Kijelölte bő keretét a február 11–14. között a Papp László Budapest Sportarénában rendezendő Olimpiai Selejtező Torna előtti összetartásra a magyar férfi felnőttválogatott szakvezetősége. A játékoskeretben nincs, a szakvezetőségben viszont ott lesz Tokaji Viktor, aki 39 évesen, 222 válogatott-mérkőzéssel a háta mögött visszavonul a játéktól a nemzeti csapatnál, ugyanakkor a szakvezetőség és a játékosok közötti összekötőként folytatja, klubjában, a MAC Budapestben pedig még játszik is.
Az „A-csoportba” jutásunkkal záruló 2015-ös divízió 1/A világbajnokság idején sérült voltál, de gondoltál arra, hogy valójában már túlvagy az utolsó vb-den?
Hát, ha őszinte akarok lenni nem… Dél-Koreában volt a megelőző vb, nyilván nem gondoltam, hogy az lesz az utolsó. De amikor Krakkó előtt megsérültem, már átfutott rajtam a lehetőség, főleg, amikor egyik reggel felébredtem, és láttam, hogy a bokasérülésem nem akar meggyógyulni, és muszáj lesz elengednem azt a vb-t. Ám még akkor sem volt száz százalék, hogy nem leszek többet válogatott játékos. Szerettem volna válogatott mezt húzni.
Viszont utána hiába gyógyultál meg, a novemberi válogatott-összetartásra ismét megsérültél, akkor mire gondoltál?
Novemberre azt terveztem, hogy ha már játékosként lemaradtam Krakkóról, de végre újra egészséges vagyok, bebizonyítsam, hogy a válogatottban a helyem, a csapat és a szövetségi kapitány rendelkezésére állok. Jóadag bizonyítási vágy dolgozott bennem, annál is inkább, mert a válogatott mindig prioritást élvezett. Ám hogyhogy nem, akarva-akaratlanul, de pár nappal előtte a Miskolc-bajnokin egy ártatlan szituációban ismét kiugrott a vállam, és megint nem tudtam elmenni a válogatott-összetartásra. Talán a sors keze volt. Ekkor természetesen megfordult a fejemben, hogy a válogatottságomnak játékosként vége lehet, és Gojangban volt az utolsó fellépésem…
Ezek után leültünk Richcsel beszélgetni. Szóba került minden, az előző vb, a mostani, és hogy számít rám így is-úgy is, csak döntsem el, hogy mit tudok teljesíteni. Három hetet gondolkodtam ezen éjt nappallá téve. Mert nyilván nem tehetem meg, hogy azt mondom: oké, felveszem a kesztyűt, játszom, de aztán ne adj’ isten, megsérülök, ugyanakkor elvárom Richtől, hogy ezesetben ismét stábtagként számítson rám. És a srácokkal sem tehetem meg ugyanezt... – tehát mindenképpen döntenem kellett. Nem volt egyszerű vagy könnyű, mégis úgy érzem, jó döntést hoztam, és így teamként folytathatjuk, amit tavaly elkezdtünk. Egyelőre nem bántam meg. :)
Ebből a szempontból milyen tapasztalatot jelentett Krakkó, ahol a sérülésed miatt szintén a szakvezetőség és a játékosok közötti összekötőként dolgoztál? Még jobban hiányzott, hogy nem játszhattál, vagy stábtagként megtapasztaltál olyat, amiért könnyebben engeded el a játékot a válogatottban?
Sok minden megfordul az ember fejében ilyenkor, de minden vég valami újnak a kezdete. Amibe tavaly belekóstoltam, tetszett, és ha azt nézem, hogy hosszútávon edzősködni szeretnék, akkor fontos tény, hogy „A-csoportos” vb-n még nem jártam edzőként. Ezért óriási szó, és hatalmas elismerés, hogy ez idén megadatik nekem, ezért pedig minden tiszteletem és elismerésem a stábé, amely lehetőség ad. Krakkó volt az első lépcső ebből a szempontból, valóban. Sok minden más ezen az oldalon, mint a másikon, játékosként. Nagyon szorítottam a srácokért, és szinte biztos voltam abban, hogy sikerülni fog a feljutás, mert nagyon jól össze volt rakva a válogatott, nemcsak a játék szempontból, hanem a stáb-részen is, mindenki hozzá tudta tenni a magáét. Nagyon összeérett a brigád, ami nyilván nem ment könnyen, de volt karakterünk, és mindig túllendültünk a nehézségeken. Nagyon jól működött az egész társaság, ez volt a siker kulcsa, záloga, ez lehet az „A-csoportos” vb receptje is.
Szépből biztosan sok emléked van, de rosszból is?
Kellemetlent nem tudok mondani a válogatott-korszakomból, minden egyes mérkőzés fontos volt nekem valamiért, mind a 222. Ha megnézzük, honnan indultunk és hova értünk el, az magáért beszél, ezek alapján nem is lehet rosszat mondani. A 2002-es hazai rendezésű vb, amikor a feljutásért játszottunk, meghatározó élmény volt – még ha ki is kaptunk Dániától –, mert három-négyezer néző előtt játszottunk Fehérváron és Újvárosban is. Ugyanakkor az 1998-as is meghatározó volt, amikor feljutottunk a régi BS-ben a románokat verve. Vagy mondhatom 2008-at nyilván, 2009-et szintén, vagy hiába nem sikerült a feljutás az olaszok ellen 2011-ben és ’13-ban, de megtöltöttük az új BS-t. Hogy ennyi ember kíváncsi volt a jégkorongra, ennyi emberben elültettük a játék szeretetét, talán ez a legfontosabb. Most a hétvégén is jó volt nézni, hogy megrendeztük a Magyar Hoki Napját, és 800 gyerkőc volt kint a Városligetben kergetni a pakkot. Ennél nagyobb és jobb visszajelzés nincs. És nem is kell. Amit a mi generációnk emlékül hagy, az, hogy lehetőséget biztosít az utánpótlásnak, hogy elhiggyék, hogy minden lehetséges, hogy az ember mindenre képes, ha nagyon keményen és alázatosan dolgozik, nem ismer lehetetlent a szürke hétköznapokban sem, sem nyáron, sem télen, sem karácsonykor, sem szilveszterkor. Persze, sok a lemondás, de hosszú távon mindenképp megéri.
Meddig játszol még egyáltalán és merre indulsz majd utána?
Belül úgy érzem, van bennem spiritusz és elhivatottság, elkötelezettség, szenvedély a játék iránt, ugyanakkor fizikailag is bírni kell. Egy boka-, egy vállsérülés bármikor közbejöhet, és széttörheti az álmokat. Már kijelöltem magamnak az edzői pályát, azt is szeretném majd ugyanolyan lelkesedéssel csinálni, mint a hokit az elmúlt… mindjárt mondom, hatévesen kezdtem, akkor 33 éve. Na még jó, hogy 33-as a számom! :) Meglátjuk, bírom-e még egy idényre, vagy kérek Kéri Ruditól esetleg Tornyi Gábortól vagy Nagy Jocitól egy szöget, beverem a falba, és felakasztom-e a korcsolyát – már a játékosét, hiszen edzőként még szükségem lesz rá!
Egyébként nincs bennem hiányérzet, sok minden elértünk. Egyvalami miatt lehetne, de az egyelőre túl magas léc, az olimpiai részvétel. Enélkül is teljes azonban a pályafutásom. Ha visszagondolok, nagyon szépet mondhatok a magaménak. Pont ott tartok, hogy megállhatok, leülhetek, visszagondolhatok, hogy anno jó döntés volt-e elkezdeni jégkorongozni a semmiben. Tolni a havat, a rolbát, feltört lábbal róni a köröket Gyergyóban... Akkor elkezdődött valami Újvárosban és Fehérváron és Budapesten, aztán begyűrűzött az emberek közé, és szerethetőek lettünk, és megszerettettük a hokit a gyerekekkel, a szūleikkel és magával a laikus emberekkel is, akikből aztán törzs szurkolók váltak. Vannak, akik manapság kint játszanak a tengerentúlon, vagy akár Európában, de hazajönnek a válogatotthoz, vagy klubhoz a tapasztalatukkal, van, aki 15 évesen elénekli a himnuszunkat Kanadában, amire szintén feleszmél a magyar és nemzetközi hokitársadalom, szóval, sok minden van, amiért nagyon büszke vagyok a magyar jégkorongra. Érdemes kijárni MOL Liga-meccsre, EBEL-meccsre, nem beszélve a válogatottról, amely nagyon sok örömet okozott már, okoz most és még fog is a jövőben.
Immár nem válogatott játékosként, hanem stábtagként mit vársz az Olimpiai Selejtező Tornától és utána az „A-csoportos” vb-től csapat és személyes szinten?
Az OST természetesen egy nagyon fontos állomás és már konkrét felkészülés az „A-csoportra”, a papírforma az lenne, ha továbbjutnánk. Ám jól tudjuk, hogy sem Litvánia, sem Észtország nem lesz egyszerű, hiszen szovjet utódállam, és aztán jön Lengyelország, amely biztosan vissza akar vágni a tavalyi vereségért. Nem vehetjük félvállról az OST-t, hiszen közeleg az „A-csoport”, az OST itthon lesz, a BS-ben mutathatjuk meg, mit tudunk. Óriási elismerés, hogy elővételben elfogy az összes jegy, tehát az embereknek hatalmasak az elvárásaik velünk szemben, de lehetnek is, hiszen feljutottunk az „A-csoportba”!
Zárógogondolatok?
Köszönöm mindenkinek, aki az elmúlt 33 évben bármit is hozzátett ehhez a történethez! Gondolok itt Kercsó Árpádra, vagy amikor kölcsönadtak a MAC Népstadionhoz, akkor Musatics Róbertre, Gergely Ákosra, a Szongoth családra, majd amikor Újpesten voltam, akkor Balogh Tiborra, a régi csapattársakra, amikor Újvárosba visszatértem, megint Kercsó Árpira… De itt van még Pat Cortina, Jan Jasko, Ocskay Gábor, az idősebb és a fiatalabb, Takács Lajos, aki miatt újjászülettem és Újváros után az egy idény Svédországban nagyon sokat jelentett. Majoross Gergőnek is jár a köszönet, hogy a MAC-ban nagyon jól érezhetem magam. Csabi dokinak Fehérváron és Majzik Ernőnek, mert ha nem toldoznak-foltoznak és raknak össze, akkor jó néhány éve abba kellett volna hagynom az egészet, úgyhogy nekik is nagyon szépen köszönöm, hogy összevarrogattak és rendbe raktak, ahogy kell. Elnézést, ha valakit kihagytam, csak annyian vagytok, hogy lehetetlen mindenkit név szerint megemlíteni… A szüleimről nem is beszélve, a családról, a feleségemről, akik óriási áldozatot hoznak értem minden évben, hatalmas segítséget nyújtanak, amik nagyon kellenek egy sportolónak, hogy sikeres legyen, hogy támogassanak egy vesztes meccs után, amikor kibírhatatlan vagyok, hogy a győztes után visszahúzzanak a földre… Százszor feladhattam volna, de nem tettem, biztos, mert legbelül éreztem, hogy ebből történelemírás lehet.
Szóval, köszönöm szépen, a 6-os mezt továbbadom, csak még nem tudom, kinek. Legutóbb, Krakkóban ugyebár Erdély Csanin volt, de úgy tudom, van más jelölt is, talán majd a korrend eldönti…
Irány az öltöny, a nyakkendő: viszlát büdös kesztyű, welcome sajtszagú ing!
Fotó: Mudra László
