Ancsin János edzésről érkezik a megbeszélt találkozóra. Az UTE felnőtt csapatának tartott száraz tréninget. Ami ez alkalommal azt jelentette, hogy a társaság elfutott a Megyeri útról a Pólus Centerig, majd – Jani egyik barátja jóvoltából – teniszezett egy jót. Hogy egy hónappal a 2011–2012-es szezon nyitánya előtt ez-e a legoptimálisabb felkészülés, abba inkább nem megyünk bele, miközben egy kávézó felé ballagunk – beszélgetésünk idején tudniillik Újpesten igencsak képlékeny a helyzet. Ami egyik nap még igaz, másnapra már nem feltétlenül az.
Így momentán arra sincs válasz, hogy a 49 esztendős hokis legenda az új évadban is leül-e az UTE felnőtt együttesének kispadjára. Ezért inkább az előző szezonról faggatom. Ez immár a harmadik nekifutása vezetőedzőként a lila-fehérnél. S borítékolhatóan a legkeményebb. Hiszen teljes mértékben amatőr feltételek mellett, fiatalokra és másutt epizódszerepre kárhoztatott hokisokra építve kellett az előző szezonban egy új csapatot összerakni. Aki látta az évad legelején és legvégén az Újpestet, megerősítheti: ég és föld a kettő. Mintha nem is ugyanaz a társulat lett volna a jégen. A fiatalok a MOL Liga és az OB I darálójában alaposan megerősödtek, miközben kétségkívül számos fájó pofonba futottak bele.
„Ez volt eddig edzőként a legnehezebb, mégis a legörömtelibb bajnokságom – mondja Ancsin Jani, s amikor látja, hogy megáll a kávéskanál a kezemben, magától folytatja, kérdezni sem kell. – A srácok ugyanis zokszó nélkül elvégezték a munkát, száz százalékot adtak ki magukból, senkit sem kellett noszogatni. Remek mentalitású hokisból állt ez a gárda. Olyan játékosokból, akikről sütött, hogy élnek-halnak a jégkorongért, s ennek a sportágnak őszinte elkötelezettjei. Három éves szakmai távlatban gondolkodunk. Azt szeretnénk, hogy a 2012–2013-as évadra Újpesten már fele részt saját nevelésű hokisok alkossák a keretet, amelyet majd ki lehet egészíteni egy sornyi rutinos játékossal. Eddig a fiataljainkat dicsértem, pedig köszönettel tartozunk azoknak az idősebb jégkorongozóknak is, akik a szerény lehetőségeink ellenére kitartottak az UTE mellett. Ha egy kicsit szerencsésebbek vagyunk, még kellemesebb meglepetést szerezhettünk volna. Ám sajnos sérülések és eltiltások miatt jó két hónapon át alig több mint két sornyi hokis volt bevethető.”
Az újpesti jégkorong múltjához nem éppen méltó állapotok természetesen a pénzre, pontosabban a pénzhiányra vezethetők vissza. Ám Ancsin Jani rögvest hozzáteszi: ne legyen illúziónk, amikor még az UTE-t is a tehetősebb kategóriába sorolták, a menyasszony akkor sem mindig volt olyan szép, mint amilyennek a kívülállók gondolták... Ráadásul az utóbbi három-négy év valójában a túlélésért folytatott harcról szólt a jégcsarnok körüli jogi bizonytalanságok miatt.
A beszélgetésünk pillanatában sem tisztázott a létesítmény helyzete, így adja magát a kérdés: miként lehet a riválisok által hevesen ostromolt tehetségeket éveken át a Megyeri úton tartani? Ancsin azt mondja, ő nem aggódik a csábítgatások miatt. Most nyáron is hívták több játékosát, de a kiszemeltek ellenálltak a szirénhangoknak.
Mindez szép és jó, le a kalappal a klubhűség e manapság ritkaság számba menő megnyilvánulása előtt. Ám mégsem lehet pusztán a lila szívre alapozni a szakosztály jövőjét. Egy idő után a bizonytalanság megeszi a lelket, és a legfanatikusabb is odébb áll. Kérdezem is Janit, aki az utóbbi időben nem csak vezetőedző, hanem szakmai igazgató, a hoki-kft. ügyvezetője, a klub elnökségi tagja, a jégcsarnok ügyeinek intézője, s nem mellesleg a Sport Tv szakkommentátora is volt (ráadásul egyszerre!), sosem érezte-e azt, hogy kész, elég volt, bedobja a törülközőt. „Dehogynem! – legyint kesernyés félmosollyal. – Az utóbbi három évben igen sokszor eszembe jutott, hogy vennem kellene a kalapomat. De valahogy mindig maradtam. Legutóbb egyértelműen a csapat tartott vissza. Felelősséget éreztem ezért a remek társaságért. Korábban pedig konokul győzködtem magam, hogy az UTE nélkül szegényebb lenne a magyar jégkorong, erre a szakosztályra igenis szükség van. S nekem, aki annyit szépet és jót kaptam e sportágtól, ha tehetem, kutya kötelességem segíteni. Így aztán tettem a dolgomat tovább – hogy jól vagy rosszul-e, azt nem nekem kell megítélnem.”
Mivel az Ancsin família ízig-vérig sportemberekből áll, elnézik a papa „hóbortját”. A jó ismerősök viszont nem csomagolják be a véleményüket, s Jani szerint már nem egyszer a fejéhez vágták, hogy „...barátom, te hülye vagy, ha ezt tovább csinálod.” A legendás 25-ös azonban játékosként sem futamodott meg soha, ha nehéz időszak volt, s most vezetőként sem akarja kitűzni a fehér zászlót. Nincs is nagyon ötlete, mihez kezdene, ha hirtelenjében mégis új állás után kellene néznie. Abban azonban egészen biztos, hogy egy, legfeljebb két hónap után komoly elvonási tünetei lennének, hiányozna neki a közeg.
Épp ezért roppant érdekes, hogy a játék iránt viszont csöppnyi nosztalgiája sincs. Bár a 2009-es kisstadionbéli Winter Classicra hagyta magát rádumálni, az csak afféle kivételt erősítő szabály volt. Azt mondja, több mint két évtizeden át volt aktív jégkorongozóként a középpontban, neki ennyi ebből bőségesen elég is volt. „Nem egészen passzol a hasonlat, de gondolj bele – mondja –, hogy hosszú éveken át reggeltől estig csakis téli szalámit ehetsz. Imádod, szereted, de egy idő után tele leszel vele. S amikor már mást is szedhetsz a tányérodra, a szalámira rá sem nézel.” Dehát vezetőként is ugyanúgy egy mókuskerékben vagy – próbálom provokálni –, de nem hagyja magát. Azt feleli ez igaz, ám ezt „...még csak nyolc-tíz éve gyűröm...”
Aztán arról kezd el mesélni, hogy valójában már Dunaújvárosban sem akarta elvállalni az utolsó évadot. Ám az 1996–1997-es bajnokság döntőjét lényegében simán elveszítették a Ferencváros ellenében, ami piszkálta a hiúságát. Szeretett volna ugyanis aranyéremmel a nyakában lelépni a színpadról. Mi több, 1998-ban Magyarország rendezhette a C-csoportos világbajnokságot, amelyen reális esély volt a feljutásunkra, s ekként egy káprázatos pályafutás méltó megkoronázására. Igaz, 36 évesen már nem akart mindenáron reflektorfényben lenni. Jelzi ezt, hogy csak a kínaiak és a románok elleni meccset játszotta végig. Utóbbi találkozót viszont góllal és gólpasszal zárta. Ezzel búcsúzott az aktív pályafutásától.
„Nem csak legenda, tényleg megtörtént, hogy a mérkőzést követően a csapattársaim és a Budapest Sportcsarnokot zsúfolásig megtöltő nézők térdre borultak – előttem. Ez spontán reakció volt, hiszen még nem hoztuk nyilvánosságra, hogy végleg leteszem a botot. A szurkolók azonban megtiszteltek azzal, hogy ily módon fejezték ki elismerésüket a pályafutásomért. A hokiban mifelénk nemigen divat búcsúmeccseket szervezni, ám nincs az a búcsúmérkőzés, amire ezt az élményt elcserélném. Nem szeretnék szerénytelennek tűnni, de ez alighanem világviszonylatban is egyedülálló búcsúztatás volt. Már ezért megérte jégkorongoznom...”
Pedig akár futballistaként is szerencsét próbálhatott volna. Jani szerényen elhárítja az ezzel kapcsolatos kérdést, de jó ismerőseitől tudom: a zöld gyepen is ígéretes tehetségnek számított. A Dózsa futballistáival vívott meccseken mindenesetre nem ő kelt el utolsóként, amikor két csapatra oszlottak a játékosok. Pedig ez még az az időszak volt, amikor bizonyos Törőcsik András is a Megyeri úton terelgette a labdát... Egészen 15 éves koráig Ancsin párhuzamosan űzte a két sportágat, de azzal, hogy még tinédzserként bekerült a felnőtt hokiválogatottba, eldőlt a sorsa.
Halálos vétek lett volna persze, ha egy ilyen Isten áldotta tehetséget veszni hagy a jégkorongsport. Hogy kivételes képességeit az égieknek köszönheti, az legalábbis valószínű, hiszen a családban korábban senki sem hokizott. Janit is a nagymamája „rángatta bele” a sportágba, aki együtt dolgozott és baráti viszonyt ápolt a Buzás ikrek, György és Gábor édesanyjával. Vélhetően Buzás-anyuka sugallatára lepte meg a nagymama az egyik karácsonyra egy korcsolyával a kis Janit, akit aztán kézen fogott, s levitt a Megyeri úti jégre. Ott a két Buzás fiú vette pártfogásába őt. „Gyuriék tanítgattak, noha korábban nem ismertem őket, és a hokiról sem hallottam. Fél év után aztán Boróczi Gábor megkérdezte: No, fiam, akarsz jégkorongozni?”
A legendás edzőről köztudott, hogy a kisujjában volt a szakma. Neki igazán nem volt nehéz ráérezni, hogy igazi csiszolatlan gyémántra leltek. Ancsin pedig tele volt sikerélménnyel, hiszen valamennyi utánpótlás-korosztályban kiemelkedett a képességei alapján, ráadásul számolatlanul lövöldözte a gólokat. „Vagány, de tisztelettudó srác voltam, aki állta a csipkelődéseket, ezért könnyen befogadtak az idősebbek is” – magyarázza. Az első felnőtt ötöshöz, amelyben helyet követelt magának, rajta kívül csupa „tekintélyes hokibölény” tartozott: a védelemben Szeles Dezső és Böle Dezső, a csatársorban pedig Buzás Gábor és Menyhárt Gáspár.
Néhány évet ezzel együtt várniuk kellett az első felnőtt bajnoki címre. A Fradi ugyanis addig meg sem állt, amíg zsinórban a tizedik aranyérmét be nem zsebelte.
„A Mészöly Kandur fémjelezte ferencvárosi aranycsapatnál ezután generációváltásra került sor. De legalább ennyire fontos volt, hogy az újpesti vezetőknek sikerült a Dinamo Moszkvától a csapatunkhoz csábítaniuk Vitalij Davidovot. A 187-szeres szovjet válogatott edző nem csak nálunk, az egész magyar hokiban forradalmat csinált. Vele egészen másként edzettünk, mint amit addig. Más taktikát alkalmaztunk, másként álltak össze a sorok. S Davidov nem csak elmondta, hogy mit szeretne, hanem meg is mutatta a jégen. Egy szál melegítőbe öltözve állt be közénk bekkelni, mégsem akadt, aki el tudta volna vinni mellette a korongot. Persze, nem véletlenül volt játékosként háromszoros olimpiai- és kilencszeres világbajnok...”
Két olimpiai és kilenc világbajnoki arannyal büszkélkedhetett Alekszandr Malcev is. A hajdani csatárlegenda azonban már 40 évesen, öt esztendei kihagyás után került a Dózsához. „Neki nem lett volna szabad elvállalni ezt a magyarországi kiruccanást. Bennem teljesen lerombolta azt az idealizált képet, amit a tévében látott Izvesztyija Kupák alapján alakítottam ki róla. Nekem ő egy hokihős volt, ám Budapesten egy korosodó, a fénykorán jócskán túljutott jégkorongozót láttam viszont. Annak ellenben nagyon örülük, hogy Szergej Szvetlovval együtt játszhattam. Amikor őt néztem, bizony sűrűn elgondolkodtam azon, hogy valójában mit is tudok én a hoki tudományából...? Igazi zseni volt, ugyanakkor szerény, rendes srác.”
Davidov, a két említett szovjet hokis, illetve harmadik társuk, Vjacseszlav Vasziljev a Dinamo Moszkvától került a lilákhoz. Vagyis a szovjet belügy csapatától, amely ekként segítette magyarországi testvérklubját. Hiszen a szocialista érában az Újpest a BM felügyelete alá tartozott. Ha már itt tartunk, csak megkérdezem Janit, hogy Dózsa-játékosként neki nem ajánlottak-e tiszti beosztást a rendőrségnél. Azt mondja, nem volt kötelező beöltözni, bár kétségkívül előnyökkel és kedvezményekkel járt, ha valaki belügyi állományba került. Ha illetékes helyen nagyon akarják, gyaníthatóan Ancsin sem úszhatta volna meg az egyenruhát, de kivételes tehetsége végül megóvta az efféle kényszerpályáktól. Nem beszélve arról, hogy azzal a bohém sráccal, aki ő volt, aligha jutott volna ötről a hatra a magyar rendőrség.
Mert hogy világ életében bohém fickó volt, azt maga Ancsin János sem tagadja. Arra az el nem évülő diszkréció okán nem vállalkozik, hogy a fiatalkori szívügyeiről meséljen, így maradunk a szóbeszédnél, miszerint a jóképű és sikeres vagány roppant népszerű volt a hölgyek körében... Azt viszont némi unszolásra elmeséli, hogy a fedett pálya híján akkoriban még hokimentes nyarakon – persze, még szigorúan független fiatalemberként – miként engedte ki az egész éves gőzt. A haverokkal, stoppal és egy maroknyi apróval a zsebükben vágtak neki a Balatonnak. Ott, ha nem is feltétlenül hivatalosan, de mindig akadt munka, amivel az esti bulizáshoz össze lehetett szedni a pénzt. Az éjszakát hálózsákban az árokparton vagy az állomáson töltötték. Aztán másnap kezdődött minden előről – néha két héten át...
Így az ötödik ikszhez közelítve persze Jani is megszelídült. Ami azonban nem jelenti azt, hogy öltönyre, nyakkendőre váltott volna. Ma is imádja a laza, sportos cuccokat, a haja hosszú és hajpánttal szorítja le. S persze hordja a védjegyévé vált fülbevaló-karikát is. Igaz, eredetileg egy gyémánttal ékesített ékszert lövetett be, de azt valahol elveszítette, s azóta van a „demjénrózsis” karikája.
Bármennyire bohém fickó is volt, bizonyos határokat sosem lépett át. Erre odafigyeltek a gyermekeikért minden áldozatra kész Ancsin-szülők is, akiknek sajnálatosan korai halála után a lilák legendás bekkjének, Kovács Csabának lett meghatározó szerepe Jani életében. „A hokiban őt tekintem a papámnak. Ő, ha szükség volt rá, meg is tudott regulázni. S ha most meg kellene neveznem a legerősebb ötöst, amelynek Újpesten tagja voltam, abban Csaba is benne lenne Flóra Péterrel, Buzás Gáborral és Pék Györggyel együtt. Érdekesség, hogy bár világ életemben center voltam, Vitalij Davidov kivitt a jobbszélre, s csak akkor kerültem vissza a csatársor közepére, amikor Buzás Gábor helyére Farkas József lépett.”
Noha Ancsin neve összeforrt az Újpest nevével, 1995-ben összecsomagolt, és Dunaújvárosba költözött. Tegyük hozzá, e váltásra aligha kerül sor, ha nem hullik ki alóla a Dózsa felnőtt csapata. Hívta az Alba Volán és a Ferencváros is, de a center végül a Dunaferrt választotta. Adja magát a kérdés, egyáltalán szóba jöhetett volna-e, hogy zöld-fehérbe öltözzön, hiszen László öccse megfordult a Fradiban is. „Oké, zöld színű öngyújtót nem tartok, de azért nem vagyok eleve allergiás erre a színre. Sok fradistával nagyon jó viszonyban voltam, még a B-közép tagjai közül is. A játékosok közül pedig többek között Balogh Imit vagy éppen Hudák Pacit említhetném. Ugyanakkor engem minden Újpesthez köt. Ha annak idején átmegyek az FTC-be, úgy éreztem volna, hogy cserben hagyom a Dózsát, a szurkolóival együtt. Szerintem akkoriban egyszerűen nem illett liláról zöldre váltani. Mint ahogy dunaújvárosiként sem igazoltam volna Székesfehérvárra. Persze, most már más idők járnak. Újabban nincsenek olyan erős klubkötődések, mint annak idején.”
A dunaújvárosi időszakra úgy emlékszik, hogy kölcsönösen tisztelték egymást Kercsó Árpáddal. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a mesteredző kivételezett vele. „Emlékszem, már a második edzésen Cooper-tesztet futtatott. Ez 3200 métert jelentett. Aki nem teljesítette a szintet, kénytelen volt ismételni. Én nagyjából 2800 méterre voltam hitelesítve. Gondoltam, jobb a békesség, ezért csendben megkértem Árpit, adjon némi könnyítést, hiszen ekkor már 33 éves voltam. Végigmért, majd azt felelte: rendben. Tőled elég lesz 3100 méter is. Egy héten át napi kétszer futottam le a Coopert...”
De megérte a szenvedés, hiszen 1996-ban, majd 1998-ban is bajnoki címet szerzett. Az elsőt a Szanyi László, Szélig Viktor, Faragó Gyula, Bali Zsolt négyes társaságában. Érdekesség, hogy e roppant tehetséges fiatalemberek közül csupán Szélig Viktor jutott el a szapporói aranyig. Pedig Faragót és Balit is őstehetségként emlegették a szakemberek. Csak hát ők – ahogy Ancsin mondja – idő előtt ki lettek égetve azzal, hogy korosztályokon át folyton nekik kellett húzniuk a szekeret...
A Dunaferr kapcsán muszáj Janit megkérdeznem arról, tudja-e hová tűnt az újvárosi csarnokból a visszavonultatott 25-ös számú meze? A pletyka tudniillik az, hogy a XX: század legjobb magyar jégkorongozója nem mindenkitől vált el a legnagyobb barátságban. Állítólag emiatt „felejtették el” egy tisztasági mosás után újra felhúzni a pálya légterébe a jelképes dresszt. „Ezt a sztorit még nem hallottam, s azt sem tudom, van-e benne igazság. Tény, hogy nincs kint a mezem, de ennél fontosabb, hogy a számom visszavonultatása viszont érvényes, hiszen azóta sem játszik senki sem 25-ös számú mezben az Acélbikáknál.”
S hogy miért éppen a 25-ös nőtt össze Ancsin Janival? Nos, Újpesten először a 20-as volt a mezszáma, de az a válogatottban éppen foglalt volt. A legendás kapus, Kovalcsik Péter viselte. Ancsin öt megmaradt dressz közül választhatott, s végül a 25-ösre voksolt, mondván, február 25-én van a születésnapja.
Zárásként a családról kezdünk el beszélgetni. Kérdezem, nem kapott-e kedvet a játék újrakezdéséhez a felesége példája nyomán (Ancsin Ildikó az UTE női röplabdacsapatának másodedzősége mellett immár liberóként is segíti az együttest), de tagadólag rázza a fejét. Azt feleli, Ildikó asszony számára komoly motivációt jelentett, hogy együtt játszhatott az élvonalban Kitti lányával. A csinos ifjú szőke hölgy nem csak a terem-, hanem a strandröplabdában is jeleskedik. A legifjabb Ancsin, a 9 éves Krisztián egyelőre annyiban lépett a papa örökébe, hogy futballozik. Igaz, nem Újpesten, hanem a REAC-ban, ám ennek viszonylag prózai a magyarázata: az Ancsin-család Rákospalotán lakik, nem messze a Budai II László-stadiontól.
A visszavonulását követően Jani egy fél évig maga is futballozott, de aztán abbahagyta. Azóta hébe-hóba teniszezik, de nincs rá túl sok ideje, s nem is nagyon erőlteti.
„Van egy társaság, amellyel olykor játszom. Kedveljük egymást, mégsem töröm kezem-lábam, hogy pályára kerülhessek. Ennek pedig ugyanaz az magyarázata, amiért nem futballozom és nem járok le az öregfiúkhoz hokizni sem. Oly sokáig sportoltam állandó eredménykényszer alatt, hogy tudat alatt elegem lett belőle. Ma már egyáltalán nem az a fontos a számomra mondjuk a teniszpályán, hogy nyerek-e vagy sem. Egyszerűen csak szeretném jól érezni magam. A többiek viszont – s ezért eszemben sincs neheztelni rájuk – inkább vérre menő csatákat vívnának, ami az oldboyokra különösen jellemző. Én meg inkább nem rontom el a játékukat. Ha van egy kis szabadidőm, passzívan pihenek: imádok olvasni, zenét hallgatni. A Deep Purple és a Led Zeppelin máig nagy kedvenceim.”
Ehhez kétség sem férhet, hiszen ha valaki Ancsin János számát tárcsázza, a Füst a víz felett című Deep Purple-klasszikust hallgathatja egészen addig, amíg a hívott fél fel nem veszi a telefonját...
S. Tóth János
