Ez a cikk töredelmes beismeréssel kezdődik. Aki megtisztelte figyelmével a magyar hoki legendáit bemutató sorozatunkat, tudja, most a 17. rész következne. A címben mégis a 19-es szám szerepel. Amikor ugyanis a jégkorong-szövetségből, ahol a közelgő világbajnokság miatt mostanság szinte állandó a csúcsforgalom, elindultunk a Magyar Sport Házának földszinti társalgója felé – hogy ne zavarjunk senkit a csevegésünkkel –, a lifthez érve aktuális beszélgetőtársam, Palla Antal (62 éves) megjegyezte: „Remélem, van még tartalékban két írás, mielőtt rám kerülne a sor. Szeretnénk ugyanis a tizenkilencedik lenni a listán. Már csak a hajdani mezszámom miatt.”
Mindezt persze tréfálkozva mondta, ám ha az embernek megadatik, hogy ifjú kora egyik kedvenc hokisának kedvében járhat, hajlamos az ártatlan viccelődést is halálosan komolyan venni. Márpedig, ha jobban belegondolunk, a Zsitva Viktorral készült nyitó cikk előtt már napvilágot látott egy terjedelmesebb interjú a sportági Hall of Fame-be beválasztott remek bíróval, Schell Lászlóval (lehetett volna ez afféle „nulladik kiadás”), a 13-as sorszámot meg eleve hiba volt kiadni, elvégre a komoly nyugati hoteleknek sincs 13. emeletük, és a Formula–1-ben sem versenyez senki 13-as rajtszámmal.
Egy szó, mint száz: fiókban porosodó, félretett anyag híján is bátran kijelenthető: következik a Hokilegenda – akkor és most című sorozatunk 19. része, amelynek főszereplője Palla Antal!
Aki nem csak egy a magyar jégkorong legendás alakjai közül, hanem valóságos intézmény a honi hokiban. Játékos-pályafutásának vége egybefolyt edzői karrierjének elejével, majd a sportág „ezermestere” lett. Aki ugyan mostanság már nincs a reflektorfényben, hiszen a munkája nem görögtüzes showműsor, de hogy mennyire fontos és nélkülözhetetlen, az akkor derülne ki igazán, ha valami okból nem tenné a dolgát.
Teendő pedig tengernyi akad, különösen manapság, amikor már csak karnyújtásnyira vagyunk az áprilisi, budapesti divízió I-es világbajnokságtól. Ennek apropóján mindjárt csinálunk is egy gyors számvetést, amiből kiderült, hogy Palla Antal immár a huszonhetedik (!) vébéjére készül. 1970 és 1985 között – összesen 14 alkalommal – játékosként képviselte Magyarországot, azóta szövetségi edzőként, technikai vezetőként, csapatvezetőként további tizenhárom világbajnokságon vett részt. Bár a hoki statisztikái a kisujjában vannak, arra nem mer megesküdni, hogy ezzel összességében rekorder lenne a magyar jégkorongsportban, de a roppant előkelő helyezés látatlanban borítékolható. Tagja volt az 1983-as, legendás budapesti C-csoportos világbajnokságon a feljutást kiharcoló „dream team”-nek. Mi több, a Magyarország–Kína (4-3) összecsapáson ő ütötte a sorsdöntő negyedik gólt. Tetszenek emlékezni, ugye? Kiss Tibor passzolt keresztbe balról, Szajlai László lőtt, a korong kijött a kínai kapusról, a kapu előtt keresztbe korcsolyázó csapatkapitány, Palla Antal pedig fonákkal bepöckölte azt a hálóba.
„Egy évvel korábban adták át a Budapest Sportcsarnokot, ez volt az első hazai rendezésű világbajnokság – mondja. – Tulajdonképpen ennek az eseménynek köszönhetően ismerte meg újra a szélesebb nyilvánosság a hokit, amely évtizedeken át inkább csak megtűrt sportág volt mifelénk. Ráadásul magyar szempontból sikeres világbajnokságot zártunk, hiszen második helyezettként felkerültünk a B-csoportba. S ez az akkori körülmények között mindenképpen jó eredménynek számított.”
A 28 évvel ezelőtti vb egy nagy generáció pályafutásának megkoronázása volt. A BS hőseinek többsége még a hőskorszakban kezdett hokizni, amikor a Városliget és a Millenáris volt a sportág fellegvára. Palla Antal esetében sem volt ez másként. A családban ugyan égen-földön nem volt jégkorongozó, de mivel a Millenáristól mindössze két utcányira, a Cserhát utcában laktak, az ifjú „Tonesz” számára is magától értetődő volt, hogy a teleket a jégpályán töltötte. Hokizni 1961-ben, vagyis 12 évesen kezdett. Meglehet, manapság egy ennyi idős gyereknek már ajtót mutatna az edzők egy része, akkoriban azonban az utánpótlás nem volt annyira tagolt, mint mostanában. Ifista korig bezárólag lényegében mindenki együtt gyakorolt. Kezdetben csak a hideg évszakban zajlottak a foglalkozások, a nyári alapozó munka néhány esztendővel később jött divatba.
A hatvanas évek legelején összesen hat csapat alkotta a magyar élvonalat – természetesen valamennyi Budapestről. Közülük az ifjú Palla a BVSC-t választotta, amely nem volt ugyan rossz csapat, de egyértelműen a korszak két meghatározó gárdája, a Ferencváros és az Újpesti Dózsa mögé soroltatott. Ebből a skatulyából a vasutasok később sem tudtak igazán kitörni. Jellemző, hogy Palla Antal pályafutásának ezen szakaszát öt bajnoki ezüstérem fémjelzi, az oly nagyon áhított arany azonban sosem jött össze.
„Epizodisták lehettünk csak a Fradi és a Dózsa mögött. Legfeljebb arról dönthettünk, hogy a két nagy közül éppen melyik legyen a befutó. Pedig nem volt rossz a keretünk. Balogh "Szúnyog" személyében kiváló kapussal rendelkeztünk, és a Meteorból meg az FTC-től levezetésként remek játékosok igazoltak hozzánk. Valami mégis hiányzott az áttöréshez.”
Arról faggatom, hogy ha mindez ilyen világosan látszott, akkor miért épp a BVSC-ben kezdett, s miért volt hűséges a klubhoz egészen a szakosztály felszámolásáig. Azt feleli, nincs itt semmiféle titok. Ahogy az már lenni szokott, a haverok csábításának engedve választotta ő is a vasutas együttest, ahol Babán József lett az első trénere.
„Engem az első pillanatban rabul ejtett a jégkorong, sosem akartam átnyergelni másik sportágra – fejtegeti. – Természetesen fontos volt a jó társaság, és az sem mese, hogy a BVSC-ben legendásan családias volt a légkör. De ami a lényeg, s lehet, hogy kissé furcsán hangzik, amit most mondok: egyszerűen megfogott a Millenáris "meleg büdöse". Az a semmihez sem hasonlítható szag-kavalkád, ami az átépítések miatt ma már nincs meg. A BVSC-hez tartozásnak egyébként megvolt a maga romantikája. Volt például egy hálókocsink, s amikor csehszlovákiai edzőtáborozásokra mentünk, a megérkezést követően ezt a pullman-kocsit egy mellékvágányra tolták. Mi abban laktunk, ott főztek ránk, s nem valamelyik szállodába költöztünk be. Hasonlóképpen zajlottak a nyugati utazások is. Pesten hozzácsaptak minket a bécsi gyorshoz, s másnap mondjuk Obersdorfban ébredtünk.”
Ami a klubhűséget illeti, arról azt mondja, igazán egyszer fordult meg komolyan a fejében a távozás. Előfelvételisként bevitték katonának, és a laktanyából nem engedték ki az edzésekre. S úgy tűnt, a Ferencváros befolyásos támogatói tudnának segíteni ebben az ügyben, ha aláírna a zöld-fehérekhez. Ám végül Babán Józsefék valahogy mégis elintézték, hogy kijárhasson az edzésekre, így maradt. Mi több, az ifiválogatottal egy berlini tornára is elutazhatott. Az indulás előtt azonban a laktanyában és a csapatnál is végig kellett hallgatnia az aktuális eligazítást (nehogy már gyanútlan, naiv fiatalként a gaz imperialisták odakint behálózzák). Az engedményeknek ugyanakkor volt egy határa, mert az ifjúsági Európa-bajnokságra például már nem engedték ki. Igaz, azt a tornát nem a keleti blokk valamelyik országa, hanem Svájc rendezte…
„A második alkalommal 1980-ban kellett elgondolkodnom a jövőmön, az év márciusában ugyanis a BVSC megszüntette a jégkorong-szakosztályát. Akkor már jó néhány fiatal tehetség, többek között Szajlai László, Terjék István, Balogh Imre, Pintér Gyula hokizott nálunk, s azon töprengtünk, miként maradhatnánk együtt. A Fradi éppen egy balhés időszakát élte, az Újpest tele volt jobbnál jobb játékosokkal, így kizárásos alapon maradt a Volán. Amely addig hasonló cipőben járt, mint a BVSC, vagyis meghúzódott a két nagy árnyékában. A két együttes legjobb erőinek összeolvasztása viszont gyorsan eredményre vezetett, hiszen az 1980–1981-es bajnokságot már a Székesfehérvári Volán nyerte meg. Ez volt az első alkalom a magyar hoki történetében, amikor vidékre került az aranyérem. Más kérdés, hogy az a csapat inkább csak a nevében volt fehérvári, hiszen csupán a hazai meccsekre utaztunk le. Előfordult, hogy egy kisstadioni edzést követően egymás mellett pakoltak be a buszba a volánosok és a fradisták, s aztán indultunk Székesfehérvárra mérkőzést játszani. A város szép folyamatosan fogadott be minket. Akkoriban kezdtek el komolyabban felfigyelni arrafelé e sportágra, noha az úttörők nem mi voltunk, mert az érkezésünk előtt néhány évvel már elindult a hokiélet Fehérváron. Ma már egyébként a klub örökös tagja vagyok!”
Az első aranyat nem követte újabb, így Palla Antal egyszeres magyar bajnokként vonult vissza. Ennek ellenére azt mondja, nincs hiányérzete. Az éremgyűjteménye így is tekintélyes, a klubszinten kimaradó élményekért pedig bőségesen kárpótolta a címeres mezben lejátszott 210 meccs. Kérdezem, melyik volt a legjobb sor, amiben valaha játszott. Rögvest rávágja, hogy amikor Szajlai László és Kiss Tibor volt a két szélsője. De aztán hozzáteszi, az sem volt kutya, amikor Bálint Attilával és Menyhárt Gáspárral alkottak közös triót. Majd sorolni kezdi a további társakat, hiszen a korszak szinte valamennyi klasszisával volt szerencséje együtt játszani Mészöly „Kandúrtól” Kereszty Ádámon, Póth „Öcsin”, Bikár Péteren, Muhr Alberten vagy éppen Pék Györgyön át Buzás Györgyig. S akkor még a XX. század legjobbjának választott Ancsin Jánost nem is említettük. A nagy generációból manapság kevesen vesznek részt aktívan a hazai hokiéletben, az 1983-as vb csapat tagjai sem járnak össze. Ezért is várja Palla Antal érdeklődéssel az áprilisi vb idejére az MJSZ által a régi kiválóságoknak szervezett összejövetelt.
Ami a posztok közti vándorlásait illeti, saját bevallása szerint centerként érezte magát a legjobban, ám „...ahogy múlt az idő”, visszavonták a védelembe. De ott is klasszis teljesítményre volt képes, mégpedig hosszú időn át, hiszen már túl a negyedik ikszen is játszott. Igaz, a végén játékos-edzőként, mégpedig abban a két szezonban, amikor a Volánnak éppen nem volt trénere.
S ezzel gyakorlatilag eldőlt a további sorsa is. Mert noha elvégezte a műegyetemet, sohasem dolgozott tanult szakmájában, örökre megmaradt a hoki „fogságában”. Egyetlen névjegyre rá sem férne, hányféle feladatot látott el a visszavonulását követően. Volt szövetségi edző, korosztályos válogatott kapitánya, dolgozott az OB I-ben és tanított fiatalokat.
„A legjobb persze játszani volt, de szerettem másodedzőként is dolgozni. Erről a posztról, vagyis kicsit a háttérből szemlélődve az ember sok minden olyasmit is észrevesz, ami egyébként – amikor ő a szakmai munka első számú felelőse – elkerüli a figyelmét. Dolgoztam Szeles Dezsővel, a szlovákiai trénerekkel, Jan Jaskóval és Dusan Kapustával, majd pedig a kanadai-olasz Pat Cortinával. A kilencvenes évektől hivatalosan technikai vezető voltam, de akkoriban a válogatott mellett nem volt olyan profi stáb, mint manapság. Így aztán afféle mindenesként tevékenykedtem; ha kellett beugrottam köszörűsnek és szertárosnak is.”
Az áldozatkészségére egyetlen példa csupán: a 2009-es rigai olimpiai selejtező előtt nagyjából 20 órát, majdnem másfél ezer kilométert autózott Kéri Rudolf felszerelés-menedzserrel, hogy mire a csapat megérkezik, Lettországban már tökéletes körülmények várják őket…
Hogy nem szentségtörés-e egy olyan szakembert furgonnal végigutaztatni fél Európán, akinek a kisujjában van a szakma, aki edzőként is letette már a névjegyét, mindenki döntse el maga. Ami tény: a jogszabályok mifelénk nem a szakértelemhez, hanem a padban megszerezhető végzettséghez kötik az edzősködést, s emiatt aztán Palla Antal szép csendben fel is hagyott a tréneri munkával.
„Még válogatott játékosként elkezdtem az edzőit, mégpedig levelezőn. Félévenként háromszor három napra kellett beülni a padba, de egyik alkalommal nem tudtam részt venni az előadásokon, mert éppen edzőtáborba kellett mennem. Jakabházy László emiatt nem írta alá azt a félévemet, én meg mérgemben bedobtam a törülközőt. Ennek ellenére egy ideig még dolgozhattam, de aztán a sporttörvény megkövetelte a hivatalos végzettséget, s akkor már nem erőltettem a dolgot.”
A hangján úgy érzem, ez talán még mai is fájó pont a számára, de egy pillanatig sem sajnáltatja magát. Sőt, egészen belelkesül, amikor felidézi az ifi- és a junior-válogatottnál töltött időszakot. A képzés felépítését, s azt, hogyan talált ki újabb és újabb gyakorlatokat az edzésekre. A máig a felnőtt válogatott gerincét alkotó 1975–76-os korosztály legjobbjai a nagycsapat mellett visszajátszottak a juniorba is, ahol Palla Antal és id. Ocskay Gábor keze alatt dolgoztak. Aztán jöttek az 1977 és 1980 közötti korosztályok, s kiderült: van élet a magyar hokiban azután is, hogy a Palkovics Krisztián, ifj. Ocskay Gábor és Ladányi Balázs által fémjelezte társulat kiöregedett az utánpótlás korból.
Ha újabb tehetségeket nem is nevelhetett fel, a magyar hoki megjelenése az interneten egyértelműen neki köszönhető. Afféle „self-made-man” módjára, saját számítógépes tudását napról napra fejlesztve építette fel a szövetség honlapját. Az online-közvetítések, a teljes adattár, az állandóan frissülő versenynaptár manapság persze már alapszolgáltatásnak tekinthető, de egy ilyen szolgáltatáscsomag működtetése, szervírozása másutt általában egy kisebb csapat feladata – az MJSZ-ben egyelőre „one-man-show” (persze, a tényekhez az is hozzátartozik, hogy amikor a szövetség néhány éve a Kisstadionból átköltözött jelenlegi székhelyére, a Magyar Sport Háza IV. emeletére, Pallán kívül a teljes apparátust még ketten alkották: a főtitkár Kovács Zoltán, illetve a titkársági feladatokat ellátó Illés Andrea...). Palla Antalnak azonban ez nem teher, sőt. Amikor ugyanis arról faggatom, ha éppen nem a hokival foglalkozik, mi pihenteti, szórakoztatja, azt feleli, legszívesebben akkor is a komputerrel babrál. „Már nem vagyok hülye a programozás terén sem” – teszi hozzá csendesen. Korábban le-lejárt az öregfiúkhoz játszogatni, de ezt ma már az egészsége nemigen engedi meg, ezért nem is erőlteti.
Váltunk még néhány szót a családról, arról, voltak-e követői a jégen. Elmondja, hogy a fia és a lánya is jégkorongozott, utóbbi a válogatottságig vitte, de mostanra már ő is abbahagyta. Jelenleg éppen kisbabát vár; az első Palla-unoka állítólag lány lesz.
Lassan szedelőzködünk, amikor Kovács Csaba, az 1983-as vb-csapat egyik alapembere, a Dózsa hajdani klasszisa köszön ránk, majd robog ki a Magyar Sport Házából. Nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem, centerként volt-e annak idején „külön meccse” a kőkemény újpesti bekkel, ám Palla Antal gyorsan lehűt. Azt mondja, ha a legendássá lett Kovács Csaba kontra Miletics Csaba féle afférokra, s az ezek során elcsattanó pofonra gondolok, rossz nyomon járok. Ő maga tudniillik nemigen keménykedett az ellenfelek hátvédjeivel. „Kész szerencse – jegyzem meg –, hiszen Kovács Csaba például mostanság a szövetség szakmai alelnöke. Márpedig az álmoskönyv szerint nem igazán szerencsés, ha az ember főnökének minden találkozásnál egy-egy régi affér jut eszébe.”
Palla Antal megnyugtat, ilyesmiről szó sincs. De aztán védjegyévé vált bajusza alatt mosolyogva annyit még kibök: „No, jó, meccsenként egy-két apró lábkihúzás bottal azért még belefért...”
S. Tóth János
