem szívják el a levegőt a nem magyar magyarok? Szeretnénk azt a magyar válogatottat, amelyben sok-sok kanadai harcol a dicsőségért – és a fizetéséért?
Végül pedig: jót tesz-e a jégkorongnak globálisan, ha – ad absurdum – kanadai A, B, C, D, E, F … Z válogatottak fognak egymással küzdeni a világbajnokságok különböző kategóriáiban? A párhuzam sánta, mint minden párhuzam – a klubok nem válogatottak –, de még az is lehet, hogy megéri: a futball Bajnokok Ligája soha, de soha nem hozott annyi nézőt és annyi pénzt, mint napjainkban, amikor évről évre néhány világválogatott dönti el egymás közt, hogy ki teszi el a kupát és az eurószázmilliókat.
Csakhogy ne feledjük: az nem a mi játékunk – és ha így megy tovább, nem is lesz a mienk soha. A mi játékunkban kötődés, tradíció és érzelmek is kell legyenek. Azok nélkül ugyanis semmit sem ér az egész.
Fotó: Mudra László
KORÁBBI VENDÉGTOLL-ÍRÁSOK
Kamler János: A legnagyobb emlékére
Kohán Gergely: Macidobáló Macik
Baumstark Tibor: A lényeg apró elemei
Dajka Balázs
Bruckner Gábor: Micsoda buli!
Kibédi Péter: Kinek hiányzik a szapporói hősök játéka?
Pataki Nóra: A legnagyyobb harcosnak
Krasz Emil: A szovjet sziporka
Horog László: Rolbát és gyerekcsapatot is vezet
Melczer Zsolt: Magyar „jégtörők”, izlandi „bálnavadászok”
A megjelent írások tartalma nem feltétlenül egyezik a Magyar Jégkorong Szövetség véleményével.
