„Most aktuális a beszélgetés, vagy ráér nagyjából két hét múlva is?” – kérdez vissza Rozgonyi György (67 éves), amikor azzal hívom fel, lenne-e az icehockey.hu jégkorongozó-legendákról szóló sorozatának következő vendége. Némi tanakodás után végül abban maradunk a hatvanas évek klasszis csatárával, hogy még az előtt találkozunk, hogy repülőre ül. Az egyszerűség kedvéért cége, a hokis berkekben is jól ismert Rosco Sport Kft. Angyalföld határán, nevezetesen a Tüzér utcában található bemutatótermébe beszéljük meg a találkozót. Rozgonyi György irodája az udvaron át közelíthető meg, s az első emeleten található. Az előszobába belépve egy békebeli wimbledoni teniszjelenetet ábrázoló képbe botlik a látogató. Ám hokirelikviáknak, akárhogy is meresztgeti a szemét, se híre, se hamva. Pedig szó sincs róla, hogy vendéglátóm hátat fordított volna a jégkorongnak, sőt!
„A US Openre készülünk, már tavaly is jártunk Flushing Meadowsban – mondja, majd mintegy magyarázatként hozzáteszi: – A feleségem nagy Roger Federer-rajongó, s most két versenynapra sikerült jegyet szerezni.”
Azt már csak halkan fűzi hozzá, hogy ebben az évben így lemarad az NHL előszezonjáról. Merthogy Rozgonyi György az észak-amerikai profi bajnokság szerelmese, amikor csak teheti, az NHL meccseit nézi. Rajongása nem újkeletű. Már akkor is befogta a tévéjén az észak-amerikai csatornákat, amikor ez mifelénk szenzációszámba ment. S mivel drukkolni egyedül nem az igazi, már az is előfordult, hogy az Index portál NHL-fanatikus fórumozói nála gyűltek össze meccset nézni. Ahogy vendégül látta Jason Strudwickot meg Rob Niedermayert is, amikor a két hokis az NHL-sztrájk miatt 2005 telén átruccant Magyarországra, és rövid időre a Ferencvároshoz szerződött. Jason Strudwick azóta viszonozta a meghívást, igaz, a menünek szánt gulyáslevest a magyar vendégek készítették el New Yorkban...
Persze, Rozgonyi György számára (is) az igazi élmény, ha valamelyik fiával vagy a barátokkal útra kelhet, és élőben, a helyszínen izgulhatja végig a mérkőzéseket. Úgy számolja, már 17 tengerentúli jégcsarnokban megfordult. A legendás helyszínek közül már csupán Detroit és Chicago hiányzik a „gyűjteményből”. Torontóban és New Jerseyben ellenben a régi és az új arénába is eljutott.
„Tulajdonképpen Maple Leafs-drukkernek kellene lennem, mert éveken át jártam Torontóba egy barátomhoz – fejtegeti. – De aztán 2001-ben a korábban a Volánban hokizó Kiss Béla meghívott a Colorado–New Jersey döntőre, s teljesen lenyűgözött a finálé hangulata. Ha csak alapszakasz-meccseket lát az ember, nem tudhatja meg, milyen valójában egy igazi NHL-összecsapás. A bajnokság istenigazából a rájátszással indul el.”
Bár ezt a bizonyos 2001-es aranycsatát a Devils végül elbukta, Rozgonyi György az „ördögök” lelkes szurkolója lett. Talán némi praktikum is van a dologban, elvégre New Jerseybe mégiscsak könnyebb több-kevesebb rendszerességgel átruccanni, mint mondjuk Los Angelesbe, Anaheimbe vagy éppen Phoenixbe.
Mielőtt visszarepülnénk néhány évtizedet az időben, arról faggatom az egykori nagyszerű csatárt, nem fáj-e a szíve, hogy nem most fiatal. Hiszen manapság jó néhány magyar srác hokizik Észak-Amerikában különféle junior csapatokban, sőt akadt olyan tehetségünk is, aki egészen az NHL kapujáig jutott. Legyint egyet, de ez nem a csalódottak mozdulata, sokkal inkább egy olyan emberé, aki képes szembenézni a realitásokkal. „Más idők voltak; tudtuk, hogy sehol sem vagyunk a nemzetközi elithez képest – magyarázza higgadtan. – Tizenhét évesen már válogatott voltam, s egy évtizeden át viselhettem a címeres mezt, ám válogatottság ide vagy oda, nagyjából egy csehszlovák második ligás klubcsapat szintjén álltunk. Pedig TF-esként imádtam sportolni, edzeni, sohasem jelentett gondot, hogy tréningezni kell. Mégis, egy-egy bajnoki meccs végére úgy elfáradtam, hogy örültem, ha kitaláltam a fürdőbe. Pedig hol volt a mi tempónk a maiak ritmusához képest! Ma meg mit lát az ember egy-egy találkozó után? A hokisok az öltözőben felpattannak a szobabiciklire, és tekernek még vagy egy órát... Persze, nem csak ránk érvényes a megállapítás, miszerint nagyot fordult a világ. Van például egy DVD-sorozatom a hetvenes években az évszázad sorozatának tartott kanadai–szovjet csúcstalálkozóról. Most már képtelenség röhögés nélkül végignézni, noha a főszereplők akkoriban százszor többet tudtak erről a játékról, mint mi, magyarok.”
Akiknek ráadásul azokban az időkben egyetlen pályája volt, a műjég. Rozgonyi György is ott nőtt fel, s már egészen kis korában otthonosan mozgott a Városligetben, hiszen édesanyja jégtáncos volt. Mivel a műkorcsolya nem vonzotta, törvényszerűen a hokinál kötött ki. Azt mondja, a szülei nem tiltották e kemény sportágtól, viszont az öccsének – mivel nagyon féltette – ő nem engedte meg, hogy kipróbálja a hokit. A Vörös Meteorban kezdődött a pályafutása, de úgy tűnt, gyorsan véget is ér. A fiatalok tudatos szakmai neveléséről akkoriban szó sem volt, jégre például akkor jutottak, amikor a felnőttek még bemelegítettek. Az ifjú Rozgonyit ez nem elégítette ki, s már azon töprengett, hogy átmegy a Postásba vagy abbahagyja a hokit, amikor 1960 tavaszán, a szezon utáni barátságos találkozókon és a Felszabadulási Kupában bemutatkozhatott a felnőttek között. A következő évadtól már stabil csapattag volt, 1961 februárjában pedig tagja lett a Budapest-válogatott keretének (a nemzeti együttes csak a vébéken szerepelt válogatottként, amúgy Budapest-válogatott néven versenyzett). Két esztendővel később megnyerte pályafutása első – s mint utóbb kiderült, egyben utolsó – OB I-es aranyérmét. Magyar Népköztársasági Kupa-diadal, olimpiai szereplés, bajnoki gólkirályi cím, hetedik hely a téli Universiadén. Amit magyar jégkorongozó ebben az érában elérhetett, Rozgonyi György lényegében mindent elért. S ki tudja, talán a Vörös Meteortól „ment volna nyugdíjba”, de a szerelem, no meg a korszak sportpolitikája közbeszólt. A kiváló csatár felesége (örökös műugróbajnok) a BVSC-ben sportolt, és klubjának vezetői arra az esetre ígértek neki fizetésemelést, ha a férjét átcsábítja a vasutascsapathoz... A klubcserére végül sor került, de jellemző az akkori idők szokásaira, hogy mivel a Vörös Meteor megmakacsolta magát, Rozgonyi Györgynek egy évet ki kellett hagynia. Végül Rajkai Lászlónak sikerült kijárnia, hogy a vb-re tekintettel 1967 januárjában újra jégen lehessen. Az első két meccsén rögtön három-három góllal hálálta meg a bizalmat, de aztán egy súlyos sérülés miatt elúszott számára a folytatás. Történt, hogy a Millenárison tartott edzésen nekilökték a cserepad rosszul felszerelt, ék alakban álló ajtajának – az eredmény: szilánkos kéztörés. No meg több operáció, mire a csont végre elkezdett újra összenőni. Kártérítés? Per a létesítmény hanyag üzemeltetője ellen? – akkoriban ilyesmi fel sem merülhetett.
Rozgonyi Györgynek még egy emlékezetes, bár kissé bizarr sérülése volt: ráesett egy 25 literes tejeskanna a térdére. Így jár aki tejet iszik – mondhatnánk gonoszkodva, de a történet ennél prózaibb. Még a meteoros időkben szereztek az ifjú csatártehetségnek egy állást a Marx téri (ma: Nyugati tér) híres-neves tejvendéglőben. Ez olyan önkiszolgáló egység volt, amelyhez cukrászrészleg is tartozott. Nos, itt történt az üzemi baleset, s bár alaposan összeverte a lábát, Rozgonyi György úgy emlékszik, a jégen egyszerre csak elillant a fájdalma. Aztán arról mesél, hogy Bánkúti Árpáddal és Zsitva Viktorral legendás támadó triót alkottak a válogatottban. „Nem egy éremre vagy eredményre vagyok a legbüszkébb, hanem arra, hogy ezt a hármast egyetlen szövetségi kapitány sem bontotta szét” – teszi hozzá. Ők hárman nem csak a jégen, hanem a pályán kívül is remekül megértették egymást. Bár Rozgonyi György – noha ez a jelző akkoriban még nem volt divatban – sztárnak számított, mindig törte valamin a fejét. Egy tv-felvétel alapján például addig próbálgatta az úgynevezett Firszov-cselt, amíg egy edzésen be nem fűzte az egyik védőtársát. A MÁV-igazgatóságon dolgozó Gyöngyösi Jenővel pedig megcsináltatták azt a fémsatut, amivel – forró vízbe téve az ütőt – banán alakúra lehetett meghajlítani a bot tollát. Ez a megoldás nem csak itthon volt újdonság: Lengyelországban egy válogatott meccs előtt le akarta küldeni a bíró a pályáról, mondván törött ütővel (mert a játékvezető törött hitte a meghajlított tollú ütőt) nem hokizhat.
Ha mindez így volt, s miért ne lett volna így, akkor adja magát a kérdés: egy ereje teljében lévő fiatalember vajon miért fordít hátat 28 évesen az aktív játéknak? „Besokalltam, ami aligha csoda, hiszen tizenhét éves korom óta az élvonalban szerepeltem...” – feleli, de érezhető, még mondana valamit. De végül mindössze annyit tesz hozzá, hogy akkor már a BVSC-ben se volt az igazi a hangulat, s Bikár Péter távozása (a Fradiba igazolt) a keret meggyengülését vetítette elő.
Ám kizárólag az aktív játéktól köszönt el (azt is ideiglenesen), a sportágtól nem. Igent mondott Boróczi Gábor invitálására, aki Újpestre hívta az utánpótlás edzőjének. „Jó idők voltak” – mondja, és sorolni kezdi a tanítványokat. A tételes névsorolvasástól tessenek eltekinteni, mert esetleg kimaradna valaki, akinek ez nem esne jól. A lényeg, hogy számos tehetség megfordult a keze alatt, azonban jó néhányan nem tudták azt a pályát befutni, amire a képességük alapján hivatottak lehettek volna. Igaz, az utánpótlás-neveléssel nemigen törődtek az akkori klubvezetők. Egy idő után Rozgonyi György is rájött, hiába írja meg becsülettel a 18-20 oldalas szakmai jelentéseket, azokat az illetékesek közül a kutya sem olvassa el. Ez kedvét szegte, s ahogy az saját bevallása szerint rá jellemző, egyik pillanatról a másikra vette a kalapját. Mivel az edzéseken azt tapasztalta, hogy túl a harmincon is könnyedén tartja a lépést a fiatalokkal, visszatért az aktív játékhoz. Egy szezont, az 1974-75-öst Újpesten már lehúzott, majd következett hét évad az OB II-es Pomázzal. Zárásként az OB I-hez új szereplőként csatlakozó Miskolci Kinizsit segítette Zsitva Bélával, Gyöngyösi Jenővel és Enyedi Ferenccel – ekkor már túl volt a negyedik ikszen. A miskolci vendégszerepléssel lényegében párhuzamosan, 1984-től néhány évre visszatért a kispadra is, Zsitva Bélával ketten irányították az ifi és a junior válogatottat.
„Ha meg kellene neveznem pályafutásom legemlékezetesebb meccsét, az a miskolci időszakhoz fűződik – mondja. – Egy Dózsa elleni találkozóról van szó, amelyet a Megyeri úton 7-5-re veszítettünk el, ami a két csapat játékerejét tekintve bravúros eredmény. A Kinizsi öt találatából hármat én lőttem, kettőt pedig a nagyobbik fiam jegyzett, aki amúgy szintén a válogatottságig vitte.”
A hokival párhuzamosan Rozgonyi György tudatosan készült a civil életre is. Még 1977 januárjában megnyitotta a Magyar utcában Rosco névre keresztelt sportszervizét. Teniszütőket húroztak, korcsolya- és sífelszerelést kínáltak. Két hokis barátja, Gyöngyösi Jenő és Palla Antal voltak az üzletben a csendestársai. S hogy honnan tudta három hokis, miként kell teniszütőt húrozni? Rozgonyi György azt mondja, a nyitás előtt ő maga egyszer próbálta ki e műveletet, otthon a konyhában. De aztán szép lassan belejött, belejöttek, az üzlet pedig beindult. Az első komoly húrozógépet már Belgiumból hozatták, a korcsolyákhoz a szegecselőgépet meg az Izzó-gyárban gyártották le. Hármuk útja később szétvált, a a sportszerviz helyébe pedig időközben a Rosco Sport nagykereskedés lépett, amelynek vannak üzletei Szlovákiában és Romániában is. Itthon az igazi sikertörténet viszont már nem ez, hanem az internetes webáruház, amelyet főként az ifjabbik Rozgonyi fiú irányít. A Rosco név amúgy a gyeplabda és a tollaslabda világában jártasak számára is ismerős lehet: a klub mindkét sportágban hosszú esztendők óta meghatározó szerepet játszik. Amíg a gazdasági helyzet lehetővé tette, Rozgonyi György mindkét szakosztályt komolyan támogatta; nem véletlenül választották meg a gyeplabda-szövetség alelnökének és a tollaslabda-szövetség elnökségi tagjának. A világgazdasági válság azonban a legkevésbé sem könnyíti meg a szponzorok dolgát, s természetesen a Rosco Sport mozgástere is szűkült.
De nem kizárólag a gyeplabdában és a tollaslabdában lépett hátrébb, Rozgonyi Györgynek a hokival sincs újabban intézményes kapcsolata. Sárközy Tamás elnökösködése idején még elnökhelyettese volt az MJSZ-nek, de aztán elköszönt, s azóta nem vállalt pozíciót. Botot tavaly a Pólus Centerben fogott legutóbb a kezébe, amikor a fentebb említett indexes fórumozókkal játszott egy jót. „Hokiznék én szívesen, csak ha elesek, nehéz már felállnom” – mondja szolid öniróniával, majd gyorsan tisztázzuk, hogy a 2009-es Winter Classicon eszerint nem ő, hanem György fia szerepelt újpesti színekben.
S ha már visszatérünk a két fiához, szóba kerül a három lányunoka is. Közülük a középső, 11 éves ifjú hölgy kétszeres korosztályos bajnok, naponta öt órát edz, és ezen a nyáron brit meg szlovák edzőtáborban is pallérozódott. „Kezdek műkorcsolya-szakértő lenni” – mondja nevetve. Még megkérdezem tőle, magyar hokibajnokin mikor járt legutóbb, de nem jön zavarba. Azt feleli, Fehérváron többször megfordult, s néhányszor kilátogatott Újpestre is. Dicséri a magyar jégkorong elmúlt években produkált látványos fejlődését, viszont azt sem titkolja, ha igazi hokit akar látni, az NHL meccseit nézi. „Más kávéház...” – teszi hozzá, s e megjegyzésében nincs semmi bántó él. Nem mondja, de pontosan érezni: ő lenne a legboldogabb, ha ez nem így lenne...
