Tokaji Viktor 8 év után csapatkapitányhoz méltó módon, az alábbi levélben köszönt el Székesfehérvártól.
“Nos, csak elköszönök, mivel egyelőre aktív játékosként is szeretnék tenni egy csapatért, nálam fiatalabb hokisokért, a magyar hokiért, így még biztosan találkozunk a pályán. Csak más mezben leszek és Fehérváron a vendégöltözőben öltözök majd. Ja és 32-es sem leszek többet, mert az csak Fehérváron voltam. De remélem, ettől még ugyanúgy fognak kedvelni azok, akik eddig is így tettek.
Az elmúlt 8 szezonban – bármelyik poszton és sorban is játszottam – mindent megtettem azért, hogy a csapat, azaz a “Kiscsalád” eredményes legyen, hogy a játékostársaim velem együtt fejlődjenek, hogy minél több sikerben legyen részünk és ezzel örömet szerezzünk a szurkolóknak, a hokirajongóknak, valamint a magyar jégkorongnak és természetesen saját magunknak.
Nagyon szerencsésnek érzem magam azért, mert megadatott az elmúlt 8 évben az, hogy aktív részese lehettem: a Volánnal 4-szer jutottunk az EBEL-rájátszásba, illetve a magyar válogatott tagjaként 2-szer jutottunk fel az A csoportba. Most egy picit libabőrös lettem, mert amit kaptunk a fanatikus szurkolóinktól mind a Fehérvár színeiben, mind a válogatott mezben, az fantasztikus érzés és állapot, és ez az, amit nem pénzben mérnek… amit csak kiérdemelni lehet, és ezért érdemes volt beletenni mindent az elmúlt 32 évben. Szapporo katarzis volt azért, mert a pályán játékosként dolgoztam a sikerért, Krakkó pedig azért, mert – egy kellemetlen sérülés miatt ugyan nem lehettem a pályán, de – az edzői stáb tagjaként (ami óriási megtiszteltetés volt számomra) tudtam segíteni a srácokat abban, hogy elérjük közös nagy célunkat.
Apropó sérülés… Az elmúlt 8 szezonban természetesen volt néhány kisebb-nagyobb, de nem több és nem súlyosabb, mint ami ebben a sportban benne van és mint amelyek sajnos más társaim esetében is előfordulnak. Játszottam, ha kellett törött bordával, törött ujjal és bokával, kificamodott vállal és stoppolt arccal, mint minden hozzám hasonló játékostársam. Ez a hoki… de ilyenkor a legrosszabb nem maga a sérülés, a fájdalom, hanem az, hogy picit elvágják a köldökzsinórt és nem lehetünk ott a pályán és állnunk kell – szinte tehetetlenül – a palánk mellett.
Csapatkapitányként sosem felejtettem el, hogy kitől kaptam és vettem át a C betűt. A legjobb barátom volt Gabi. Az ő elvesztését sem tudtam igazán feldolgozni. Minden cselekedetemben, mindig ott volt, és azt a szellemiséget, elhivatottságot, elkötelezettséget vittem tovább. A C az nem csak egy betű a mezen. Sokkal több. Az egy életforma. Az ember minden gondolatát átszövi. 24 órás “szolgálat”. Felelősség a többiekért, a csapatért. Ez lebegett mindig a szemem előtt. Még akkor is, ha esetleg emiatt konfrontálódni kellett edzővel vagy vezetővel. De csak nagyon kevésszer éreztem azt, hogy a másik fél emiatt neheztelne rám. Mindegyik edzővel, edzői stábbal jól működtünk együtt, kivéve az utolsó szezonban, amikor ilyen minőségemben nem tudtam a saját értékeim szerint tenni dolgomat a csapatért, a többiekért, de nem lehet mindig minden tökéletes. A C-t csak a mezről lehet levenni, levetetni, de az ember szívéből, fejéből sohasem.
A 8 szezon alatt, ahogy egy normál kapcsolatban is, természetesen voltak mélypontok, de megértő közegben dolgoztunk együtt az eredményekért, a csapatért és a közös célért. Mindent ennek rendeltem én is alá, mint ahogyan a klub és a csapat többi tagjai is. Személyes példamutatással is szerettem volna jelezni az általam helyesnek vélt utat, normákat, értékeket.
Most azonban úgy érzem, mennem kell. Máshova, ahol én is úgy érzem még, hogy szükség van rám, számítanak rám mint hokisra és mint emberre, azokra az általam képviselt értékekre, amelyeket fontosnak tartok, követek és követni javasolok. Nem csak mint hokis, hanem mint ember.
Köszönöm a Fehérváron töltött éveket. Sosem felejtem el. Életem egyik, vagy talán legmeghatározóbb időszaka volt. Sokan – vezetők, edzők, szurkolók, csapatot segítők, szponzorok, barátok – támogattak, biztattak, és csak kevesen nem, de ezek együttesen is hozzájárultak ahhoz, hogy azzá váljak szakmailag és emberileg is, aki ma vagyok. Külön szeretném kiemelni, hogy mindez nem lett volna elég, ha nem áll mögöttem végig, mindenben és mindig a háttérben a CSALÁDOM!
Köszi mindent:
Toki32:)!
…ennyi nem elég!”
