A szeptemberben indított új sorozatunkban hokiimádó újságírókat kértünk fel, hogy szabadon választott témában szabadon választott terjedelemben meséljenek, kicsit elszakadva a mindennapoktól. A vendégtollat ezen a héten Agárdy Csaba, a Dunaújvárosi Hírlap munkatársa fogta kézbe, hogy felelevenítse utazását a hoki őshazájába.
"Egy hokiőrült gondolatai"
Azt nem mondhatom, hogy amióta az eszemet tudom, a jégkorong rabja vagyok, de az biztos, hogy alsó tagozatos koromban (ez a hetvenes évek eleje) már volt korongom, és saját készítésű ütővel az udvarra fagyasztott jégpályán a bal kezemmel a jobb ellen már remek mérkőzéseket játszottam.
Miskolci gyerekként hosszú, kemény teleket élhettem meg, így a saját pályám több hónapig használható volt. Azt nem tudom miért, de az első pillanattól kezdve a kanadai hoki rajongója voltam és vagyok ma is. Pedig azokban az időkben kanadai hokicsapatot nem is láthattam, hiszen 1970 és 1976 között nem vettek részt világbajnokságokon, sőt a ’72-es, ’76-os téli olimpiát is kihagyták. Később pedig a vb-ken, olimpiákon egyetemi gárdákkal vettek részt, a híres NHL játékosok nem voltak láthatóak ezeken az eseményeken. A szovjeteket, a csehszlovákokat, a svédeket és a finneket viszont rendszeresen láthattam, nemcsak a nagy világeseményeken, hanem az Izvesztyija Kupákon. Mégis Kanada volt a kedvenc.
A szovjeteknek, hiába játszottak remek hokit, mégsem szurkolhattam, mert a hazánkat megszálló ország csapatáról beszélhettünk. Csehszlovákia sem jöhetett szóba Trianon miatt, míg a svéd és finn csapat fűszertelen hokit játszott.
Nagyon sokáig az volt a vágyam, hogy eljussak Kanadába és láthassak egy NHL mérkőzést. 1996 őszén azután eljött a nagy nap és nem is akárhova érkezhettem meg, hanem Torontóba, a kanadai jégkorong egyik bölcsőjébe. Itt aztán gyorsan megtapasztalhattam, milyen, amikor egy ország, egy egész város rajong egy sportágért. Másképpen nem fogalmazhatom meg: Torontóban a hoki mindenekfeletti! Egymást érik a jégcsarnokok, a nyitott pályák, a természetes jégpályák és nem látni gyereket hokiütő nélkül a kézben. Arról nem beszélve, hogy ha az ember bemegy egy sörözőbe, étterembe, nem tud úgy leülni, hogy vele szembe ne legyen egy tévé, amin egyfolytában hokimérkőzések mennek a különböző korszakokból. Egy rugdalózót nem lehet úgy venni, hogy azon ne legyen rajta valamelyik hokijátékos portréja, vagy az NHL, vagy a Toronto Maple Leafs logója!
Aztán eljött a nagy pillanat, amikor beléphettem a legendás Maple Leafs Gardenbe és nem is akármilyen mérkőzésre, a Toronto Maple Leafs–Ottawa Senators rangadóra méghozzá a rájátszásban, a párharc tétje a főcsoportdöntőbe jutás volt. Egy 1–0-s, de remek mérkőzésen nyert a Toronto, de nem is ez a lényeg. A fontos a kanadaiak jégkorong iránti tisztelete, szeretete, amit ezen a mérkőzésen tapasztaltam.
Mellettem három székre ült egy fiatal lány Senators-mezben, körülötte csak Toronto-dresszes drukkerek. A lányt egy szó bántalom nem érte, sőt, ha emlékeim nem csalnak, a hosszabbításban lőtt Berozin-gól után, ami az Ottawa kiesését jelentette, ez a húsz év közüli lány elsírta magát, és amikor látták a Toronto-hívek, hogy pityereg a hölgy, vigasztalták, mondták neki: ne búsulj, legközelebb ti nyertek. Az európai, magyarországi viszonyokon felnőve (bár a jégkorong szurkolókra nem nagyon jellemző az ellenségeskedés) számomra ez nagyon meglepő volt. A tolerancia azonban nemcsak a stadionokra, hanem az utcákra is jellemző.
Vannak például olyan parkolók, amelyek csak a jégkorong-meccsek alatt üzemelnek egy üres telken, egy drótkerítéssel körülvéve. Ezeken a területeken az autók úgy állnak, mint a konzerves dobozban a heringek. Mi egyszer úgy parkoltunk rá egy autóra, hogy az se ki, se be nem tudott mozogni. Erről persze elfeledkeztünk. A mérkőzés után a Garden melletti Molson-sörözőben értékeltünk egy kicsit. Miután befejeztük, már csak két autó volt a parkolóban, a miénk és amelyik a miénktől nem tudott kiállni… Nem volt anyázás, csak annyit kérdezett tőlünk a fiatal pár: megittatok pár sört? És ezzel az ügy le volt zárva.
A meccs utáni élményekhez az is hozzátartozik, hogy a Leafs győzelme után a belvárosban leállt a forgalom, tülköltek az autók, ölelgették egymást az emberek. Ekkor felmerült bennem a kérdés, mi lesz itt, ha egyszer Stanley Kupát nyer a Leafs? Torontóban egyébként nem egyszerű hokimeccsre jegyhez jutni, mivel évekre előre el vannak adva a tikettek, a bérletekkel egyetemben. Egy jobb mérkőzésre csak a feketepiacon lehet igen borsos áron jegyet kapni. Erre az Ottawa elleni találkozóra mi is az utcán jutottunk belépőhöz egyenként 1500 (!) dolláros áron. De a helybéliek szerint ez még nem is olyan drága, mert volt már olyan derbi, amire 10 ezer dollár alatt – hangsúlyozom: feketén – sem lehetett jegyhez jutni. És hogy ez mennyire természetes egy olyan országban, ahol az emberek fegyelmezettek, minden szabályt betartanak, és eszükbe sem jut csalni, azt az bizonyítja, hogy a jegyüzértől kaptunk egy névjegykártyát „Jake, a jegyüzér” felirattal, telefonszámmal, címmel feltüntetve. Baseballra, kosárlabdára, rockkoncertekre és jégkorong-mérkőzésekre lehet nála jegyhez jutni. Persze be kell jelentkezni…
Továbblépve: nem szabad kihagyni egy ebédet, vagy vacsorát Wayne Gretzky torontói éttermében. Hogy mennyire nyugodtak a kanadaiak, az itt is kiderült. A bejárat előtt álló családról fényképet akartam készíteni, az étterem előtt elvezető négysávos út kellős közepéről. Látva szenvedésemet, egy arra járó hölgy elkérte tőlem a fényképezőgépet (láss csodát, nem szaladt el vele…) leállította a forgalmat és megcsinálta a fotókat. Az autósok ezúttal sem anyáztak, csak integettek és jó szórakozást kívántak nekünk. A Gretzky-étterem maga a csoda, természetesen a házszám 99-es, az ajtón a kilincs korcsolyapenge, bent pedig gyakorlatilag egy Gretzky-múzeum várja a betérőt. Arról már nem is beszélve, hogy a húsokba, a hamburgerbe a 99-es szám bele van sütve!
Nagy élmény utánpótlás-mérkőzésekre is ellátogatni. Hatalmas szívvel, lelkesen játszanak a kicsik. Láttam már tízéves kapust bekapott gól után zokogva lejönni a pályáról. A Four Link azután igazán nagy különlegesség: négy pálya van egy csarnokban, középen az étterem, a bár, ahonnan mind a négy pályára rálátni, s amolyan körkapcsolásban négy mérkőzést is láthat az ember.
De a halhatatlanok csarnoka, a Hockey Hall of Fame is kihagyhatatlan egy jégkorong őrült számára, de még a hokit nem kedvelőknek is ajánlott megtekinteni. Elég csak annyit megemlíteni, hogy itt őrzik a Stanley Kupát. Ez már későbbi történet, de volt szerencsém a Hockey Hall of Fame egyik menedzserével, Craig Campbellel végigjárni a múzeumot (dicsekedve mondom, néhány magyar relikviát vittem a kérésére). Na, ezen a múzeumjáráson az alagsorba is bejutottam, ahol rengeteg olyan tárgyat őriznek, ami a kiállítótermekbe sosem kerül. Ezek közé tartozik Bobby Orr utolsó meccsén viselt véres és szó szerint büdös meze. Ezeket a mezeket ugyanis nem mossák ki, hanem lefagyasztják, felengedik többször is, majd visszafagyasztják – ezzel fertőtlenítenek, de az izzadságszag megmarad!
KORÁBBI VENDÉGTOLL-ÍRÁSOK
Amler Zoltán: Szép 2016-ot, magyar hoki!
Török László: Más idők voltak azok…
Hetthéssy Zoltán: Karácsonyi muffingyár az EBEL-ben
Bobory Balázs: Örömkönnyek
Gazda Albert: Mi, magyarok
Kamler János: A legnagyobb emlékére
Kohán Gergely: Macidobáló Macik
Baumstark Tibor: A lényeg apró elemei
Dajka Balázs
Bruckner Gábor: Micsoda buli!
Kibédi Péter: Kinek hiányzik a szapporói hősök játéka?
Pataki Nóra: A legnagyyobb harcosnak
Krasz Emil: A szovjet sziporka
Horog László: Rolbát és gyerekcsapatot is vezet
Melczer Zsolt: Magyar „jégtörők”, izlandi „bálnavadászok”
A megjelent írások tartalma nem feltétlenül egyezik a Magyar Jégkorong Szövetség véleményével.
