Egri János nem csak kiváló jégkorongozó volt,több mint húsz éven keresztül Magyar Televízió képernyőjén népszerűsítette szeretett sportágát, a jégkorongot. Túl a nyolcvanon hetente egyszer-kétszer még mindig korcsolyát húz, arra a legbüszkébb, hogy rengeteg barátja van a jégkorongos társadalomból.
Egri János az novemberi Roland Divatház Négy nemzet torna alatt töltötte be a 81. születésnapját, de akár húsz évet is letagadhatna, hiszen a Magyarország-Lengyelország mérkőzés ünnepélyes korongbedobásra is korcsolyával a lábán érkezett. Aktív életet él, a találkozásunkat megelőző napon éppen Bécsben hódolt egyik szenvedélyének, a tenisznek. Ezúttal csak nézőként, az osztrák fővárosban rendezett ATP-torna negyeddöntőjében Jo-Wilfried Tsonga és Alexander Zverev mérkőzését tekintette meg.
„Istenien éreztem magam! Tsonga ügyesen, okosan, az eszét használva lepuhította a játékot, ügyesen ide-oda helyezgetett és két szettben győzött – osztja meg élményeit a háromszoros magyar bajnok, többszörös válogatott, egykori kiváló jégkorongozó. − A tenisz egyébként óriási változáson ment keresztül az évek során, hasonlóan a jégkoronghoz. Az Öregfiúk-válogatottal annak idején nagyon sokat játszottuk Finnországban, Tamperében is van egy Hall of Fame, végignézegettük a kiállítást, én pedig mindegy egyes vitrin előtt felkiáltottam: nekem volt ilyen kesztyűm, játszottam ilyen vállvédőben, volt ilyen nadrágom! Az utolsó kabin üres volt, a barátaim, akikkel ötven éve játszom együtt, meg is jegyezték: Janika, ez a kabin biztos neked van fenntartva.”
Jól emlékszik a régi időkre, úgy fogalmaz, néha kvázi igazi skizofrén módon hallgatja magát, amikor az 50-60 éve történtekről mesél.
„Amikor 1957-ben az első magyar bajnoki címemet nyertem a budapesti Vörös Meteor színeiben, Pásztor György volt a csapat kapitánya. Abból a csapatból már csak mi ketten élünk. És ő is nagyon jól tartja magát, szálfa egyenes, pedig elmúlt 90 éves. Szerencsénk volt, például az, hogy nem híztunk meg. Figyelem a többi játékost, általában ott kezdődik az öregség, hogy 6-10 kilót felszednek, akkor már fáj a lábuk, nehezebben mennek. Mi egy héten egyszer-kétszer most is lemegyünk korcsolyázni. Kolbenheyer Jóska mindig megszervezi, hogy kilencen, tízen elmenjünk egy bérelt jégpályára, és legalább egy órán keresztül egymás ellen játszunk. És ha valakit fellöknek, vagy elesik, akkor semmi más nem történik, csak valaki más arra korcsolyázik, és megkérdezi, jól vagy? Ebben annyi szeretet, együttérzés, megértés van.”
Úgy véli, a sportág iránti szeretet és az összetartás az, ami a jégkorongot megkülönbözteti más sportágaktól.
„Jégkorongban ügyelnek arra, hogy például a szövetség 90 éves születésnapjára meghívják a még élő játékosokat, üdvözöljék őket, megszorítsák a kezüket, ez nagyon klassz dolog. Nagyon összetartó ez a közösség, jól mutatja, hogy amikor Zsitva Béla emlékére a családja teniszversenyt szervezett, legalább 40-50-en részt vettünk. Nagyon szerettük őt, csak jókat tudok róla mondani, ahogy az édesapjáról is. Kiváló atléta volt, aki aztán a válogatott mellett dolgozott gyúróként. Emlékszem, éjszaka többször is felkelt, hogy kicserélje rajtam a hideg borogatást, mert másnap is meccs volt. Ezek azok a dolgok, amiket érdemes elmondani, mert majd velem együtt elmúlnak.”
Beszélgetésünk során kis kitérőként szóba kerül a magyar labdarúgás is, amelyről egy újabb izgalmas történetet oszt meg:
„Kisgyerek voltam, amikor a Honvéd Érden edzőtáborozott. Bámészkodtam, hogy Puskás, Bozsik és a többi világnagyság ott játszik. És akkor odaszólt a Puskás: „Öcsi, nem akarsz beállni?” Úgy éreztem, megnyílt előttem a világ. Ott botorkáltam közöttük. Egyszerű, jó szándékú, helyes emberek voltak.”
No, de vissza a jégkoronghoz. Véleménye szerint nehezen lehet összehasonlítani a régi hokit a mostanival, mert napjainkban sokkal gyorsabb a játék, ezért óhatatlanul többet ütköznek a játékosok, jobban felpattan a korong, jobban felpattan a bot. Ami azonban ugyanaz maradt: akkor is mindenki győzni akart és ennek érdekében megtett mindent.
„Ezzel kapcsolatban is eszembe jut egy régi történet: a Vörös Meteorral a Ferencvárossal játszottunk a bajnoki címért, nekünk a döntetlen is elég volt a végső győzelemhez. Kenderesi elkorcsolyázott, beadta, rálőttem, Pozsonyi ügyetlenül mellényúlt, Raffa beugrott a kapu elé és a mellével kivédte. Ennek már 45-50 éve és még mindig emlékszem, hogy egy hátvéd milyen önfeláldozóan védett…”
Az évtizedek alatt a szerelés is sokat változott, mint mondja, nekik az egyik legnagyobb diadaluk az volt, ha Pozsonyból Vítěz Special hokibotot tudtak hozni, azzal ugyanis kiemelkedtek a magyar mezőnyből.
„A magyar mezőnynek olyan botja volt, amit az asztalos, fából gyaluval csinált, jatagánnak hívtuk tréfából. Most meg a 150 ezer forintos bot maga ellövi a korongot, alig kell hozzányúlni egy picit. A védőfelszerelés is sokat változott, azokban a nadrágokban, amikben mi játszottunk, épeszű ifi gyerek nem menne ma pályára. Emellett nem volt kötelező a sisak, én legalább húsz évig játszottam fejvédő nélkül. Nem olyan veszélyes, mint gondolnánk, hiszen megvan fülem, orrom, mindenem. Volt egy fantasztikus orvosunk, dr. Nyuli László, zseniális ember volt, mert mínusz 10 fokban három öltéssel megvarrta a szemöldökünket és a következő cserében már játszhattunk is. Egy-egy izgalmasabb meccs előtt odakorcsolyáztunk hozzá és azt mondtuk: Doktor Úr, kicsit hosszabb cérnát fűzzön be, ez kemény meccs lesz.”
Természetesen ő sem úszta meg sérülések nélkül, de mint mondja, aki éveket jégkorongozott és nem sérült meg, az a cserepadon ült és csak bement köszönni, majd a meccs végén meghajolt.
„Már 26 éves koromban műtéten estem át, a vállamat operálták, akkor nevetséges műtéttel, egy csontlécet vettek ki a sípcsontomból, abból csináltak új vállízületet. Ma ezt valaki meghallgatja, azt mondja, ilyen nincs, pedig azóta is nagyon jól tudok teniszezni vele, kutya bajom nincsen.”
Arra a legbüszkébb és a legnagyobb örömmel tölti el, hogy a jégkorongos körökből rengeteg barátja van. Illetve, ha egy-egy eseményen összefut valakivel, akit már régen látott, annak mindig van hozzá egy-két jó szava.
„A szövetség 90 éves születésnapján találkoztam Palkovics Krisztiánnal, akinek még a csapatvezetője voltam utánpótláskorában. Odaköszönt, hogy „Helló, még mindig milyen jól nézel ki! – az embernek, pláne, ha idősebb és szentimentális, ez melegséggel tölti el a szívét.”
Egri János azonban nemcsak a jégpályáról ismert, hanem a televízió képernyőjéről is. Pedig legfeljebb tudat alatt gondolt arra, hogy bármi köze legyen a televíziózáshoz, amikor a villamosmérnöki diplomaterve egy televíziós technikai berendezés volt. Mint majdnem mindet az életében, így tévés karrierjét is a jégkorongnak köszönheti.
„Egy évig Grenoble-ban légióskodtam, 1968-ban ott rendezték a téli olimpiát és szóltak a Magyar Televíziótól, ha már úgyis ott vagyok, üljek be a kommentátor mellé a jégkorong-mérkőzések alatt, mégis jobban értek a sportághoz. Nyilvánvalóan szörnyű butaságokat mondtam, de végül is ez indította el a pályafutásomat a televízióban.”
De nem ragadt le a sportközvetítések mellett, hanem 25 éven keresztül különböző vetélkedő műsorokat is vezetett, többek között a Játék a betűkkelt, az Elmebajnokságot vagy a Kérdezz! Feleleket. De természetesen a jégkorong-mérkőzéseket is az ő tolmácsolásában élvezhették a nézők.
„Akkor nagyon más világ volt, most minden statisztika azonnal a kommentátor rendelkezésére áll az interneten. Mi kívülről tudtuk például, hogyan áll fel a svéd válogatott három sora. Népszerűvé lehetett tenni olyan embereket Magyarországon a televízió jóvoltából, akiket a magyar ember soha sem látott. Finneknek volt egy kapusa, akiről mindig csodákat regéltem vagy egy svéd hátvéd, őket nagyon jól ismerték a tévénézők, hiszen én dicsértem őket, milyen jó játékosok. Amikor két mérkőzés ment élőben a Magyar Televízióban délután, azt négy millióan nézték. Buta nosztalgia ezeket az időket visszasírni, de volt annak előnye, hogy csupán egy csatorna volt: nem mérgezte ennyi színvonaltan műsor a köztudatot.”
A tévé képernyőjén több mint 20 éven keresztül nagyon sokat tett azért, hogy népszerűsítse a jégkorongot. Hogy a magyar emberek mennyire szeretik a hokit, példaként a 2009-es A csoportos világbajnokságon – amelyen a Magyar Rádió szakkommentátoraként dolgozott –, a Kanada elleni vesztes mérkőzés utáni ünneplést említi, amelyen még a sokat látott kanadaiak is elámultak…
