A Dunaújváros a 10. helyen zárta az alapszakaszt. Bár akadtak szép pillanatai a csapatnak, hiszen legyőzte a címvédő Brassót, valamint az első és második helyezett BJAHC-t és a Gyergyói HK-t is, hosszú nyeretlenségi sorozata is volt, és egymás után másodszor maradt le a playoffról. Szezonértékelő interjú az Acélbikák vezetőedzőjével, Somogyi Balázzsal, akinek tavaly nyári visszavonulása után ez volt az első idénye a kispadon.
Összességében hogyan értékeled a szezont?
Az aktív pályafutásom befejezése után megkaptam a lehetőséget, hogy vezetőedző legyek a felnőttcsapatnál, amiért hálás vagyok. Úgy éreztem, hogy új arculatot szeretnék adni a csapatnak, a korábbi edzőimtől ellesett profi dolgokra alapozva. A keret kialakításában voltak bizonytalanságok, néha bele lehet nyúlni jó és rosszabb légiósokba. A keret nem volt olyan erős, a kezdetektől nagyon sok fiatal kapott lehetőséget, voltak olyan meccsek, amikor 7-8 juniorkorú is játszott, sok jégidővel. El kell fogadni, hogy amikor beépítünk fiatal játékosokat, akkor idő kell, amíg felveszik a tempót a felnőtt mezőnyben. A fiatal játékosoknak kell erre egy-két, akár három év, mire fizikálisan, mentálisan és tudásban is felérnek erre a szintre. A szezon elején a teljesítményünk talán azt mutatta, hogy kevesen vagyunk. Amikor aztán jött egy jobb széria és sikerült négyet zsinórban nyerni, akkor előtte érkezett hozzánk KyleJust és Green Love, és ColtonLeiter is visszatért a sérülésből. Akkor ott tényleg összeálltunk. Megvoltak a légiósok, akik tudták, hogy mi a dolguk, és hozták is, megvolt a rutinosabb magyar mag, amely szintén hozta, ami a feladata, és voltak a fiatalok, akik kicsit epizódszerepet kaptak, de ők is tudták, hogy amikor a jégen vannak, mi a feladatuk. Tehát amikor összeállt a csapat és nem volt sérültünk, akkor tényleg olyan mutatós jégkorongot tudtunk játszani, amit a közönség is szeret. Majd utána, ahogy csökkentek az esélyeink a rájátszásra, úgy a mentális felkészültségünk is romlott. Nem voltunk ott fejben, sokszor már kicsit úgy éreztem, hogy a srácok érezték azt, hogy nem lesz meg a rájátszás, és nem is úgy jöttek össze a dolgok, ahogy szerettük volna. A pozitív dolgok között szeretném említeni, hogy az egész szezonban hét-nyolc fiatallal készültünk, és ez most mutatkozik meg az U21-es csapat eredményein is, hiszen bejutott a Magyar Kupa legjobb négy együttese közé. Jó érzés, hogy azok a játékosok, akik velem készültek, a saját korosztályukban meghatározó szerepet vállalnak. Ez egy folyamat nekik, kell két-három év, hogy jobbak legyenek.
Ehhez, gondolom, türelem is kell a sok munka mellett.
Igen, de azt gondolom, hogy van fény az alagút végén. Döntés kérdése, hogy milyen stratégiával építjük be a fiatalokat: legyenek egyszerre többen, akik aztán majd a magot adják, és szánunk erre több évet, vagy a rutinosabb játékosok, légiósok mellé rakjuk be őket fokozatosan? Lehet, hogy egy erőteljesebb fiatalítás jót tenne.
Összességében ezeken a fiatalokon mit látsz a 15-20 évvel ezelőtti helyzethez képest, amikor te voltál hasonló korú?
Nehéz összehasonlítani. Az biztos, hogy sokat változott a világ. Húsz évvel ezelőtt nem volt ilyen erős bajnokságunk, kevesebb csapat indult és légiósok sem voltak ennyire jók. Mi éltünk-haltunk ezért a sportért. Kint voltunk a pályán éjjel-nappal, nem zavart, ha egy nap kétszer-háromszor kellett edzeni, semmi nem zavart minket. Nem foglalkoztunk semmivel, csak azzal, hogy jégkorongozhassunk. A mostani generációnak sajnos minden más fontosabb már, legyen az Playstation, Xbox vagy egyéb ilyen dolgok. Sajnos nem tudjuk, hogy ez kinek a hibája pontosan, lehet, hogy a világ errefelé tart. A felnőtt öltözőben azért vannak már szabályok, amiket be kell tartani. Most nem biztos, hogy a fiatalok öt percig bírják telefon nélkül, míg egy rutinos játékosnak ez nem jelent gondot, akkor sem, ha családja van.
És ami a tehetséget, képességeket illeti?
Van sok játékos, aki valamiben nagyon jó, de nyilván megvannak a gyengeségek. Amikor mi fiatalok voltunk, akkor úgy érzem, hogy valahogy könnyebben tudtunk alkalmazkodni a felnőttmezőnyhöz. Az első évemben egy olyan csapatba kerültem, a Budapest Starsba, ami tele volt felnőtt válogatottakkal, Kangyal Balázstól Majoross Gergelyen át Svasznek Bencéig. Nem fért bele az, hogy hibázzunk, akár egy passzt az edzésen. Ma pedig, ha hibázik egy fiatal, akkor az neki természetes és nem feltétlenül arra törekszik, hogy a következő mindenáron jó legyen. Meg lehet fordítani a gondolkodást, csak nagyon sokat kell velük foglalkozni, hogy érezzék a súlyát annak, ha a felnőtt mezőnyben játszanak, ott már felelősséget kell vállalni. Nem fér bele, hogy a konditeremben egy kicsit lazázzanak. Ha egy fiatal játékos felkerül a felnőtt csapatba, akkor arra kell törekedni, hogy ő jobban akarjon mint a többi. Mindent lehet fejleszteni, a passzolást, a lövéseket, a korcsolyatechnikát, a taktikát, de fontos, hogy a szemlélet megfelelő legyen, ők is akarják és ne csak az edző.
Hatszoros bajnokként fejezted be, több csapattal is megnyerted az Erste Ligát. Hogyan élted meg, hogy volt olyan időszak, amikor a vereségek jöttek egymás után? Egyáltalán mennyire volt nehéz átállni arra, hogy néhány hónap alatt játékostársból vezetőedző lettél Újvárosban?
Nulla kilométeres edzőként kezdtem a szezont, előtte az U16-tal dolgoztam, de az nyilván más. Lendülettel, energiával és ambiciózusan kezdtem a munkát, tudtam, hogy én ezt szeretném csinálni és reméltem, hogy sikeresek leszünk. Nem a saját karrieremet helyeztem előtérbe, nem az volt a lényeg, hogy rólam jót mondjanak. Az elejétől kezdve úgy érzem, hogy megvolt a tisztelet az öltözőben, a rutinosabb játékosok is sokat segítettek, és Revák Zoltán másodedző is segített abban, hogyan fejlesszem magam. Mindig azt mondta, dolgozz keményen és meglesz az eredménye. Sosem hagyta, hogy föladjam. Nagyon sokat foglalkoztam azzal, hogy kielemezzem a mérkőzéseket és ezáltal nagyon sokat videóztam a mindennapokban, hogy a legtökéletesebben tudjam felkészíteni a srácokat. Szeretem a statisztikákat, ez magával ragadott, és bújtam az adatokat a lövésekről, blokkokról. Ez elvitt a rossz szériákban is. Szinte álomvilágban voltam, és még az újabb és újabb vereségek után is úgy mentem be az öltözőbe, hogy igenis holnap nyerni fogunk, mert látom, hogy mi a megoldás, csak nem tudom még megvalósítani, de azon leszek, hogy megoldjuk. Nem volt bennem soha, hogy feladom, és a srácoktól is az volt a visszajelzés, hogy tetszik nekik, ahogy dolgozunk, a módszerek, csak valamiért nem tudjuk átvinni mindezt a jégre. Valószínűleg azt szerették a játékosok, hogy a sikertelenebb időszakban is ugyanazzal a lendülettel dolgoztam, és azt látták, ha én nem adom fel, akkor ők sem fogják. Próbáltam azt sugallni, hogy bennem bízhatnak, keressük együtt a megoldást, és ne azzal foglalkozzanak, hogy mi történt tegnap vagy két hete, hanem hogy holnaptól változtassuk, javuljunk. Nekem ez soha nem jelentett terhet, élveztem a kihívást és hogy ennyire elmélyülhettem a mérkőzések elemzésében, valamint a játékosok személyes motiválásában, A szurkolók előtt is le a kalappal, mert a sorozatos vereségek után sem bántottak minket, hanem biztattak, kiálltak mellettünk, megkaptuk a bizalmat, ami pedig kellett a jobb meccsekhez.
Sikerült olyan légiósokat igazolni, akik húzóemberei voltak, ez a pozitívumok közé kerülhet.
Volt egy-két jó menedzserem, és a kapcsolatokat sikerült megtartani. Azt mondta az egyik ügynök, hogy van két játékosa, aki segíteni tud nekem, rájuk van szükségem. Ők voltak Colton Leiter és Tyler Watkins. Igaz az előbbi sérülés miatt kevesebbet játszott, de élmény volt nézni, hogy mit műveltek a jégen, és azt is, hogy mennyi munkát tettek bele. Nemcsak idejöttek élvezni a légiós életet, hanem végig profi mentalitással dolgoztak. Légiósból is lehet olyat hozni, akinek több száz NHL-meccse van, de a profizmust azt nem pénzben mérik. Szerencsére a teljes csapat hasonló mentalitást mutatott. Ami a tapasztaltabb játékosokat illeti, nagyon örülök, hogy sikerült néhányuknak előrébb lépni és jobb szezont elérniük, mint eddig. Itt szeretném kiemelni Sági Martint, aki nagyon fontos szerepet töltött be, és ez pontokban is megmutatkozik - lehet, hogy csapat szinten nem a legsikeresebb, de karrier szempontjából az egyik legjobb szezonja volt. Kapusainkkal is elégedettek lehetünk, hiszen minden mérkőzésen megadták a lehetőséget, hogy jó eredményt érjünk el. A fiatalokat pedig összegezve, sokan fejlődtek és előrébb léptek, de ahhoz, hogy stabil felnőtt játékosok legyenek, el kell dönteni mit is szeretnének, és ha ezt választják, akkor alázat és kemény munka kell hozzá. Félreértés ne essék, sosem azt vártuk tőlük, hogy első évükben mérkőzéseket döntesenek el. Annyit kértünk tőlük, hogy adjanak bele mindent és legyenek hasznos tagjai csapatunknak. Úgy gondolom, legyen a kapott mérkőzések száma kevesebb, vagy több, mindenki annyit lépett előre, amennyi játékpercet a jégen töltött. Ez minden fiatalunknak hasznára válhatott.
Hányszor érezted, hogy még felmennél a jégre, és onnan próbálnál segíteni?
Sokszor éreztem inkább azt, hogy az adott szituációt máshogy oldanám meg. Olyan mentalitású voltam, aki szeretett egy kis izgalmat vinni a meccsekbe, akár egy ütközéssel vagy egy váratlan megoldással, és úgy felpezsdíteni a játékot, energiát adni a többieknek. Most, amikor lapos volt a hangulat meccs közben és nem jöttek be a megoldásaink, akkor éreztem azt, hogy bárcsak bemehetnék és valahogy feltámaszthatnám a brigádot. De ennek az időnek vége, már máshogy, a kispadról kell a csapatot sikerre vezetni - és a játékosokat meggyőzni, hogy közösen találjunk megoldást. Hiszek abban, hogy a pozitív felfogás félsiker, és ha munkát párosítjuk hozzá és megtaláljuk a megfelelő kulcsot az adott játékosokhoz, akkor tényleg sikeresek tudunk lenni akkor is, ha mondjuk nem mi vagyunk az esélyesek.
Voltak azért bravúrok, a Brassó, a Gyergyó vagy a BJA ellen is. Melyik a legszebb emlék?
Elsősorban az, amikor hazai pályán a Brassó ellen fordítottunk. Az tényleg fordulópont volt. Más mérkőzést külön nem tudok kiemelni, mert számomra mindig nagy öröm volt, ha abból a helyzetből lőttünk gólt, amit előtte a videókon kielemeztünk - lehet, hogy nem nyertük meg a meccset, de nekem könnybe lábadt a szemem, hogy van 22 játékosod, és attól érnek el valamit, amit te mutattál nekik, megfogadták és bejött. Ez nagyon jó érzés. Belerakod a munkát, és látod az eredményét. Biztos, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel az edzők között. Gyönyörű dolog, hogy dolgoztok valamin, nyertek négy meccset sorozatban, és látsz extázisban ünnepelni 22 embert, akik szintén érzik ennek a súlyát és azt, hogy van miért dolgozni.
Mit lehet tudni a folytatásról?
Egyelőre nem tudom, határozott idejű szerződésem volt erre a szezonra. Beszélünk a klubvezetőkkel, értékeljük a szezont, meglátjuk, hogy mi szerepel az ő elképzeléseikben. Ha esetleg nem én, akkor azt elfogadom. Hálás vagyok a lehetőségért, köszönöm idősebb Azari Zsoltnak, hogy itt fejezhettem be a pályafutásomat játékosként és itt kezdhettem el edzőként is. Szeretném megköszönni továbbá az egész stábnak is, akik segítették a munkámat, gondolok itt a masszőrre, a felszerelés menedzserre és a médiásunkra, valamint Pinczés Bendegúz kapusedzőnek és Revák Zoltán másodedzőnek, hogy naprólnapra próbáltunk jobbak lenni együtt. A köszönet pedig szintén megilleti Hetler Ádámot is, aki az U21-esek vezetőedzője, és aki szintén remek munkát végzett a fiatalabb játékosok felkészítésével. Heti segítsége elengedhetetlen volt ahhoz, hogy megtaláljuk a juniorok helyét az Erste Liga-csapatban.
