A furcsa nevű klubcsapatok évtizedeként is jellemezhetnénk az ötvenes éveket, hiszen a kommunista diktatúra legkeményebb éveiben olyan is előfordult, hogy szezon közben kényszerültek nevet változtatni a csapatok.
Rögtön 1950-ben így történt, amikor az MTK-ból és a Fradiból lett Textiles és ÉDOSZ, a bajnok azonban nem közülük került ki, az első helyet a Meteor Mallerd szerezte meg.
Az évtized első szezonjában nemzetközi mérkőzést nem játszott magyar csapat. Ezekben az években egyébként (mint Rajkai László korábban felidézte) a játékosok nem kaptak pénzt a játékért (hiszen „amatőrizmus” volt), így aztán az is előfordult, hogy a B-közép dobott nekik össze némi pénzt.
A Fradi kálváriája 1951-ben is folytatódott, ami nem csoda, hiszen a kommunista vezetés nem nagyon szimpatizált a klubbal (és akkor még nagyon visszafogottan fogalmaztunk), így fordulhatott elő, hogy a klub az első bajnoki címét Kinizsi néven szerezte – minden mérkőzését megnyerve.
A túlélt meccs
Az 1952-es bajnokságnak három komoly esélyese volt, a címvédő Kinizsi (Fradi), a Postás Közhír és a Vörös Meteor. Az előzetes várakozásoknak megfelelően meglehetősen izgalmasan alakult a bajnokság, két fordulóval a vége előtt csak egy-egy pont választotta el a csapatokat.
A „döntőt” végül a Vörös Meteor és a Postás Közhír játszotta, előbbieknek a döntetlen is elég volt a bajnoki címhez, és ezt egy izgalmas 1-1-es mérkőzésen be is húzták.
Az év legnagyobb sztorija mégsem a bajnoki cím sorsa lett, hanem egy ártatlannak induló kelet-berlini túra. Az egyik ebédnél ugyanis kiderült, az együttes egyetlen kapusa, Erdész György úgy gondolta, jobb lenne neki Nyugaton, és lelépett.
Ami önmagában sem kis probléma, ám ezt még sikerült megfejelni azzal, hogy vitte magával az egyetlen kapusfelszerelést is, így a csapatnak nem csak kapusa, felszerelése sem maradt.
A kapuba végül Rajkai László állt, aki a szállodából kölcsönvett paplanokat és párnákat tekert maga köré, úgy állt be a kapuba. A hoki ugyan az elmúlt hatvan évben rengeteget fejlődött, de azért ez még az ötvenes évek elején sem járt kis kockázattal, így nyugodtan kijelenthetjük, hogy a mérkőzés csúcsteljesítménye az volt, hogy a magyar kapuvédő túlélte.
Az első Dózsa-Fradi
Még 1951-ben történt, hogy a Nemzetközi Jégkorong Szövetség létrehozta a világ élvonalától elmaradó tagjai számára a világbajnokság B csoportját, aminek az egyik, számunkra kellemes következménye lett, hogy magyar szövetség is megpróbálkozott a válogatott keret rendszeres felkészítésével.
Hova máshova mehetett volna a magyar csapat, mint az NDK-ba, ahol két meccsen is simán (9-3-ra és 14-2-re) kikaptunk a hazaiaktól.
Az évtized közepén új szakosztály, a Budapesti Dózsa (azaz az Újpest) is benevezett a Béke Kupa (hiába, ötvenes évek…) küzdelmeibe, és az első meccset ki más ellen játszották volna, mint a Kinizsi (amire ugye még emlékszünk, hogy a Ferencvárost takarja).
Az első Dózsa – Fradit talán némi meglepetésre az újonc nyerte 3-2-re, más kérdés, hogy a bajnokságban aztán a Kinizsi 7-3-ra visszavágott.
Megszületik a Millenáris jégpályája
A magyar történelem egyik legemlékezetesebb éve 1956, és kedvenc sportágunk számára is fontos volt, hiszen ekkor kezdték a Millenáris közepén építeni a nemzetközi szabályoknak megfelelő jégpályát, ahol a tervek szerint akár 15 000 néző is elfért.
A pálya jelentős lépés volt a magyar jeges sportok számára, mivel a szezon időtartamát és az edzéslehetőségeket jelentősen megnövelte. A Millenáris egészen a nyolcvanas évek közepéig hűen szolgált, aztán 2009-ben indult újra.
A pálya már 1956 februárjában elkészült, az avatót a Kinizsi és a Vörös Meteor játszotta, az eredmény 7-5 lett.
Minden idők legszorosabb bajnoksága
Nehéz elképzelni szorosabb bajnokságot, mint az 1959-es. Az évtized négy nagy csapata (BVSC, FTC, Újpest, Vörös Meteor) szinte egyenlő esélyekkel indult, a végkifejlet egészen krimibe illő lett.
A dolog azzal indult, hogy az utolsó mérkőzésen az Újpestnek már egy döntetlen is elég lett volna a BVSC ellen a bajnoki címhez, ám a vasutasok Zsitva Viktor három góljával másként gondolták, így négyes (!) holtverseny alakult ki az élen.
Az akkori szabályok szerint pontazonosság esetén megismételt mérkőzésekkel kellett eldönteni a helyezéseket, így következhetett egy villámtorna.
A döntés megint az utolsó mérkőzésre maradt, az Újpest pedig megint kapott egy esélyt a bajnoki cím megszerzésére, ezúttal a Vörös Meteor ellen… És megint nem tudott élni vele, így a bajnok végül a Vörös Meteor lett.
Az évtized utolsó fontos eseménye a válogatott világbajnoki indulása volt. Az esemény jelentőségét talán jól érzékelteti, hogy erre utoljára 1939-ben volt példa.
A B-csoport első mérkőzésén mindjárt komoly meglepetést okoztunk, 3-2-re verve az esélyesebb Ausztriát. A folytatás felejtősebbre sikerült, hiszen a csehszlovák utánpótláscsapattól és Romániától is kikaptunk, de ebben az esetben tényleg igaz volt a mondás, hogy a részvétel a lényeg.
(A cikk alapjául a Jéghokki és Tejfalussy Béla Hokisztori című könyve szolgált. Köszönet érte!)
