Patócs Györggyel a Körtértől két villamosmegállónyira található étterembe beszéljük meg a randevút. Bár én magam is 10 óra előtt érkezem, ő már az asztalnál ülve vár. Július 28-án a 82. születésnapját ünnepelte, de jó pár évet bátran letagadhatna a korából. Nem érkezett üres kézzel: egy apró cédulára felírt néhány dolgot, amit fontos tart megemlíteni, s van nála egy fekete-fehér csapatkép is.
„Az első válogatottságomkor készült” – mondja. A borítékon, amelyben fénykép pihent, valamennyi játékos neve szerepel, de Patócs Györgynek nem kell puskáznia, mindenkit felismer ennyi év után is: többek között Miks Károly, Vagyóczki István, Farkas István, Pásztor György, Rajkai László, Martinuzzi Béla, Lőrincz Ferenc, Kondorosi Tihamér és Pozsonyi Lajos látható nemzeti mezben. Csupán akkor bizonytalanodik el, amikor a fotó megszületésének dátuma kerül szóba.
„Vagy 1955-öt írhattunk vagy 1956-ot. Ezt pedig abból gondolom, hogy Miks 1956-ban disszidált, Vagyóczki pedig 1958-ban került ki Párizsba.”
S már meséli is a történeteket, lendületesen, színesen, mintha csak tegnap történtek volna. A krónikásnak így kényelmes a dolga, csupán annyi teendője marad, hogy igyekezzen időrendbe helyezni az egyes sztorikat.
A Patócs testvérek története Zuglóból indult. A négy fiúból hárman lettek hokisok. György mellett a szintén válogatottságig jutó Péter, valamint András, akit nem egyszer – tévesen – Antalként emlegettek. Ő azonban állatorvosnak tanult, s emiatt viszonylag korán felhagyott az aktív játékkal. A család az Amerikai úton lakott, s a szülők egy fűszer-csemege üzletet működtettek. A bolttal szemben nyaranta teniszpálya működött, amely télre átalakult természetes jégpályájává. A Patócs gyerekek, így György is, itt tanultak meg korcsolyázni. Mire tehát a legendás Fasori Gimnázium diákja lett, már magabiztosan mozgott a jégen. A neves intézményből nemcsak világhírű tudósok, hanem sikeres sportolók sora is kikerült. Nem véletlenül: a Fasorban komoly figyelmet fordítottak a sportra. Az ifjú Patócs pedig labdaügyes fiatalember volt, a kézilabdától a futballon át az asztaliteniszig majd' mindent kipróbált. Köztük persze a hokit is. Hogy tehetséges srácról van szó, az feltűnt a városligeti műjégen összegyűlő idős drukkereknek is. Ők ajánlották be Kovács Jenőnek. Nevezett úriember postai főtanácsos volt, hajdanán maga is fasori diák és hokis, s hobbiból összetoborzott egy jégkorongcsapatot. Nagy beruházást nem igényt a vállalkozás, a bérleteket kellett megváltania a műjégre. „Nem volt normális szerelésünk, én például vívókesztyűt húztam a kezemre, de már az is kiváltságnak számított” – mondja. Kovács Jenőt azonban mindez nem zavarta, s az alkalmi társulatot benevezte a bajnokságra. S mivel az 1950–51-es évadban az OB I mezőnyét épp feltöltötték a másodosztályból, a Kispesti Postásnak is szorítottak egy helyet. Sok köszönet a kísérletben nem volt: a „Kispostás” a hét meccsen 7 gólt ütött, 108-at kapott, s pont nélkül lett utolsó, azaz nyolcadik. „Szó se róla, nagy zakókba szaladtunk bele. Emlékszem, az akkor már Vörös Lobogóként szereplő MTK-tól 41-0-ra, a Bp. Kinizsi nevet viselő Fraditól 36-1-re kaptunk ki.”
A hozzáértőknek mégis feltűnt, hogy ebben a meglehetősen szedett-vedett társulatban akad egy tehetség, így aztán a Kispesti Postással ellentétben Patócs György nem tűnt el a süllyesztőben. „Jól koriztam, jó kezem volt és az összjátékhoz is volt érzékem. Bár nem vagyok szálfatermetű, főleg nem a mai, kétméteres óriásokhoz képest, mégis bekket játszottam. De abban az időben egészen más volt a jégkorong, mint manapság. Engem például összesen egyszer állítottak ki a pályafutásom során, akkor a ferencvárosi Deák Mikit kentem a palánkra.”
A Bp. Postásba bekerülve új lendületet vett a karrierje. Az 1953–54-es szezonban bajnokok lettek. Mégis váltott, s 1957-ben már a Bp. Meteor játékosaként nyert aranyérmet. A klubválasztáskor két szempontot vett figyelembe: egyrészt a két testvére is ott hokizott, másrészt pedig kézilabdázóként már addig is a Meteor sportolója volt. Mert hát Patócs György egyszerre két vasat tartott a tűzben: hokizott és kézilabdázott. Ez utóbbi sportágba (pontosabban annak nagypályás változatába) is a Fasorban szeretett bele, és szép karriert futott be: nem csupán magyar bajnok lett, egyszer a válogatottba is bekerült. Kézilabdás pályafutásának egy adminisztratív döntés vetett véget. Nevezetesen az, hogy 1960-ban a Vörös Meteorban megszűnt a nagypályás kézilabdacsapat. A hokiban ellenben még volt nyolc jó éve.
Pedig mindvégig munka mellett sportolt. Az edzésekre vitte a kikérőt, a tréningek után pedig loholt vissza a munkahelyére. Ha hosszabb távollét következett, edzőtábor vagy éppen egy túra miatt, rendkívüli szabadságot kapott. Mindebből már sejthető, Patócs György nem a szülők üzletét vitte tovább. Nem is vihette, mert azt 1952-ben államosították. Munka és jövedelem nélkül maradó édesapjának egy szövetkezetben sikerült elhelyezkednie. Györgyöt a Vörös Meteor ugyan elhelyezte egy Dorottya utcai külker vállalatnál, de gyorsan rájött, az iroda munka nem az ő világa. A forradalom után tehát követte édesapját és testvéreit a Híradástechnikai Szövetkezethez. Itt kezdett műszerészként, majd fokozatosan kapaszkodott felfelé a szakmai ranglétrán, s végül a szociális és szolgáltató főosztály vezetőjeként ment nyugdíjba. „Ide tartozott minden, amit szidni lehetett az étkezéstől a takarításon, a fűtésen át egészen a munkaversenyig” – jegyzi meg fanyar humorral.
Sosem akarta feladni a civil állását. Talán csak akkor, amikor az egyik edzésen hat fogát ütötték ki, neki pedig a tréninget követően feldagadt arccal kellett visszamennie a munkahelyére. Pedig könnyíthetett volna saját életén, hiszen mint Dózsa-játékosnak, neki is felajánlották, hogy szereljen fel, és legyen hivatásos rendőr.
Merthogy az újpesti szakosztály megalakulása után Patócs György is váltott, és lila-fehérbe öltözött. Azt mondja, Hircsák István hívása volt a perdöntő, őt követte a Dózsához. A kapuslegendával még a Postásból ismerték egymást, és György edzőként is felnézett a háború előtti időszak egyik ikonjára. „Brillantinnak hívták a szurkolók, mert folyton hajolajjal állította be a frizuráját. Olyasféle sapkát hordott, mint manapság a golfozók, csak éppen a simléderét felhajtva viselte. Hokisnak megszállott volt, nem tűrte a lazaságot, olyan bekknek nem volt maradása előtte, aki hibázott. Egy garmischi válogatott meccs után a másnapi újság ezt írta: Kanada–Hircsák 1-1. Jócskán megelőzte a korát, mai kifejezéssel élve igazi sztár volt. Ebben szerepe lehetett annak is, hogy jó képű, jó beszélőkével megáldott férfi volt, a nők kedvence. Bár mindig üzletelt, folyvást pénzzavarral küszködött. Aztán egy 1958-as NDK túrán lelépett a csapattól, disszidált. Emlékszem, meglehetősen zaklatott út volt. Csak két gépre fért fel a csapat, és snóblizással döntöttük el, ki melyik repülőre ül fel. Én heted magammal az elsőre kerültem, ami olyan viharba futott bele, hogy még a rutinos utazók is végighányták a repülést. Berlinben tábornokok vártak ránk a schönefeldi reptéren, mi meg alig tudtunk lekászálódni az Iljusinról. Az egyikünk feje zöldes színben játszott, a másikunk falfehér volt. Azért elvittek minket egy kastélyba, ahol roskadásig telt asztalok vártak, de nekünk már az ételek látványától is forgott a gyomrunk. A németek ez nem zavarta, alaposan a pohár fenekére néztek. Másnap megjött a delegáció másik fele, játszottunk két meccset, majd egyik este színházba vittek minket. Ott szembesültünk azzal, hogy Hircsák nincs sehol. Mivel még nem állt a fal, könnyedén átszökött Nyugat-Berlinbe, majd követte a feleségét, Vécsei Doriszt – aki zongorista volt korábban a Pipacs bárban – Ausztráliába. Utóbb igyekeztünk összerakni a mozaikokat, hogy vajon milyen előjelei lehettek a disszidálásának. Az például árulkodó lehet, ha egy külföldi túrán valaki semmit sem vásárolt... Sok-sok évvel később futottam össze vele véletlenül egy zuglói étteremben, egy csinos nő társaságában volt. Épp csak köszöntünk egymásnak, s többé nem találkoztunk. Utóbb a lánya mesélte, hogy a honvágy hozta haza. Úgy tudom, nagy szegénységben halt meg 1976-ban.”
A másik szakember, aki nagy hatást gyakorolt Patócs Györgyre, Vladimir Kominek volt. A csehszlovák szakember 1960-ban került Magyarországra, s valóságos hokiforradalmat vitt véghez. „Tőle tanultuk meg a modern hátvédjáték alapjait, ő mutatta meg, miként kell szabályosan bodicseket adni, tőle hallottam először arról, hogy a korongszerzést követően egyből a centernek kell passzolni, aki aztán kiugratja a szélsőt. Az eddigi utolsó olimpiai szereplésünk alkalmával is ő állt a kispad mellett. Kominekkel sok szempontból új szakmai időszámítás kezdődött. Addig ösztönösen tettük a dolgunkat, s mindenki a meglévő erényeire alapozva igyekezett érvényesülni. A teniszezőnek is kiváló Ádám Andrásnak, azaz Potykának például csodás keze volt, prímán látott a pályán, viszont gyengén korcsolyázott, ennek ellenére a meghatározó játékosok közé tartozott.”
Patócs György az innsbrucki olimpiára nem jutott ki, s 1964-ben véget is ért a válogatott karrierje. Hogy hányszor viselte a címeres mezt, nem tudja megmondani. Igaz, ebben a korszak zavaros viszonyai is ludasak, hiszen a nemzeti csapatot sokszor csak Budapest-válogatott néven engedték pályára lépni. György nem bánt meg semmit sem, noha sajnálja, hogy a pályafutása egybeesett azzal az időszakkal, amikor mesterségesen igyekeztek megfojtani hokit.
„Ámulva nézem a mai felszereléseket. A mi időnkben 13 kilót kellett cipelni, ha teljesen beöltöztünk. De akkor sem volt garantált a testi épségünk, hiszen gyakran ócska, rossz minőségű holmik jutottak. A cipőm például szinte egyáltalán nem védte a lábamat, a bokám rendre kék-zöld volt a korong ütésétől. De az még a jobbik eset volt, ha jutott felszerelés. Leveles György súlyos szemsérülését például egy mai plexivel el lehetett volna kerülni. Nekem sosem volt fejvédőm, úgy vonultam vissza, hogy nem volt rajtam sisak egyszer sem. A botokat magunk vettük, s próbáltunk nagyon vigyázni rájuk. Jellemző, hogy olykor a cserénél a lekorcsolyázók nyomták a pályára lépők kezébe a botjukat... A szocialista érában a sportágakat három kategóriába sorolták, a hoki a futottak még csoportba került. Hiába volt 10-14 ezer néző a meccseken, a sporthivatalban a turisztikával és a tekével tettek minket egy polcra, önálló sportági szövetségünk nem lehetett. Nem épülhettek fedett pályák, s bár egy ideig természetes jégen is tudtunk hokizni – emlékszem, Győrben és Egerben is játszottunk felöntött pályán –, egy idő után egyre nagyobb lett a lemaradásunk.”
Persze, voltak azért hivatalosságok, akik szimpatizáltak a sportággal. Patócs György közöttük említi Kecskés Józsefet. Az Újpest nagy hatalmú szakosztályelnöke az anyag- és technikai főosztály vezetője volt a Belügyminisztériumban, ő lobbizta ki, hogy a Dózsának is legyen hokicsapata. Később azért is sokat tett, hogy megépüljön a Megyeri úti – nyitott – műjégpálya. S akkor vissza is kanyarodtunk az Újpesthez, amely rendőri állást kínált Györgynek, aki azonban nem élt a lehetőséggel..„1950 és 1952 között voltam katona, s bár ez igen kemény fejezete a Rákosi-korszaknak, nekem aranyéletem volt. A Keleti pályaudvar mellett, a tüzérhadosztálynál lettem írnok. Addigra már a horthystának vélt tiszteket kirugdosták a hadseregből, akik viszont maradtak, fogalmuk sem volt a híradástechnikáról. Így az ő munkájukat kellett elvégeznem, amit busásan megfizettek. Nyolcszáz forintot kaptam, abban az időben ez nagy pénz volt. Afféle operettkatona voltam, aki havonta egyszer adott szolgálatot, akkor is a szálló harmadik emeletén a tiszteknek osztottam ki a szobakulcsokat. Mégis megfogadtam, hogy ha egyszer levettem az angyalbőrt, többé soha nem veszek fel semmiféle egyenruhát, még a postásokét sem – hát így nem lett belőlem hivatásos rendőr.”
Számtalan Újpest-Fradi rangadón szerepelt. A ferencvárosi tábor nemcsak azzal cukkolta az ősi ellenfelet, hogy „lila-fehér zokni, a vereséget meg kell szokni”, hanem időnként hógolyók záporával igyekezett kihozni sodrából az újpestieket. A játékosok között azonban nem volt gyűlölködés. Olyannyira nem, hogy a nagykörúti Erzsébet presszóban a meccsek utáni éjszakákon közösen poharazgattak. „Emlékszem, gyakran csatlakozott hozzánk a nagy fradista hírében álló Sárközy Tamás jogászprofesszor, a hokiszövetség volt elnöke, aki persze akkor még csak fiatal egyetemi oktató volt.”
Patócs György 38 éves korában vonult vissza, addig a Dózsával további hat bajnoki címet gyűjtött be (a csapat tagja volt a testvére, Péter is, ő még tovább játszott). Kondorosi Tihamér volt a bekkpárja, s már sorolja is a támadótriókat, amelyek mögött takarítottak: Bán, Molnár, Ádám; Boróczi, Palotás, Lőrincz, Bánkuti, Zima, Zsitva (s később még sokan mások). Amikor Palotás János, azaz Palotás „Öcsi” neve elhangzik, egy pillanatra kivár, de aztán úgy dönt, mégis kimondja, ami a szívét nyomja. „Tudom, hogy a magyar hoki halhatatlanjai közé első lépésben nem kerülhetett be mindenki, de azt személy szerint nagyon sajnálom, hogy Palotás Öcsit nem érte ez a megtiszteltetés. Őt méltatlanul elfeledték, pedig állítom, a magyar jégkorongsport egyik legnagyobb egyénisége volt. A vérében volt a hoki, itthon elsőként leste el a kapáslövés titkát. Ragyogó center volt, majd később hátvédként is kiválóan teljesített. Kiválóan korcsolyázott, remek keze volt, s nagyszerűen látott a pályán. Nem véletlen, hogy egy pozsonyi meccset követően a csehszlovák csapat képviselői élénken tudakolták, miként lehetne őt szerződtetni.”
A visszavonulását követően Patócs György egy ideig még dolgozott a szövetségben. Kétszer volt csapatvezetője az ifiválogatottnak, és kétszer járt a felnőttekkel a dániai Pondus-kupán. Ma már nincs napi kapcsolatban a sportággal, ám ha egy-egy ünnepség kapcsán meghívja az MJSZ vagy az Újpest, mindig elmegy. Amikor a 28 éves fia megszületett, megfogadta, hogy úszni, kerékpározni és korcsolyázni megtanítja - utóbbi valahogy mégis elmaradt. Igaz, az ifjabbik Patócs azóta hobbi szinten rákapott a sportágra, egy baráti társasággal rendszeres játszik. Ha a papa eredményeit már nem is homályosítja el a jégen, azért a vér így sem vált vízzé.
S. Tóth János
