Galambos Bélával egy ideje nem találkoztunk személyesen. A sportág berkeiben arról lehetett hallani, megrendült az egészsége. De hogy pontosan mi a betegsége, kevesen tudják. Így amikor egyeztettük a beszélgetést, nem volt meglepő, hogy rögvest hozzátette: reméli, nem jön közbe semmi, s ott tud lenni a találkozón. Az egyik budaörsi bevásárlóközpont kávézójába beszéljük meg a riportot. Bár a jogász emberek egyik jellemző tulajdonsága általában a pontosság, Galambos Béla a megbeszélt időpontra nem ért oda a kávézóba. Néhány perccel egy óra után azonban felbukkant a tömegben; lassú, megfontolt léptekkel közeledett.
„Bocsánat, remélem nem késtem túl sokat – meaculpázott azonnal. – Sajnos, rossz tulajdonságom, hogy a pontosság szobrát nem rólam mintázták. Akár hogy is igyekeztem, egész életemben csúszásban voltam. Fájdalom, a lányom ezt örökölte tőlem.”
Megrendeljük a két kávét, Galambos Béla gondosan lepakolja a magával hozott irathalmazt, majd a közepébe vág.
„Sajnos a hír igaz, nem vagyok a legjobban. Cukorbetegséggel küzdök, ami alattomos nyavalya, több szervet is megtámadhat. Azt hiszem, a stresszes életmód és a túlsúly játszhatott közre a kialakulásában. A sportolás befejezését követően ugyanis felszedtem jó néhány kilót.”
Egyelőre meccsekre nem tud járni, a Sapa Fehérvár AV19 EBEL-mérkőzéseinek tv-közvetítéseit azonban rendre megnézte. S amúgy is naprakész imádott sportága történéseiből.
Pedig igazán hajszálon múlott, hogy nem futballistaként csinált karriert. A Galambos-család a VII. kerületben, a Garay tér sarkán lakott, vagyis a budapesti „Chicagóban”. A lakás alig negyed órányi járásra volt a Városligettől, ahol a gyermek Béla a napjai nagy részét töltötte (a liget közel volt az iskoláihoz, a Dózsa György úti általánoshoz, majd pedig az I. István Gimnáziumhoz is). Tanítás után jó barátjával, a későbbi MLSZ-főtitkár Berzi Sándorral megebédeltek, majd rögtön a Városliget felé vették az irányt.
„A lefektetett betontömbök épp kiadtak egy-egy lábtengó pályát, amelyeken egyfolytában pattogott a labda. Igazi megtiszteltetés volt, amikor egy idő után a ligeti nagypályán focizó srácok minket is bevettek a csapataikba. Lehettünk 12-13 évesek. Óriási meccsek dúltak a Városliget fái között, nem egyszer több száz néző előtt.”
A két cimbora útja egyenesen vezetett a Vasashoz, hiszen Berzi Sándor édesapja, id. Berzi Sándor a negyvenes években maga is a piros-kékek labdarúgója volt. Az angyalföldieknél együtt futballoztak többek között Radics Jánossal, Kovács Ferenccel és Tóth Bálinttal is.
„Radics képességeire mi sem jellemzőbb, mint hogy tinédzser srácként a Mészöly, Berendi, Farkas nevével fémjelzett Vasas nagycsapata elvitte az 1967-es Hexagonal tornára Chilébe. Kovács Ferit pedig csak úgy emlegették a fantasztikus bal lába miatt, hogy a kis Puskás. Én kicsit lassan gyorsultam fel, afféle farnehéz srácnak számítottam, a fejjátékom sem volt az igazi, viszont a jó helyezkedésemmel e hiányosságokat részben ellensúlyoztam. Ám bármennyire is tehetséges fiúk alkották a Vasasban e korosztályt, örök másodikak lehettünk csak az MTK mögött. Az én életemet Koritár Lajos keserítette meg, aki – nincs mit szépíteni – nem egyszer hülyét csinált belőlem. Emlékszem, egy balatonszéplaki ifjúsági tornán az egész védelmünket kicselezte, valamennyien a homokban hemperegtünk a cselei után. Félreértés ne essék, nem haragszom rá, sőt máig jó barátságban vagyunk, de bizony elvette a kedvemet a futballtól. Ráadásul centerhalf voltam, s ezen a poszton Mészöly Kálmán helye megkérdőjelezhetetlen volt Angyalföldön. Esélyem sem volt, hogy belátható időn belül labdába rúgjak a felnőttek között, más klubba pedig nem vágytam.”
Így aztán egy idő után hátat fordított a labdarúgásnak. Igaz, volt számára menekülő út, hiszen öt éven át párhuzamosan futballozott és jégkorongozott is Radics János barátjával együtt. Pedig a jéggel való megismerkedése nem volt éppen kellemes élmény. Egy kölcsönkért kurblis korcsolyával a lábán robbant be – rövid nekifutás után – a telente vízzel fellocsolt Bajza utcai teniszpálya jegére. Mivel az ifjú Galambos korábban jeget csak akkor látott, amikor a jeges ember felcipelte hozzájuk a lakásba, korcsolya meg még sosem volt a lábán, természetesnek mondható, hogy hatalmasat esett.
„Talán fél óra is eltelt, mire összevakartam magam. Mindenem fájt, mégis úgy döntöttem, ezt nem hagyom annyiban. Visszamentem a pályára, s estére már eltotyogtam a jégen.”
Az új élmény meghatározó volt a fiatal srác számára, aki egy osztálytársa kíséretében ezután rendszeresen kijárt a ligetbe. Igaz, mire ő bebotorkált a jégre, a diáktárs már el is tűnt a tömegben. A kurblis korcsolya egyre-másra tette tönkre Béla utcai cipőit, ezért a szülők elhatározták: megkérik Kanadában élő lányukat, küldjön már az öccsének egy profi tengerentúli korcsolyát. Így is lett, az öcskösnél pedig nemigen lehetett volna boldogabb embert találni. Még az előszobában is korcsolyával a lábán járkált, s ha lehet, még elszántabban gyakorolt a jégen. S mit ad az ég, egy napon már ő hagyta faképnél a Városligetben az osztálytársát.
A korcsolyázásból azonban még nem lett volna hoki, de a véletlen megint közbeszólt. A fodrászként dolgozó Galambos-papa egyik vendége volt ugyanis az Újpest legendás Bán, Molnár, Ádám sorának szélsője, Bán József, azaz Dodó bácsi. Vele futott össze egy alkalommal az ifjú Béla, amikor éppen ebédet vitt a Damjanich és a Bajza utca sarkán található fodrászatba édesapjának. „Nincs kedved Újpesten hokizni?” – kérdezte Dodó bácsi, Galambos Béla pedig azonnal rávágta, hogy „De van!”, noha fogalma sem volt arról, mi az a hoki és mi fán terem a Dózsa.
S. Tóth János
