A szeptemberben indított új sorozatunkban hokiimádó újságírókat kértünk fel, hogy szabadon választott témában szabadon választott terjedelemben meséljenek, kicsit elszakadva a mindennapoktól. A vendégtollat ezen a héten Bruckner Gábor fogta kézbe, hogy kicsit nosztalgiázva értékelje az "A-csoportos" létünket.
"Micsoda buli!"
Most, hogy szűk három évtized után befejeztem napilapos pályafutásomat, tét nélkül bevallhatom: szerény számításaim szerint uszkve huszonöt-harminc jégkoronggal foglalkozó cikkemben írtam le valami ilyesmit: „A hóban, fagyban, a Kisstadion jeges lépcsőin edződött drukker…”
Valószínűleg a ’83-as magyar–kínai meccs az oka mindennek, de annak biztosan, hogy amikor nézőként, újságíróként, bármilyen módon kapcsolatba kerülök ezzel a mifelénk egykoron oly imádni valóan ágról szakadt sportággal, kényszeresen nosztalgiázni kezdek.
Mindenekelőtt mindig eszembe jut az a harminckét évvel ezelőtti március 20-a, a BS, ahogyan folyamatosan a hátam mögé pillantgatok, mert Török Laci párás szemmel üvölt torkaszakadtából a mikrofonba, hiszen „a világ legszeretetreméltóbb csirkefogói” kiharcolták a C-ből a B-csoportba jutást; na, és az az este, éjszaka utána, te jó ég…
Meg még ezernyi didergős, jambósapkás, mámoros emlék az elkövetkező esztendőkben – tízezredmagammal a szabadtéri bajnokikon, Palla Tónistul, Szajlaistul, Eperjessystül, Ancsin Janistól és Lacistul, nagy-nagy-nagy családostul –, amelyek felidézésekor a mai húszas-harmincasok következetesen az iránt érdeklődnek: „Mondd, ti normálisak voltatok?”
Olyannyira nem, hogy még sydneyi (újra mondom: Ausztrália, a nyolcvanas években!) C-vb-t is magába foglaló hoki-sajtófőnöki időszakomban arra riadtam zavarodott álmomból, hogy „Oké, de miért nem csinálunk egy ilyen népszerű sportágnak újságot?!”
Törököt, a régi mentort nem kellett sokat győzködni, Studniczky Ferenc főtitkárt sem, nem beszélve a professzorról, Sárközy Tamás „hatalmas figura” elnök úrról, aki egyszer, még igazságügy-miniszterhelyettes korában ellátogatott velem a József utcai Volán Klubba is, tudják, a Szőke Pistához, a hajdani Fradi-futballistához, abba a városszerte jól ismert kocsmába, amelynek sok mindenhez volt köze, klubhoz éppenséggel a legkevésbé…
A szándék közös volt, a feladat egyszemélyes: a „Buli” címet viselő nyolcoldalas világszám lényegében one-man-show keretében íródott, gyártódott, terítődött, árusítódott, és ennek megfelelően élt is vagy négy-öt hónapot. Ma már a feledés jótékony homálya takarja.
De nekem három szám megvan még belőle, a médiavilág leginkább stencilre hajazó, tűzőgéppel összefűzött csodájából, és ez a három szám közvetlenül a legféltettebb családi ereklyék társaságában őrződik, tekintve, hogy maga is igen féltett családi ereklye.
A korszak mementója, amelyet kizárólag azok érthetnek meg, akik átélték, s amely annál közelebb áll mindannyiunkhoz, minél inkább távolodik a jelentől mind időben, mind sportértékében, mind – hála a magasságosnak – a mai „A-csoportos” honfitársakhoz képest színvonalában is.
Van ugyanis valami igazi csodát rejtő bája annak, hogy akad sportág, amelynek őszülő halántékú szerelmesei nem azért révednek állandóan a múltba, mert akkor minden szebb és jobb volt.
Éppen ellenkezőleg: azért emlékeznek folyamatosan, mert olyan jó visszagondolni arra, honnan is indult az egész, s ahhoz képest hova jutott.
Értékeljük, nincs ám ez mindenütt így.
Fotó: Mudra László
KORÁBBI VENDÉGTOLL-ÍRÁSOK
Kibédi Péter: Kinek hiányzik a szapporói hősök játéka?
Pataki Nóra: A legnagyyobb harcosnak
Krasz Emil: A szovjet sziporka
Horog László: Rolbát és gyerekcsapatot is vezet
Melczer Zsolt: Magyar „jégtörők”, izlandi „bálnavadászok”
