A törökbálinti téglagyár mocsaras-füves befagyott jegétől talált utat a magyar hokilegenda a torontói nemzetközi Jégkorong Hírességek Csarnokáig – Pásztor György, aki ma ünnepeli 94. születésnapját, a 30-as években kezdett jégkorongozni, a nemzetközi szövetség kongresszusain pedig máig rendszeresen részt vesz.
Pásztor György 1933-ban, 10 évesen már a Fasori Evangélikus Gimnázium csapatában játszott, 1941-től pedig ifi válogatott és a BKE igazolt jégkorongózója volt. 1942-ben mutatkozott be a magyar bajnokságban, a következő szezonban pedig magyarbajnok lett. A világháború után 48-ban szerepelt újra a bajnokságban, a Meteor Mallerd csapatával 1950-ben, majd miután a gárdát átkeresztelték, a Vörös Meteorral 52-ben, 57-ben és 59-ben ismét magyar bajnoki címet nyert. Politikai okok miatt a felnőtt válogatottban mindössze kétszer szerepelt, 1951-ben azonban a Főiskolai Világbajnokságon, Romániában harmadik lett a magyar csapattal. Játékos pályafutását 1960-ban fejezte be, ekkor az Építők játékosa volt már – utána 1961-64-ig itt edzősködött.
Sportvezetőként 1957 óta tevékenykedik, eleinte a Magyar Jégsport Szövetség jégkorong szakosztályának játékos képviselője volt, majd az elnökség tagja, 1988-ig pedig a jégkorong szakbizottság vezetője. 1988-ben létrejött a Magyar Jégkorong Szövetség, amelynek 1994-ig alelnöke volt, utána örökös tiszteletbeli elnöknek választották. 1969 óta rendszeres résztvevő a Nemzetközi Jégkorong Szövetség (IIHF) kongresszusain. 1982-től 1994-ig az IIHF elnökségének is tagja volt, emellett 23 éven keresztül az orvosi és doppingellenőrzési bizottságát vezette. 1994-ben az nemzetközi szövetség tiszteletbeli tagja lett, 2001-ben pedig a magyarok közül elsőként a torontói Hírességek Csarnokába is bekerült.
Öcsi, nem akarsz esetleg leigazolni valahova?
„Törökbálinton nőttem fel, és egy kezdetleges, korcsolyának is alig nevezhető valamivel a lábamon tanultam korcsolyázni a helyi téglagyár füves-mocsaras jegén” - kezdte Pásztor György. Később a Fasori Evangélikus Gimnázium bentlakásos tanulójaként társaival együtt állandó bérletük volt a műjégpályára, a normál szabadidős tevékenység intézményi szinten a korcsolyázás volt számukra. November 7-én nyitott a Városligeti Műjégpálya, és egészen február 28-ig ott töltötték a délutánjaikat. „Így azért nem kellett olyan sok idő, hogy valaki tűrhetően megtanuljon korcsolyázni” – mondta a hokilengeda. „8-9 iskolának volt akkoriban hokicsapata, ők a Középiskolások Országos Bajnokságában játszottak, én pedig egyik délután a korlátra támaszkodva néztem a mi csapatunk egyik edzését, amikor odajött hozzám egy úr és megkérdezte: Öcsi, nem akarsz esetleg leigazolni valahova? Alig akartam elhinni, hogy egyáltalán szólt nekem.”
Akkor azonban középiskolás korban még nem lehetett leigazolni, de 1941-ben, Garmish-Partenkirchenben már hatodik nemzetközi mérkőzését játszotta az ifjúsági válogatottal, érettségi után pedig rögtön bekerült a BKE csapatába, amely abban az időben az egyik legrangosabb hokiklub volt és a Műjégpályán tartották az edzéseket. „A budapesti Városligeti Műjégpálya volt jóformán európai szinten az egyetlen nagyméretű pálya. Viszont minden tél olyan hideg volt, mint az idei, az iskolák pedig felöntötték a teniszpályákat, és miután befagytak, a diákok ott próbáltak meg magukra szedni valamilyen elképzelést arról, hogy hogyan is kell jégkorongozni, így nagyon népszerű volt a sportág.”
A világháború után: három csapat sem volt meg az ifi bajnoksághoz
A második világháború minden sportágra rányomta a bélyegét, ezt pedig a jégkorong hatványozottan megszenvedte, hiába volt kifejezetten erős a magyar hoki. „Próbálkozások voltak, például a Műjégre betoltak fából eszkábált óriási tribünöket, fapapucsot tettek a szerkezet alá, és két ember mozgatta őket, ilyen lelátók között játszottuk a mérkőzéseket” – mesélte az ötszörös magyar bajnok. „De a sportvezetők nem voltak hajlandók tudomást venni róla, csak annyit láttak, hogy több, az ő gondolkodásuk szerint nem a csapatba illő játékos is volt, nemes emberek, például grófok. Féltették a labdarúgást is, nehogy a nézők egy részét elvigye.”
Az akkori jégkorong társadalom így kénytelen volt tudomásul venni, hogy a sportágat szépen lassan leépítik. „Ennek az volt az egyik legegyértelműbb jele, hogy kijelentették: a hoki jó, azt szinten kell tartani. Mindenki tudta, hogy ez azt jelenti, hogy a többi villámgyorsan el fog menni mellette. Ahol szinten tartás van, ott fejlődés nincs. A klubcsapatok száma 7-8-ról visszaesett háromra, a válogatottban is utána ebből a három csapatnyi játékosból lehetett csak gazdálkodni” – emlékezett vissza. „Később, amikor már sportvezetőként tanácsadói szerepet töltöttem be a magyar szövetségnél, olyan problémákkal küszködtünk, hogy ifi bajnokság indításához nem tudtuk összeszedni a minimálisan szükséges három csapatot” – tette hozzá az egykori hátvéd.
C csoporttól a világelitig: magyar hoki régen és ma
„Még sehol nem volt a magyar jégkorong, amikor a nemzetközi kongresszuson arról volt szó, hogy a kis nemzetek közül melyiket tartják a legjobbnak, melyikről gondolják, hogy belőlük még lehet valami. Minden résztvevőnek véleményt kellett mondani az elmúlt időszakról. Közölték, hogy a magyarokból” – emlékezett vissza Pásztor György. „Az volt az oka, hogy míg a nagy hokihatalmaknál volt 6-7 ezer játékos, nálunk alig 100, de így is a C csoportban tudtunk maradni.”
Azóta hatalmas utat tett meg itthon a sportág, és tavaly, Szentpéterváron már a világelitben játszhatott a válogatott, miközben virágzik az utánpótlás is. „Amikor már nem játszottam, hanem szaktanácsadó voltam a szövetségben, alig volt ifi játékos és alig volt pálya. Most szétnézek a Magyar Hoki Napján – le a kalappal az előtt, aki kitalálta a rendezvényt – és több száz kisgyerek, alig 6-8 évesek, teljes hoki felszerelésben komoly meccseket vívnak. Egy ilyen megmozdulás az aranynál is többet ér a jégkorongnak. Arról nem is beszélve, hogy hány fedett jégpálya áll rendelkezésre, és most, hogy hideg van, megint láttam gyerekeket vízzel felöntött teniszpályán játszani” – mondta. „Ha megnézem, hogy az edzők micsoda ambícióval próbálják tovább léptetni ezt a rengetek gyermeket a klubok felé, halál biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb előrébb lépünk. Régen azon küszködött a hoki, hogy nehogy kiessünk még a C csoportból is. Ma ott tartunk, hogy ebben az évben egy remekebe szabott gárda, remekbe szabott vezetőkkel megint úgy készül föl a világbajnokságra, hogy a jóisten segítségével lehet, hogy megint sikerül belépni az elitbe.”
94 évből több, mint 80 a jégen
84 év – eddig ennyi időt töltött szeretett sportágában Pásztor György. Játékos és edzői pályafutása után az IIHF-ben gyógyszerész végzettségére is támaszkodva kidolgozta a mai doppingvizsgálati és orvosi rendszer alapjait. „Évtizedeken keresztül dolgoztam az orvosi- és doppingbizottság elnökeként, ebben a minőségemben hat olimpián is részt vettem. 1969-70-ben választott meg a kongresszus, hogy a dopping ellenőrzéseknek a levezetésének szabályzatát megalkossuk. Egy nagy stáb volt, és remekül működik a mai napig. A legtöbben még ma is olyanok, akik nálam kezdték el ezt az egész munkát.” – mesélte.
1959 óta a mai napig a kongresszusok résztvevője, 12 évig az elnökség tagja, 24 évig az orvosi és a doppingbizottság elnöke volt. Ilyen háttérrel nem csoda, hogy amellett, hogy az IIHF tiszteletbeli tagja, és 2001-ben a torontói Hírességek Csarnokába is beválasztották, a nemzetközi jégkorong közösség csak „Mr. Icehockey”-ként emlegeti. „Valaki valamiért kitalálta ezt, már nem is tudom megmondani, hogy ki és miért. Valószínűleg, mert több, mint 80 éve vagyok már ebben a közegben. Georgie-nak is szoktak egyébként hívni még.”
A jégkorong megkerülhetetlen alakja
Pásztor György A nemzetközi jégkorong társadalom legidősebb és legtapasztaltabb szereplője. „A magyar jégkorong fennmaradása az 1945-2000 közötti nehéz időkben nagyban köszönhető az ő aktív, sportágért végzett munkájának” – méltatta őt Kovács Zoltán, a Magyar Jégkorong Szövetség főtitkára. „Személyisége még áthozott valamit a II. világháború előtti polgári időkből, amelyben a sportszerűség, udvariasság, magas szintű általános műveltség meghatározó tulajdonság volt. Minden sporttal foglalkozó vezetőnek kiemelkedő példa kell, hogy legyen az ő karaktere.”
A Magyar Televízió riporterének, Gulyás Lászlónak az interjúját itt nézhetik meg:
