A szeptemberben indított új sorozatunkban hokiimádó újságírókat kértünk fel, hogy szabadon választott témában szabadon választott terjedelemben meséljenek, kicsit elszakadva a mindennapoktól. A vendégtollat ezen a héten az Origo munkatársa, Dajka Balázs fogta kézbe, hogy a magyar jégkorongot és a hokisok sportemberi mivoltát méltassa.
Amikor a tévében vagy a helyszínen a jégen száguldozó hokisokat nézem, az szokott eszembe jutni, hogy így 35 évesen meg kellene tanulni tisztességesen korcsolyázni. Nem mondom, hogy esek-kelek a jégen, de a forduláson, megálláson van mit csiszolni, pedig 3 évesen már totyogtam a műjégen a nagyon menő kétélű korimmal, amikor Apám elvitt magával. Sőt, ha jobban belegondolok, előbb voltam kinn hokimeccsen, mint focin, a Fater oda is elvitt, és máig a fülemben cseng, ahogy a Fradi-tábor a sokadik gól után a "Sírjál, Eper!" rigmussal cinkeli az Újpest kapusát. Egy gyerek számára kevés izgalmasabb sport van a hokinál, nagydarab emberek csomó cuccot magukra aggatva színes mezekben cikáznak egyik kaputól a másikig, közben nagyokat lőnek azzal a kis fekete valamivel, és amikor sérelem éri őket, olyan pofonokat osztanak ki egymásnak, mintha Bud Spencert látnám. Bár a szobám falán az első poszter Van Bastené volt, negyedikes koromban hokisnak öltöztem farsangkor, volt szép piros sisakom, rendes ütőm, a korcsolyát görkorival, a korongot szivacslabdával váltottam ki, és Anyunak vagy ötször a lelkére kötöttem, hogy pontosan írja rá Gretzky nevét a pulcsimra, ami mezként funkcionált. Még egy kis beszédet is prezentáltam, de hogy a többiek semmit nem értettek az NHL és a Los Angeles Kings szavakból, az elég hamar kiderült, úgyhogy a haverral, aki szintén beöltözött, gyorsan virítottunk egy kis műbunyót, ami azért is jött jól, mert addig sem látszott, hogy az ő görkorija mennyivel jobb az enyémnél. Az internet kora még nagyon messze volt, de szerencsére a tévé adta az Iszvesztyija- és a Kanada-kupát, úgyhogy tátott szájjal néztem a szovjeteket, és ahogy beleszerettem a Fetyiszov, Kaszatanov - Krutov, Larionov, Makarov sor játékába, onnantól kezdve az asztali hokiban is mindig csak a piros csapattal voltam.
A hokisok mindig is a hőseim voltak, legyen szó akár a magyar, akár a szovjet/orosz válogatott, akár a Kings játékosairól, és nagyon szerencsésnek tartom magam, ha arra gondolok, hogy végigkövethettem, ahogy a magyar jégkorong beküzdi magát az elitbe. A sikerek akkor kapnak még szebb színezetet, ha mellérakom a másik kedvencemet, a futballt, amely aztán nem igazán kényeztetett el 86 óta (pedig milyen büszke voltam az oviban, hogy a vébét az első színes tévénken nézem majd). Amíg a fociban előbb-utóbb mindig jött egy nagy gyomros, amikor már kezdtem volna reménykedni, a hokisok valahogy folyamatosan egyre feljebb pakolták a lécet, és általában meg is ugrották. 98-ban a dühöngőben vívott ádáz meccseket hagytam ott, hogy megnézzem, ahogy Széligék 0-2-ről verik a románokat, 2002-ben az Öcsémmel ugráltunk a tévé előtt, amikor Szuper Levi kivédte a norvégok szemét, 2008-ban pedig már Apámmal kiegészülve sírtunk, amikor Vas Marci szétlőtte a bal felsőt Szapporóban az ukránok ellen.
Valahogy ezek a fiúk sosem törődtek azzal, hogy ki van a másik oldalon, kimentek, és ájulásig kihajtották magukat, hányszor szerettem volna ugyanezt látni az aranylábúaktól. Ehhez még hozzájön az is, hogy olyat sem nagyon hallottam tőlük, hogy egy-egy rosszabb meccs után elővették volna az itthon gyakran tapasztalt "mindenki más hibás, csak mi nem" módit, imádtam, hogy Ladányi az újságírók előtt is ugyanolyan vagány volt, mint a jégen, és mindig megmondta a frankót.
Ráadásul a csapat mellett, mögött ott sorakozik egy olyan szurkolótábor, amely tényleg páratlan: A csoportból kiesett brigád akkora ünneplést még nem kapott, mint amit a magyar tábor csapott a fiúknak a kloteni csarnok melletti sátorban. Ki ne hagyjam a felsorolásból az idei év legszebb sportos emlékét, a krakkói menetelést, a végén a kínzó lassúsággal, de csak becsúszó Szirányi-lövéssel, és az azt követő elképesztő fiesztával, hogy utána napokig felváltva énekeljem az Ó, Riviérát és az Érik a szőlő-t. Már most beleborzongok, ha eszembe jut, ezek után mi vár ránk jövőre Szentpétervárott. És amikor a szlovákok ellen első vb-meccsen a bulihoz felállnak majd a csapatok, valószínűleg már kicsit sem fog zavarni, hogy nem tudok rendesen korcsolyázni. Mert az sokkal fontosabb, hogy olyan óriások között lehetünk, akiket régen nyálcsorgatva bámultunk a tévé előtt. Ezúton is köszönet érte mindenkinek, aki hozzájárult!
Fotó: Mudra László - MJSZ
