Bálint Attilával igazán nem nehéz helyszínt és időpontot egyeztetni. Rövid naptárböngészés után a Pólus Centerbe beszéljük meg a találkozót egy kedd délutánra. Előbb érkezem, így van időm belenézni a legifjabb újpestiek foglalkozásába. Kicsit furcsán hat, hogy a bevásárlóközpont ezen részét betölti az edző hangja, miközben emberek jönnek-mennek, kirakatokat bámulnak vagy éppen chipset ropogtatnak és kólát isznak. A gyerekeket azonban csöppet sem zavarja a sajátos helyszín, lelkesen végzik a gyakorlatokat, majd a foglalkozás zárásaként jön a fénypont, a játék. Bálint Attila a palánk mellett állva figyeli a négy csapatra osztott társaságot. A jó megoldásokat lelkesen dicséri, az ügyetlenkedések láttán inkább csak végigsimítja a homlokát, s közben egy-egy szót vált a pálya körül álldogáló, a csemetéjükre váró szülőkkel.
„Tisztában vannak a srácok és a szülők azzal, ki dirigálja a tréningeket?” – kérdezem az edzés végeztével a 63 éves hokilegendát. Azt feleli, ő nem szokta szóba hozni ezt a témát, de vannak szülők, akik elolvasták Tejfalussy Bélának a magyar hoki történetét feldolgozó remek könyvét, s az abban látott képek alapján beazonosították. „Nekem ennyi éppen elég, nem vágyom rá, hogy összesúgjanak a hátam mögött. Meg aztán amúgy is van már a családunkban, aki reflektorfényben éli az életét” – teszi hozzá, utalva arra, hogy Antónia lánya, az 1991-es Miss Hungary szépségkirálynő-választás győztese hosszú évek óta műsorvezetőként dolgozik. Mielőtt belemelegednénk a múlt felidézésébe, még arról faggatom, honnan szerezte azt sárga-fekete hokimezt, amelynek az elején egy hatalmas LGT-felirat díszeleg. „Ez volt a fóti csapat dressze, csak Somló Tamás eltüntette róla az egyesület címerét, cserébe viszont rávarratta a zenekarának nevét” – meséli. Kiderül, hogy a klasszis hokis és az énekes-basszusgitáros-fúvószenész-dalszerző (nem mellesleg artista és jogász) művész gyerekkori jó barátok. „Szegő Pistával hármasban rengeteget lógtunk együtt – meséli. – Ők ketten a Körúton laktak, én meg a VIII. kerületben. Somló rendszeresen elkésett a találkozókról, mert folyton aludt. Ilyenkor a házuk előtti villamosmegállóból ordibáltunk fel hozzájuk; képzelheti, mit gondoltak a járókelők. Tamás amúgy artista szeretett volna lenni, rendszeresen gyakorolta is a zsonglőrmutatványokat, aminek időnként Szegő mama tányérkészlete, illetve annak egy-egy darabja esett áldozatul. Később aztán sikeres zenész lett, így ritkábban találkoztunk, de a koncertjeikre rendszeresen meghívott, és a mai napig tart a barátságunk.” A fóti mezen a 14-es szám virít, a számválasztás történetét azonban Bálint Attila hirtelenjében nem tudja felidézni. Újpesten és a válogatottban ugyanis mindig a 13-as szám volt az övé, a Fradiban meg a 25-ös. „Úgy rémlik, Fóton a 13-as Deák Miklósé lett, de hogy miért lettem 25-ös helyett 14-es, az most nem ugrik be” – szabadkozik.
Közben a hokiszerelésből civilbe átöltöző kis tanítványok sorra köszönnek el a mesterüktől, így visszazökkenünk a jelenbe. Bálint Attila azt mondja, az iskolai tanév végéig tartanak a tréningek, majd kezdődnek a nyári edzőtáborozások. Arra hirtelenjében nem tud felelni, összesen hány ilyen táborra kötelezte el magát, de hogy nem fog unatkozni a nyáron sem, az egészen bizonyos. Egyébként nem csak Újpesten dolgozik, hanem Keszthelyi Miklós kérésére átvette a hokisuli vezetését is. Óvodás korú gyerekeket visznek jégre, közülük válogatják ki a tehetségesnek tűnő srácokat. „Ez komoly vízválasztó – magyarázza –, hiszen a kiválasztottaknak meg kell vásárolniuk a felszerelést, ami nem olcsó mulatság. A 2004–2005-ös korosztályban például 37 gyerek volt, ám ez a létszám egyik pillanatról a másikra a felére zuhant vissza, amikor a szülőknek mélyen a zsebükbe kellett volna nyúlniuk.” Hogy hány tehetséges fiatalt veszít el anyagi okokból a sportág, meg se merjük becsülni...
Inkább gyorsan visszaugrunk az időben néhány évtizedet, s arról beszélgetünk, hogyan is lett Bálint Attilából jégkorongozó. Mint kiderült, a véletlennek ebben is szerepe volt. A kis Attila tehetséges tornásznak indult, a Bp. Spartacus sportolójaként két évvel idősebbekkel versenyzett. A család azonban vándoréletét élt. Hol Lengyelországban, hol Csehszlovákiában lakott, mikor hová küldte Bálint apukát cége, az Ikarus. Az 1960 és 1964 közötti időszakot éppenséggel Németország szocialista felén, az NDK-ban töltötték. Attila ott is szívesen tornászott volna, de nem találtak megfelelő klubot és edzőt. Az iskolaigazgatója azonban azt javasolta a papának, ha a fia tud korcsolyázni, vigye le az egyik utánpótláscsapat tréningjére. Bálint apuka ezt tette, s így került Attila a keletnémet belügy által támogatott Dynamo Berlinhez.
„Sokakban az a kép él az NDK hokijáról, hogy mindössze két klub, a Dynamo Berlin és a Dynamo Weisswasser alkotta a bajnokság mezőnyét. Ez így is volt egy időben, ám amikor én odakerültem, még hat csapat szerepelt az élvonalban. A keletnémetek és a nyugatnémetek a hokiban is versenyt futottak egymással, az olimpiai szereplés jogáért kőkemény csatákat vívtak. Berlinben az itthonihoz hasonló körülmények uralkodtak, vagyis az én pályafutásom is nyitott pályán kezdődött. Más kérdés, hogy a keletnémet fővárosban volt fedett pálya is, mégpedig a több funkciós Werner-Seelenbinder-Halle.” Az akkori magyar jégsport-vezérkar nemigen tartotta számon, hogy a távoli Berlinben egy őstehetség bontogatja a szárnyait. Igaz, nem mindenki előtt volt titok, hogy a Dynamo Berlinnek van egy magyar játékosa is. E tényre meglehetősen prózai körülmények között derült fény. Egy magyar felnőtt csapat vendégszerepelt Berlinben, és megmérkőzött a Dynamo serdülő alakulatával. A kis Bálint Attila nem kímélte a honfitársait sem, az egyiküknek például adott egy jókora bodicseket. „Anyád!” – horkant föl a sértett, ám kis híján újra hanyatt vágódott a meglepetéstől, amikor a tettes ekként szólt vissza: „Inkább a tied...”
A keletnémet kiküldetés 1964-ben lejárt. A Bálint-család hazaköltözött, a papa pedig levitte a fiát a Megyeri útra. Most viccelődhetnénk azzal, hogy a német belügy csapatától egyenes út vezetett a magyar belügy klubjáig, az igazság azonban az, hogy a Ferencváros is szemet vetett a fiatal csatárra. A zöld-fehérek illetékesei azonban addig húzták-halasztották a végső döntést, míg lekéstek a mindössze 16 esztendős hokisról. A lilák legendás edzője, Szamosi Ferenc nem volt szívbajos: a tizenéves srácot betette Boróczi Gábor és Klink János mellé. Az 1964–65-ös, még nyolc szereplős bajnokság elképesztő izgalmakat hozott. A szezon végére a Dózsa és a BVSC is 26-26 pontot gyűjtött, így kétmeccses rájátszás döntött az aranyérem sorsáról. A lilák otthon 3-2-re nyertek, idegenben 3-3-as döntetlent harcoltak ki, s így az első helyen végeztek. Ezzel az újpestiek nagy sorozata kezdődött el, hiszen hat év alatt összesen öt bajnoki címet nyertek. Utóbb már Bálint Attila Galambos Bélával és Menyhárt Gáspárral alkotott pompás támadó triót.
„Remekül éreztem magam a Megyeri úton. Noha tizenéves srácként kerültem a Dózsához, a társaim rögtön befogadtak, szeretettel nevelgettek, terelgettek. Pedig nem voltam angyal... Néha meg is ígérték, hogy ha elkapnak, agyoncsapnak, de a gyorsaságomra szerencsére sohasem lehetett panasz... A technikámon pedig sokat csiszolt, hogy a Nemzeti Sportcsarnok mellett található Jégcsarnok kis pályáján is edzettünk. Ott nyertem meg például egy fogadást a legendás Palotás Öcsi ellen, aki többek között arról volt híres, hogy nemigen lehetett elvenni tőle a korongot. Nekem sikerült, tőlem viszont nem tudták visszavenni.”
A már-már idilli hangulat azonban nem tartott sokáig. Hiába lett bajnok az Újpest a kispadon Szamosi Ferencet váltó Boróczi Gáborral is, valami elpattant a csapat és a vezetőedző között. Kulcsemberek sora hagyta el a Dózsát, a belső problémák mégsem oldódtak meg. A szakosztály nagy hatalmú vezetője, Kecskés János elvtárs tudniillik határozottan kitartott a vezetőedző mellett. Bálint Attilánál is kezdett betelni a pohár, noha őt olyannyira újpestiként könyvelte el mindenki, hogy két válogatottbéli játékostársa, Kovács Csaba és Kovalcsik Péter még egy láda pezsgőben is fogadott vele, azt állítva: sosem fordít hátat a Megyeri útnak. Főként annak fényében tűnt kockázatmentesnek a fogadás, hogy Attila a belügy segítségével lakást kapott, ráadásul az akkori átigazolási szabályok szerint klubváltás esetén 16 hónapos kényszerszünet fenyegette. Bálint Attila azonban számot vetett a sorsával, s úgy határozott: lesz, ami lesz, távozik. Vannak, akik azt mondják: e döntésének fontos szerepe volt abban, hogy néhány évvel később új fejezetet nyílt a Dózsa hokiszakosztályának életében.
„Már évek óta fűtöttek a fradisták, hogy igazoljak hozzájuk” – meséli. Más ésszerű lehetőség nem is kínálkozott, hiszen az Újpest mellett az FTC volt a korszak másik meghatározó együttese. Igen, ám, de a ferencvárosi publikumnak nem volt éppen szíve csücske a zöld-fehérek életét nem egyszer megkeserítő csatár. „Nem tabutéma ez, beszélhetünk róla nyugodtan – mondja azt követően, hogy óvatosan szóba hozom a témát. – Patkány. Ezt a gúnynevet ragasztották rám a fradisták, s nem egyszer bekiabálták a lelátótól, tudják, hol lakom. Ettől azonban a legkevésbé sem ijedtem meg, sőt még elszántabban küzdöttem. Én ugyanis a német mentalitást képviselem, vagyis azt mondom: rosszul lehet játszani, de a küzdelmet feladni sohasem szabad! Ennek is köszönhetem a klub- és válogatottbeli sikereimet is. De lám, milyen is a szurkolói lélektani. Mihelyst zöld-fehérben lövöldöztem a gólokat, a fradisták rögtön megbocsátottak, és attól fogva Pézsma volt a becenevem...”
A ferencvárosi időszak igazán pompásan indult, hiszen az 1979–80-as, immár csak négy szereplős bajnokság fölényes FTC-sikerrel zárult. Ez volt a ferencvárosiak sorozatban tizedik bajnoki címe. Hiába volt azonban a nagy sorozat, a játékosok és Jakabházy László vezetőedző között újra kiéleződtek az ellentétek. Bálint Attila új emberként igyekezett megmaradni a csendes szemlélődő státusában, bár azt jelezte: ha kenyértörésre kerül a sor, és társai távoznak, ő sem marad. Közben belekóstolt az edzősködésbe is, – s Balogh Tiborral párban dolgozva – a többek között Pindák László, Horváth Csaba, Bán Károly fémjelezte korosztály került a keze alá. A vezetőkkel abban maradt, ezzel a társasággal akkor is tovább dolgozhat, ha netán játékosként máshol folytatja a pályafutását. Az ígéret azonban csak ígéret maradt, Bálint Attila pedig – követve a többieket – a Fóti SE hirtelen életre hívott hokiszakosztályánál folytatta, míg munkavállalóként a tejipartól átkerült a Fóti Tsz állományába (így festett ugyanis a szocialista korszak amatőrizmusa). A bombaerős fóti gárdát a jégsport-szövetség nem engedte elindulni a bajnokságban, emiatt az OB I-ben mindössze három klub versengett egymással. S így szerezte meg története első bajnoki címét a megszűnt BVSC hokisaival megerősített Székesfehérvári Volán. A fótiaknak maradt a Magyar Népköztársasági Kupa, amelyet annak rendje és módja szerint elhódítottak. A szezont követően Jakabházy László vette a kalapját, a fótiak pedig visszatértek a Fradihoz. Az újabb bajnoki címre azonban egészen az 1983–84-es évadig kellett várni; ebben a szezonban játszottak először fedett pályán bajnoki meccset Magyarországon. Ez azonban már egy alaposan átalakított Ferencváros volt. A legendás játékosok, így például Muhr Albert, Deák Miklós vagy éppen Kassai György helyett az új tréner, Orbán György a fiatalokat favorizálta.
„Hivatalosan 1985-ben hagytam abba az élvonalbeli hokit. Engem senki sem küldött el a Fraditól, de ahogy alakultak a dolgok, az már nem az én ízlésem szerint való volt. Meg aztán amúgy is összeszedtem egy keresztszalag-húzódást, ami miatt fél évet ki kellett hagynom, a családdal pedig vállalkozásba kezdtünk. Az edzősködésbe viszont nagy lendülettel vetettem bele magam. Három évfolyam is megfordult a kezem alatt, s ezekből a korosztályokból többen a válogatottságig vitték. A legjelesebb karriert Szuper Levente futotta be, aki már 16 évesen bemutatkozott a felnőttek között. Sajnos, a Fradiban sem volt gondtalan az élet, az utánpótlás fokozatosan esett szét. Nálam az tette be a kaput, amikor a Városligetben általam toborzott hatvan gyereket is el akarták venni tőlem, noha Furulyás János klubelnök egy nappal korábban még azt mondta, nincs semmi probléma, dolgozzak tovább nyugodtan.”
Ám az ígéret csak ígéret maradt, Bálint Attila útja pedig Ürömre vezetett. Ott egy évet edzősködött, de végül csak a kapusokkal foglalkozhatott, aztán már velük sem. Ekkor azonban a szerencse a segítségére sietett. Antónia lánya – egy hivatalos ügy kapcsán – épp napi kapcsolatot tartott Bölle Dezsővel, aki egykoron a papa csapattársa volt a Dózsánál, majd sikeres ügyvédként támogatta az UTE hokiszakosztályát. Bálint Attila, a lánya közvetítésével, felkereste a jogásszá lett hokist, akivel végül abban egyeztek meg, hogy visszatér a Megyeri útra. Ennek immár nyolc esztendeje. Az első három évben Ancsin Lászlóval vitték a junior-, az ifi és a serdülő csapatot. A magyar hoki történetének első 100-szoros válogatottja (aki tagja volt a feljutást az 1983-as budapesti C-csoportos vb-n kiharcoló legendás válogatottnak is) manapság az alsó korosztályokkal foglalkozik. Tőle tanulják meg a gyerekek a hoki alapjait. Azt mondja, élvezi a munkát, rengeteg öröme van abban, hogy napról napra látja a srácok fejlődését. „Amikor például egy kapuspalánta már nem csak arra használja a lepkés kesztyűjét, hogy rátenyereljen vele a korongra, hanem a levegőből tudatosan kapja le vele a pakkot, az mindkettőnknek igazi sikerélmény” – magyarázza, és nem felejti el megemlíteni kollégái, Keszthelyi Miklós, Nagy Attila és Mihály Jenő nevét sem. Noha ereje teljében van, határozottan állítja, hogy a felnőtt élvonal már nem vonzza. A fradis korszakkal együtt az OB I-es edzősködésről szőtt álmait is maga mögött hagyta. A kilencvenes évek közepén még elvállalta, hogy leül Arkagyij Andrejev mellé az FTC kispadjára. „Utóbb vált világossá a számomra, hogy ilyen-olyan okok miatt mi sem a bajnokságban, sem a kupában nem lehettünk aranyérmesek” – jegyzi meg, de ennél többet nem hajlandó elárulni a történtekről. Nem reagál arra a régi pletykára sem, miszerint akadt légiós azokban az időkben, akinek – mondjuk így – meglehetősen „fejlett üzleti érzéke” volt...
Mikor megkérdezem, lélekben inkább újpestinek, vagy inkább ferencvárosinak vallja magát, azt feleli: inkább lilákhoz húz a szíve. Mint klubbal, a Ferencvárossal sincs semmi baja, de akadnak emberek, akiknek nem keresi a társaságát. Ezért is döntött úgy a 2009 decemberi, a Kisstadionban megrendezett Winter Classic kapcsán, hogy az öregfiúk előmeccsén a lilákat erősíti. Pedig még az az ötlet is felmerült, hogy a kedvéért készíttetnek egy felerészben lila, fele részben zöld mezt... A rossz érzéseit alighanem felerősíthette, hogy néhány éve a fia, Bálint György sem a legjobb szájízzel távozott a neki adós Fraditól. Pedig tehetséges csatárként tartották számon a Szuper Leventével egyidős hokist, aki szintén megjárta a tengerentúlt. Ám két év után hazatért, noha a kint tartózkodása költségeit az ottani klubja állta. A Fradihoz igazolt, s amikor eljött a zöld-fehérektől, egyúttal a hokival is szakított...
Gyorsan kellemesebb témára váltunk, és Bálint Attila büszke nagypapaként a 2007 augusztusában született unokájáról, Lilien Antóniáról kezd el mesélni. A kislánnyal egészen bensőséges viszonyba került, hiszen három éven át minden délelőtt ő vigyázott rá. „Már van korcsolyája, de még csak az ölembe fogva vittem a jégre. Nem késett le semmiről, bár én már szívem szerint ráengedtem volna a jégre. Antónia lányom azonban azt kérte, a nagy esemény alkalmával ő is ott állhasson a jégen. Ehhez viszont először meg kellene találnia a korcsolyáját, ami állítása szerint szőrén-szálán eltűnt...”
Amíg babysitterként segített, csak a délutánjait töltötte a jégen, újabban viszont már reggel elkezdi a munkát. Amikor megkérdezem tőle, mivel foglalkozik szívesen, amikor leveszi a lábáról a korcsolyát, akkor azt feleli: a jégkoronggal... Meccseket néz, videókat elemez, igyekszik lépést tartani a korral. „Bár a gyerekek oktatását illetően nincsenek csodák, az alapokat Kanadában is éppúgy tanítják, mint itthon” – jegyzi meg. Noha egész nap jégen van, öregfiúk-meccset egy éve nem játszott, mert tavaly májusban hasfal-repedéssel kellett megműteni. A visszatérésről azonban nem mondott le, ha az ideje engedi, az ősszel vélhetően újra csatasorba áll. „Most már óvatosabbnak kell lennem, elvégre mégiscsak elmúltam hatvan – magyarázza. – Bár egy kis keménykedéstől az öregfiúknál sem riadok vissza, ha meg kell állítani az ellenfél játékosát. Emiatt néhányan morognak is rám, de mit tegyek, nem tudok kibújni a bőrömből: ennyi év után is gyűlölök veszíteni...”
S. Tóth János
