A szeptemberben indított új sorozatunkban hokiimádó újságírókat kértünk fel, hogy szabadon választott témában szabadon választott terjedelemben meséljenek, kicsit elszakadva a mindennapoktól. A vendégtollat ezen a héten Bobory Balázs fogta kézbe, hogy a lakáspadlón elmélkedjen a modern kori magyar hoki legnagyobb eseményein.
"Örömkönnyek"
A frissen felújított lakás laminált padlójára huppantam, és egy artikulálatlan üvöltés – melyet a négy emelettel lejjebb a húslevesét szürcsölő szomszéd is hallott – követően potyogni kezdtek a könnyeim.
Az ismétlést már nem is nagyon láttam, pedig Vas Marci Ladányi Balázs passzából valóban gyönyörű gólt lőtt.
„Te sírsz?” – kérdezte a barátom, de választ nem kapott, csak egy ölelést. Abban a pillanatban nagyon messzire kerültek el a szavak.
Nem azért mert előző este előre ittam a medve bőrével, és némi fejfájással is küzdöttem, egészen egyszerűen addig a pillanatig nem tudtam elképzelni, hogy a magyar jégkorong-válogatott egyszer valamikor az „A-csoportba” jut.
Kishitű voltam…
Pedig testközelből láttam Székesfehérváron felnőni azt a generációt, amely átvezette a sportágat a modern korba. A Palkovics Krisztián, Zalavári Miklós, Horváth Balázs, Balajthy Viktor és persze Ifjabb Ocskay Gábor nevével fémjelzett korosztály már az ifjúsági bajnokságban is ádáz csatákat vívott a nagy megyei riválissal, a Dunaferrel, ahol Kercsó Árpád terelgetett legalább ennyi, ha nem több tehetséges gyereket.
Ezek a srácok szinte egyszerre léptek be aztán a felnőtt válogatott öltözőjébe, és a tanulási folyamat minden lépcsőfokát végigjárva bő egy évtized kemény munkájának köszönhetően Szapporóban, a világ másik végén, feljutottak a világ legjobb tizenhat csapatának a társaságába.
Nekem is kellett néhány nap megemészteni, hogy a magyar hokiválogatott immár Kanada, vagy éppen Szlovákia ellen játszhat tétmérkőzést világbajnokságon, de még hosszabb időbe telt, hogy tovább lássak az orromnál és rádöbbenjek: Kangyal Balázsék nem néhány évre, de talán évtizedekre alapozták meg a sportág jövőjét.
Persze én is láttam már számtalan olyan esetet – főleg szeretett hazámban – hogy a sikerek szülte lehetőségekkel enyhén szólva sem sikerült élni, de jégkorong kapcsán ez fel sem merült bennem.
Túl jól ismertem már ezt a társadalmat, tudtam, hogy ebben a közegben nincsenek szerencselovagok, szélhámosok, akik a saját zsebük dagasztása érdekében kótyavetyélnék el azt a renomét, amit sikerült megteremteni.
A hokiban a becsület, az alázat, a szorgalom és a munka szeretete számít alapfogalomnak, a magyar szurkoló ezért imádja ennyire ezt a csapatot, és még azért, mert azt érzi, sohasem csalták meg.
Azon túl, hogy a svájci „A-csoportos” világbajnokság minden percét kiélveztem, elégedetten nyugtáztam azt is, hogy néhány jelentősebb szponzor és immár az állam hathatós támogatásával is rohamléptékben javul az utánpótlás-nevelés minősége, rengeteg gyerek szeretne a szapporói hősökéhez hasonló pályát befutni, a Mol Liga egyre színvonalasabb, az Alba Volán pedig a kőkemény EBEL egyik meghatározó tagja lesz.
A korosztályos válogatottakba – a legkisebbektől a felnőttekig – a szövetségi edzők első körben akár ötven játékost is behívhatnak, és immár biztos, hogy az elsőnél nem sokkal rosszabb az ötvenedik, így minden keretszűkítés olyan fejfájást idéz elő a szakembereknél, amelyet nem győz le egyetlen pirula sem.
Szapporó nélkül nem járnánk itt, vagy sokkal lassabb lett volna ez a folyamat. Éppen ezért nem szeretem, ha valaki Krakkóval kapcsolatban is csodát emleget.
A magyar válogatott újabb feljutása már nem égi adomány, misztikus hősköltemény, hanem bravúr, ami az elmúlt években befektetett munka és anyagi ráfordítás eredménye. És pontosan ez az eredmény az, amelynek köszönhetően lehet még magasabbra emelni a lécet, újabb célok kellenek, újabb álmok, amelyek elérhetetlennek tűnnek, hogy aztán elérhetővé váljanak.
Februárban lakásfelújításba kezdek. Nem bánnám, ha az első könnyek májusban a magyar válogatott csodaszámba menő bennmaradása után hullanának a frissen lerakott laminált padlóra…
Fotó: Mudra László
KORÁBBI VENDÉGTOLL-ÍRÁSOK
Gazda Albert: Mi, magyarok
Kamler János: A legnagyobb emlékére
Kohán Gergely: Macidobáló Macik
Baumstark Tibor: A lényeg apró elemei
Dajka Balázs
Bruckner Gábor: Micsoda buli!
Kibédi Péter: Kinek hiányzik a szapporói hősök játéka?
Pataki Nóra: A legnagyyobb harcosnak
Krasz Emil: A szovjet sziporka
Horog László: Rolbát és gyerekcsapatot is vezet
Melczer Zsolt: Magyar „jégtörők”, izlandi „bálnavadászok”
A megjelent írások tartalma nem feltétlenül egyezik a Magyar Jégkorong Szövetség véleményével.
