„Menjen fel a lépcsőn a főépületbe, és a folyosón balra az első szoba az ügyvezető igazgató úré” – igazít útba készségesen a BKV Előre SC sporttelepének portása. Pontosabb lenne azonban sportcentrumot írni, hiszen az ódon főépület és a ki tudja mikor felhúzott magas kőkerítés mögött egy modern sportközpont képe tárul a látogató elé. Jó látni ezt az apró gyöngyszemet. Különösen annak fényében, hogy hány meg hány sporttelep tűnt el nyom nélkül az utóbbi két évtizedben a fővárosban. Nem is beszélve a sok-sok hajdan sikeres és népszerű, ám a rendszerváltoztatást követő vadkapitalista évek alatt kimúlt vállalati sportegyesületről.
Társadalmi elnök: Dr. Kocsis István
Ügyvezető: Hudák Gábor
Ez a tábla virít a portás által jelzett szoba bejárati ajtaja mellett. Bizony, immár 2008 februárja óta a hajdani BKVT (Budapesti Közúti Vaspálya Társaság) sportegyesülete jogutódjának a Ferencváros legendás hokicsatára az ügyvezetője. Az igazgatói irodában azonban semmi sem utal a helyiség használójának jeles sportmúltjára. Trófeákból nincs hiány, de valamennyit a BKV Előre sportolói nyerték. Egyetlen fotó, a szapporói aranycsapat bekeretezett képe jelzi csupán az ügyvezető hokis kötődését.
„Olvastam egy hirdetést, miszerint a BKV Előre ügyvezetőt keres – mondja Hudák Gábor (47 éves), miközben a titkárnő (mellesleg a hajdani kiváló kapus, Bóna István felesége; íme, azért egy rejtett hokis szál!) behozza a gőzölgő kávét. – Abban az időben a vállalkozásaimban dolgoztam, de azok nem kívántak egész embert, és a családtagok is tudtak segíteni. Így aztán beadtam a pályázatomat. Nem csak a hecc kedvéért, nagyon is bíztam benne, hogy én lehetek a befutó. Én mindenhez úgy álltam hozzá világ életemben, hogy ha már belefogtam, meg is akartam csinálni. Volt egy meghallgatás is, és ezt követően jött az értesítés, hogy megkaptam az állást. S hogy mi dönthetett mellettem? A sportbéli jártasságom mellett talán az, hogy vállalkozóként képben voltam a pénzügyi és adózási szabályokat illetően is.”
Persze, egészen más egy saját céget igazgatni, mint egy négy plusz kilenc szakosztályos sportegyesületet vezetni. Hudák Gábor azt mondja, bizony eltelt egy fél év, mire kezdte magát kiismerni az új közegben. A munkatársaitól szerencsére minden segítséget megkapott, s az is kulcsfontosságú, hogy a névadó közlekedési cég is magáénak érzi a klubot. Amikor az ügyvezetőváltás megtörtént, még épp Antal Attila volt a BKV Zrt. vezérigazgatója. Aztán néhány hónapig – megbízottként – Balogh Zsolt állt a cég élén, 2008 szeptembere óta pedig Kocsis István a társaság első embere. Ahogy már szó volt róla, Kocsis úr a klub társadalmi elnöke is egyben. A zrt. a Sport utcai létesítmény fenntartója, működtetője, illetve a sportklub támogatója. A viszonyok tiszták és egyértelműek. Így az is természetes, hogy a BKV Előrével kapcsolatos stratégiát is névadó cég képviselőiből álló elnökség jelöli ki. A célok megvalósítása azonban már az egyesületi menedzsment feladata és felelőssége.
„Sajátos helyzetben vagyunk a hagyományos egyesülethez képest – magyarázza Hudák Gábor. – Egy sportklub célja ugyanis alapesetben az, hogy a csapatai, versenyzői a maguk műfajában minél jobb eredményeket érjenek el. A mi dolgunk viszont elsősorban az, hogy kiszolgáljuk a közlekedési társaságnál dolgozók sportolási igényeit. Meg kell mondanom, a mai helyzetben, amikor az emberek rengeteget dolgoznak a megélhetésük érdekében, nem könnyű megmozdítani őket. Elsősorban azok vevők a sportra, akiknek a mozgás, a versenyzés iránti igény már gyerekkorban beleivódott a vérükbe. Mégis vannak olyan eredményeink, amelyekre, azt hiszem, joggal lehetünk büszkék. Hogy mást ne említsek: a vállalati kispályás futballbajnokságunkban összesen 44 csapat verseng a műfüves pályánkon. Jelzi a dolog komolyságát, hogy immár két osztályban zajlanak a küzdelmek, és van saját, házi fegyelmi bizottságunk is!”
Az ügyvezető álma az, hogy a futball mellett a sárkányhajózásnak is kultusza alakuljon ki a BKV Előrénél (amelynek van hagyományos kajak-kenu szakosztálya).
„Pályázati pénzek segítségével vettünk egy sárkányhajót, már én magam is kipróbáltam. Mondhatom, fantasztikus élmény, és a csapatépítésre is tökéletesen alkalmas. A dobos és a kormányos mellett ugyanis még vagy húszan eveznek együtt, ami ennek ellenére komoly fizikai igénybevétel.”
A szabadidősport-szakosztályok mellett összesen négy versenyszakosztály működik, valamennyi önálló egységként. A súlyemelőknek reális esélyük van egy olimpiai kvótára, bár az azért nem valószínű, hogy Londonban megszületne a BKV Előre történetének negyedik ötkarikás aranyérme. Olimpiai bajnoka legutóbb 1980-ban volt a klubnak, amúgy éppen egy súlyemelő, Baczakó Péter jóvoltából (a másik két győztes a kenus Tatai Tibor 1968-ból és az úszó Temes Judit 1952-ből). A legutóbbi éremszerzés (ezüst) is egy súlyemelő érdeme; Krutzler Eszter 2004-ben Athénban állhatott fel a dobogó második fokára. Világbajnoki aranyérem már idén is született a tekéző Méhész Anita révén.
Egy jövő évi olimpiai vagy világbajnoki bravúr azért lenne különösen kedves a kék-sárga színek kedvelői számára, mert a BKVT sportklubját 1912-ben alapították, vagyis jövőre lesz 100 éves.
„Készülünk a centenáriumra – mondja Hudák Gábor. – Szeretnénk a jeles évfordulót méltón megünnepelni, bár erre külön költségvetési forrásunk nem lesz. Annyit elárulhatok, hogy a századik születésnapra megjelentetünk egy, a klub történetét feldolgozó jubileumi kiadványt.”
Mivel a rendelkezésre álló forintokat nagyon okosan és alaposan be kell osztani, nem csak a világra szóló szülinapi parti nem kerülhet szóba. A szakosztályok számának bővítése sincs napirenden. Pedig az ügyvezető nem egyszer megkapja a kérdést, hogy vajon lesz-e a Hudák-érában hokiszakosztálya a BKV Előrének? A válasz azonban rendre ugyanaz: ennek nincs realitása.
Más idők járnak, mint a hetvenes évek elején, amikor Hudák Gábor sportpályafutása elindult. Mégpedig a KSI-nél, hiszen akkoriban a sportiskolának is volt hokiszakosztálya. Szó se róla, jó ideig semmiféle jel nem utalt arra, hogy a KSI-nek egyszer majd lesz egy Hudák Gábor nevű növendéke. Nevezett fiatalember ugyanis a futball bűvöletében élt. Reggeltől estig – sőt, talán még álmában is – a labdát rúgta, merthogy focista szeretett volna lenni. Ám ahogy az már lenni szokott, egy véletlen találkozás fordulatot hozott az életében. A nagyszülők balatonszéplaki nyaralójában egy szép napon felbukkant id. Orbán György, aki abban az időben éppen a KSI vezetőedzője volt. A szakember rábeszélte Hudák-papát, hogy vigye el a fiacskáját a sportiskola egyik edzésére. A következő karácsonykor Gábor korcsolyát talált a fenyőfa alatt, az első januári tréningen pedig már ő maga is ott toporgott a Kisstadionban.
„A hoki nem volt ismeretlen sport a számomra, hiszen telente már egész kis srácként eljártam apámmal jégkorongmeccsekre. Kívülről fújtam a Ferencváros összeállítását, merthogy a miénk bizony tősgyökeres fradista família. Gyorsan beleszerettem a hokiba, ráadásul az első években a futballról sem kellett lemondanom miatta, mert a jeges szezon még igen rövid volt. Amikor véget ért, mentem vissza futballozni.”
A hokis szerelem elmélyüléséhez esetünkben az is szükségeltetett, hogy Hudák Gábor igen gyorsan klubot váltson. Kilenc évesen, 1973-ban került a KSI-hez, és noha a sportiskola alapesetben 18 éves korukig foglalkoztatta az sportolókat, ő két évvel később már vette is a kalapját.
„Kezdetben kapus voltam, de erre egy év után ráuntam. Szerettem volna kimenni a mezőnybe. Ahhoz viszont nem koriztam elég jól, hogy a nálam nagyobbak mellett labdába rúghassak. Hogy kik voltak a KSI-ben a csapattársaim? Nos, többek között Kovács Zoltán, az MJSZ jelenlegi főtitkára, Szabó Coca, Miletics Csaba és Bóna István. Persze, visszamehettem volna a saját korosztályomba, de azt visszalépésnek gondoltam, így inkább szedtem a sátorfámat.”
S hova máshová mehetett volna, mint az FTC-be, ahol tárt karokkal várták a KSI-s gyerekeket. Hudák Gábor első fradista edzője Szende János volt, aztán pedig a legendás Rajkai László tanítványa lett. Mindössze 20 évesen szerezte meg élete első felnőtt bajnoki aranyérmét.
„A dolog apró szépséghibája, hogy a végső sorrend a zöld asztalnál alakult ki. Az 1983–84-es évadban összesen három csapat alkotta az OB I mezőnyét, s a végelszámolásnál mindhárom együttesnek 16-16 pontja volt. A Fradi vezetősége azonban a székesfehérvári Gilján János jogosulatlan szerepeltetése miatt megóvta az egyik meccset, s végül a két pontot nekünk ítélték. Jobb lett volna persze, ha a pályán dől el a bajnoki cím, de így alakult...”
A zöld-fehérek vezetőedzője abban a szezonban id. Orbán György volt, aki – ahogy Hudák mondja – „szakmailag nagy hatással volt” rá. Az ifjú csatárreménység számára az is óriási élményt jelentett, hogy a Fradi hetvenes évekbeli legendás csapatának sztárjai közül még olyan klasszisokkal edzhetett együtt, mint például Kereszty Ádám, Mészöly András, Havrán Péter vagy éppen az első magyar 100-szoros válogatott, Bálint Attila.
„Tőlük nem csak szakmailag lestem el sok mindent, hanem a mentalitás, a hozzáállás tekintetében is. Sajnos, ők már a pályafutásuk vége felé jártak, az új generáció nálunk még nem lépett színre, Újpesten viszont remek csapat jött össze.”
Így aztán öt esztendőt kellett várni, mire Hudák Gábor a második felnőtt bajnoki aranyát is hazavihette. Már az előző évadban is megszorongatták a Dózsát, de a trónfosztás 1989-ben következett be. Akkor már többek között Balogh Imre, Dobos Tamás, Paraizs Ernő, Pindák László, Póznik György és Szajlai László is zöld-fehér mezt viselt.
A kilencvenes években egyértelműen a Fradi uralta a magyar élmezőnyt: 1991 és 1997 között hat ferencvárosi bajnoki cím született. Igaz, 1997 óta egy sem... Érdekesség, hogy a fenti hat aranyéremből ötöt külhoni tréner – sorrendben – Alekszander Repnyev, Basa János (kétszer), Arkagyij Andrejev, illetve Gold Róbert vezérletével szerzett meg az FTC.
„Azt azért ne felejtsük el, hogy Farkas Caja szinte minden alkalommal tagja volt a stábnak. Egy bajnoki cím esetében pedig ő maga volt a vezetőedző. Igaz, abban az időben eléggé önjáró volt a csapat, s nem csak a meccseken, hanem az edzéseken is... Mindenesetre bármi is történt, az Újpest ellen mindig felszívtuk magunkat. Tudom, manapság is rangadónak nevezik a Fradi–Újpest meccseket, de ez már egy más világ. Nekünk a lila szín látványa olyan volt, mint a bikának a vörös kendő. Ennek sok oka volt. Nyilván szerepet játszott az is, hogy a szocialista rendszerben a rendőrség klubjaként a dózsásokat számos privilégium illette meg, a Fradit pedig mindig is a nép csapataként könyvelték el. Jellemző, hogy nálunk a csapatban senkinek sem volt lila színű holmija. Nekem azóta sincs, sőt soha életemben nem is volt... A Dózsával minden alkalommal háborút vívtunk a jégen. De még mielőtt bárki félreértene, hadd tegyem gyorsan hozzá: nem a szó mai értelmében. Vagyis nem megsemmisíteni akartuk a lilákat, hanem legyőzni. Igaz, azt nagyon...”
A Fradi kilencvenes évekbeli nagy menetelésében az Újpest látványos meggyengülésének is szerepe volt. A lilák helyett azonban új, a korábbiaknál veszedelmesebb ellenfelek tűntek fel. A Lehel SC például valóságos hokiforradalmat robbantott ki azzal, hogy egyszerre hat szovjet hokist szerződtetett Kijevből, és magyar válogatottakat is Jászberénybe csábított. Aztán a kilencvenes évek második felében letette névjegyét a Kercsó Árpád-féle dunaújvárosi újhullám is, és egyre meghatározóbb szerepet játszottak a fehérvári csodagyerekek, Ocskay Gábor és Palkovics Krisztián is.
„Azért is nagyon értékesek ezek a bajnoki címek, mert talán egy szezontól eltekintve rendre óriási csatában kapaszkodtunk fel a dobogó tetejére. Nem egyszer hajszálon múlott, hogy ki végez az élen. Megesett, hogy a jászberényiek már a pezsgőt is behűtötték, a fehérváriak meg valamennyien elegáns öltönyben érkeztek a sorsdöntő meccsre, annyira biztosak voltak a saját győzelmükben. Ám a végén mégis mi ünnepelhettünk... A sikereinkben szerintem fontos szerepe volt annak is, hogy remek közösség alakult ki. Ami a szakmát illeti, felnőttként először jobbszélső voltam Jécsi Gyula és Miletics Csaba mellett. Egyébként már az utánpótlásnál is centert játszottam. Pályafutásom utolsó időszakában Sándor Szilárd és Dragomir György volt a két szélsőm. Az igazat megvallva, az utolsó, 1997-es bajnoki címhez már nem sok közöm volt, Gold Róbertnél ugyanis keveset játszottam. Nekem egyik edzőmmel sem volt semmi bajom, de Gold kétségkívül nem tartozik a kedvenc trénereim közé...”
Kis ideig elnosztalgiázunk azon, micsoda szenzáció volt még a kilencvenes években is a Fradi egy-egy vidéki fellépése. Jászberényben például szinte az egész város megmozdult, ha a zöld-fehérek ott vendégeskedtek. Eleinte traktorok pótkocsiján álltak az emberek a kispadokkal szemközti oldalon, mert a palánkhoz közeli helyek a fagyos télben is már a kapunyitást követő pillanatokban elkeltek. A berényi publikumnak nem volt éppen a szíve-csücske az FTC, nem véletlenül kellett dróthálóval befedni egy idő után az öltözőépülettől a kispadig vezető folyosót...
„Tényleg izzott a levegő, manapság szinte elképzelhetetlen érzelmeket kavart egy-egy hokimeccs. Szó se róla, idegenben én is voltam minden, csak úriember nem az ellenfél szurkolóinak szemében. A bekiabálások azonban sohasem zavartak. Sőt mindig azt mondtam, hogy addig maradok aktív, amíg szidnak az ellenfél drukkerei. Az sem idegesített soha, hogy édesapám, Hudák János minden meccsemen kint volt. Furcsa módon az már inkább feszélyezett, amikor egy éven át ő volt a hokiszövetség elnöke. Pedig azt tényleg nem mondhatja rám senki sem, hogy valamiféle protekciónak köszönhettem a karrieremet... S hogy milyen érdekes az élet: amikor a Star Trek amatőr csapatával, amelyet jórészt hajdani fradisták alkotnak, az előző szezonban Jászberényben játszottunk, félezer ember jött ki a meccsünkre. Naná, hogy engem ők is szidtak, de amikor például kiállítás miatt ki kellett ülnöm a büntetőpadra, az egyik hazai drukker megkínált egy felessel...”
Mindebből kiderül: hiába búcsúzott el Hudák Gábor 1997-ben a Fraditól, s hiába hagyta abba két év után a Győr OB I B-s csapatában is, a sportágtól a mai napig nem szakadt el. Hetente kétszer lejár az öregfiúkhoz, s egyik alapembere a már említett Star Trek nevű gárdának.
„Babay doktor és Simon Feri csábítottak le a Star Trekhez, mondván, ne csak egymás között játszogassunk, induljunk el egy szervezett bajnokságban is. Noha gyakran nálunk jóval fiatalabbakkal kerülünk szembe, a rutin rendszerint kisegít minket. Egy-két meccstől eltekintve, ilyenek a Hargita Farkasok vagy a Legends elleni találkozók, jobbára fölényesen nyerünk. Igaz, a szabályok nekünk kedveznek, mert a testjátékot nem engedik. Ezzel együtt sajnos a térdeimen érzem, hogy elszálltak az évek, pedig az igazi terhelést jelentő fékezésekre, gyors megállásokra már nem is vállalkozom. Ilyenkor inkább kanyarodni szoktam...”
No igen, a sérülések bizony nem kerülték el Hudák Gábort. A bal térdét négyszer műtötték, s egyszer az Achillese is elszakadt. Más kérdés, hogy e sérülések egy részét futballozás közben szerezte. Hiába volt ugyanis a Fradi élvonalbeli hokisa, a BLASZ III-ban rendületlenül rúgta a labdát a Pallas Kiadó (későbbi nevén Budatours) színeiben. S hogy nem volt tehetségtelen labdarúgó, arra a bizonyság: az 1989–90-es bajnokság hajrájában a kieső helyen szerénykedő Vasas vezetőedzője, Mészöly Kálmán le akarta igazolni. Ő ment is volna boldogan, de az MLSZ – a bajnoki hajrá tisztaságának megőrzésére hivatkozva – nem járult hozzá az átigazolásához.
„Ez máig fájó pontja az életemnek, mert nagyon szerettem volna magam kipróbálni az NB I-ben. Hiszen jól ment a góllövés, és gyors voltam. A hokisok között a futófelméréseken rendre az enyém volt a legjobb idő. Később még jött egy megkeresés a Tatabányától az Intertotó-kupa-sorozatra, de akkor éppen megsérültem, így ez a lehetőség is elúszott. Hogy mit szóltak a Fradiban, amikor focizás közben harcképtelenné váltam, azt nagyjából el lehet képzelni. Mondjuk úgy: nem örültek... Elvégre a gyakorlatban profinak számítottunk, még ha hivatalosan volt is állásunk valamelyik bázisvállalatnál. Én például voltam betanított lakatos és szerepeltem a fóti mgtsz fizetési listáján is. Bár a téeszben csak a belépéskor meg a kilépéskor jártam. Még a fizetésemért sem kellett kimennem, azt is kiküldték. Hozzáteszem, ez afféle szocialista profizmus volt, vagyis szó sincs arról, hogy vagyonokat kerestünk volna a hokival. Ezért is volt fontos abban az időben a válogatottság. A nemzeti együttes tagjaként tudniillik legálisan lehetett külföldre utazni, s ilyenkor az ember behozott ezt-azt, vagyis megcsinálhatta a maga kis maszek üzletét. Nem véletlen, hogy a világútlevél bevezetése után sok hokis felhagyott az aktív játékkal, mert már nem lehetett seftelni a nyugati árukkal.”
Amikor a válogatottság szóba kerül, először komorul el az amúgy jó kedélyű csatárlegenda tekintete. Azt mondja, bár tehetségekben nem volt hiány a kilencvenes években sem, a nemzeti együttessel számos kínos kudarcot éltek át. Ami házon belül nem tűnt fel, az a nemzetközi porondra kilépve rögvest szemet szúrt: a korcsolyázó-sebesség különbsége. Míg a riválisok egész évben fedett pályán edzettek és játszottak, a magyar hokisok számára legfeljebb hat hónapig tartott egy évad. A Hudák-féle korosztály már felnőtt korba lépett, amikor először tréningezhetett a nyáron is jégen. A válogatott bukásai közül talán a legfájdalmasabb az 1990-es budapesti C-csoportos vb. Szinte mindenki a feljutásban reménykedett, ehhez képest mindössze 7. lett a csapat.
„Számos oka volt e kudarcnak, többek között néhány furcsa szakmai döntés is. A Fradinak volt egy Szajlai, Hudák, Orbán sora, az Újpestnek egy Farkas, Ancsin János, Pék triója, s ott volt a Pápai, Leleszi, Kiss Tibor hármasfogat is. Nos, a vb-n csak ez utóbbi támadó sor teljesített elfogadhatóan. Ugyanakkor az is tény, hogy Boróczi Gábor szövetségi kapitány a másik két sort – érthetetlen okokból – szétszedte. Szajlai helyére Farkas Józsit tette be, Péknek pedig a két Ancsin fivérrel kellett együtt játszania...”
Az edzősködéssel később Hudák Gábor is megpróbálkozott. A visszavonulását követően két évvel az akkori szakosztályelnök Mihók Béla „...kért meg, hogy Farkas Cajával csináljunk egy felnőtt csapatot. Bevallom, kicsit meglepődtem az ajánlaton, mert Bélával nem a legnagyobb barátságban váltunk el egymástól. A 2000. évi ezüstéremre roppant büszke vagyok, hiszen a kiváló erőkből álló Alba Volánt is magunk mögé utasítottuk. Ugyancsak remek emlék, hogy a grenoble-i vb-n Kercsó Árpád segítője lehettem. Ott saját közönsége előtt vertük meg a nagyszerű francia válogatottat. Közben Mihók Béla betegsége miatt párhuzamosan a szakosztály vezetése is a nyakamba szakadt a Fradinál. A kétezres évek elején egyre több külföldi szakember jelent meg a magyar kluboknál, s úgy éreztem, velük már nem tudom tartani a lépést. Nekem hivatalos edzői végzettség híján a Fradinál is elsősorban a játékosok motiválása volt a feladatom, de néhány év után már ugyanazok a módszerek nem lehettek igazán hatékonyak. Felmértem, hogy ebben az új világban én már nem tudok segíteni, így néhány vereséget követően le is mondtam. A Fradival intézményes kapcsolatom jelenleg nincs, és bevallom, meccsekre is ritkán járok. Ebben része van a lustaságnak is, hiszen Fótról, ahol lakom, meglehetősen macerás átautózni Pesterzsébetre. De ennél fontosabb ok, hogy nem szeretem nézni, ha verik a Fradit... A Jégpalotában a Vasas mérkőzésein meg-megfordultam, de most, hogy a piros-kékeknél megszűnt a felnőtt csapat, egészen riasztónak tűnik a budapesti hoki helyzete. Úgy fest, a fővárosban a létéért küzd a sportág. Hogy ebben a helyzetben én mit tehetnék? Nem titok, hogy a közelmúltban megkerestek az FTC szakosztályától, és a szövetséggel történő kapcsolattartásban kérték a segítségemet. Én ezt rögtön jeleztem a BKV Előrénél az elnökségnek, amely nem gördített akadályt e szerepvállalásom elé. Ám jelen pillanatban még semmiféle konkrétum nincs az ügyben. A Fradinál egyelőre kuszák a viszonyok, s ehhez én nem szeretném a nevemet adni. ”
A kérdésre, vállal-e majd egyszer komolyabb szerepet is a Ferencváros életében, azt feleli, nem lehet tudni, mit hoz az élet. „Bár – s itt most nagyon megrágja minden szavát – azt hiszem, nem vagyok elég törtető ahhoz, hogy pozícióba kerülhessek a Fradinál...”
Ha a zöld-fehér klubhoz napi szinten nincs is kötődése, a régi hokisokkal máig élő a kapcsolata.
„Idén immár huszonhatodik alkalommal rendezem meg szüleim széplaki nyaralójában a nyár attrakcióját, a Ló-bulit. Az esemény elnevezése természetesen a becenevemre utal, amit még a legendás fruttiárus, az ősfradista Kalap fiától, a Kiskalaptól kaptam. Ő egyébként Zölei János néven csapattársam volt a Fradiban. Visszatérve a Ló-bulira: ez szigorúan csak fiúk számára nyitott esemény, és a vendégek közül szinte mindenki hokista. A programban hagyományosan szerepel a bográcsozás és a hajdani sztorik felelevenítése. Kell-e mondanom: évről évre ugyanazok a történetek hangzanak el, mégis mindig jókat röhögünk rajtuk. A Ló-bulihoz adalékként még annyit: a szomszédokat jó időben fel szoktam kérni, hogy erre az egy napra lehetőleg ne vegyék igénybe a széplaki nyaralójukat...”
S. Tóth János
