Igazi sztárparádét hozott a december 27-i magyar Winter Classic előmérkőzése, a Ferencváros és az Újpest öregfiúk csapatainak találkozója. Öröm volt viszontlátni a hajdani kedvenceket a jégen, akik mindent meg is tettek azért, hogy kiszolgálják a Kisstadion közönségét. A lila-fehérek 2-1-es győzelmével végződött meccsen akadt egy extra teljesítmény is, mégpedig a Dózsa kapusáé, Eperjesi Miklósé. A hatszoros magyar bajnok olyan parádés védéseket produkált, hogy az sem lett volna meglepő, ha - villámigazolással- a főmérkőzésen is szerepet kap.
- Hízelgő, ha ezt mondja, ám van ebben egy jókora adag túlzás - mondta az icehockey.hu megkeresésére Eperjesi Miklós. - Ugyanakkor tény, hogy jó napom volt, élveztem a védést. Hiába, ennyi idő után is imádok hokizni! Az pedig külön élményt jelentett, hogy újra együtt lehettem a jégen például Kovács Csabával, Flóra Péterrel vagy éppen Menyhárt Gáspárral. Több mint négy évtizede ismerem őket, de ha pályára lépünk, éppolyan lelkes gyerekek leszünk újfent, mint hajdanán.
- Eszerint edzésben van - bár a bravúrjai láttán ez nem is lehetett kérdéses.
- Hetente kétszer-hármszor összejövünk. Nem edzések ezek, bemelegítünk, aztán játszunk egy jót.
- Még mindig kapusposzton szerepel? Csak azért kérdezem, mert az old boy-gálán Géczi Gábor, illetve a ferencvárosi Bán Károly is a mezőnyben jeleskedett.
- Ők valóban búcsút intettek hajdani posztjuknak, nekem azonban ez eszembe sem jut.
- Meséljen a visszavonulása utáni időszakról!
- Nos, 1990-ben hagytam abba, s azután edzősködni kezdtem. Egészen 2000-ig nem volt rajtam kapusszerelés, de akkor hívtak a fiúk, nekem meg tetszett, hogy újra védhetek. Elvégre mégiscsak illik mozognia az embernek, nem igaz? A Pomázzal az OB II-ben szerepeltünk.
- Igaz, hogy együtt készültek a fradistákkal Winter Classic előmeccsére?
- Mivel a Gyakorló Jégcsarnokba már nem lehet hokizni, valóban Újpestre jártak ők is tréningezni. Mit mondjak, ment a zríka rendesen.
- Mi lehetett akkor az öregfiúk találkozó után!
- Képzelje, azóta felénk sem néztek! De ami késik, nem múlik. Majd jönnek januárban valamikor, s akkor visszatérünk a kisstadioni meccs eredményére is.
- Ennyire nagy élmény még manapság is nyerni a zöld-fehérek ellen?
- Úgy bizony! Régen is az volt, persze, csak sajnos nem mindig sikerült...
- Azért ön mégiscsak hat aranyérem megszerzésének lehetett részese 1982 és 1988 között. Lesz-e újra ilyen sikercsapat a Megyeri úton?
- Bízom benne, hogy igen, de biztosan nem egy-két éven belül. Az Alba Volán manapság kiemelkedik a magyar mezőnyből, a fehérváriakkal pillanatnyilag képtelenség felvenni a versenyt. Ügyesek a dunaújvárosi fiatalok is, ám a bajnokság megnyeréséhez önmagában a tehetség nem elég. Ahhoz pénzre is szükség van, sok pénzre.
- Mennyire ismeri az utódokat?
- Mivel az újpesti jégpálya igazgatójaként dolgozom a létesítmény 2003-as megnyitása óta, minden UTE-mérkőzésen ott vagyok. Ügyes, lelkes a mostani társaság, de a nagy célok valóra váltásához szükség lenne további minőségi játékosokra. Szűkös ugyanis a jelenlegi keret. Piacképes magyar hokist azonban nem könnyű találni. Ezért szerintem az áttörés, a versenyképességünk visszaállításának alapja csakis az utánpótlásnevelés lehet. Végre nekünk is van fedett csarnokunk, így elkezdhetjük ledolgozni a fehérvári és újvárosi riválisokkal szembeni lépéshátrányunkat. Ami elsősorban abból ered, hogy nekik évekkel korábban tető került a pályájuk fölé.
- Említette a Megyeri úti csarnokot; ebben az évadban volt gondjuk vele bőven.
- A legfőbb probléma a pénztelenség. Ráadásul egy állami létesítmény esetében nem könnyű anyagi forráshoz jutni. Pedig a gépeink üzemideje lejárt, már át kellett volna esniük a generálszervízen. Van, amelyik nem is bírta az igénybevételt, szétesett, muszáj volt megjavíttatni - ami viszont kétszer annnyiba kerül. És sajnos jönnek elő az újabb és újabb hibák, ami nem meglepő, ha tudjuk: tíz hónapon át folyamatosan üzemelünk, naponta tizenhatszor újítjuk fel a jeget. Reggel hattal éjjel fél egyik várjuk a vendégeinket.
- Eszébe jut néha, mire vihették volna, ha hajdanában önök is fedett pályán jégkorongozhatnak?
- Ez már sohasem derülhet ki. Akkoriban is voltak briliáns tehetségek, csak éppen a feltételek hiányában nem futhattak be fényesebb karriert. Pedig Pék György, Farkas András vagy éppen a Buzás-fivérek Ocskay-, Ladányi-szintű hokisok voltak. Persze, a maguk módján a korábbi generációk is csodát tettek, hiszen nem egyszer a világbajnoki B-csoportba is felkapaszkodott a válogatott. A riválisok nem akarták elhinni, hogy fedett csarnok nélkül produkáljuk ezeket az eredményeket.
- Ha már a régi időknél tartunk: hogyan kezdődött Eperjesi Miklós hokis karrierje?
- A KSI-ben, Jakabházy Lászlónál ismerkedtem meg a sportág alapjaival, s 1972-ben Boróczi Gábor hívott a Megyeri útra Kovács Csabával és Flóra Péterrel együtt. Akkoriban Vedres Mátyás volt a Dózsa kapusa, ő tanítgatott a szakma mesterfogásaira. Két évvel később visszavonult, akkor jött el az én időm.
- Sosem merült fel önben, hogy más klubban játsszon, mondjuk éppenséggel a Fradiban?
- Abban az időben a klubhűség, a klubszeretet sokkal fontosabb kötőelem volt egy csapaton belül, mint manapság. Aki elszerződött a Dózsához, az kevés kivétellel ott is fejezte be a pályafutását. Nekem eszembe sem jutott másfelé kacsingatni. Szerettem a társaságot, szerettem a Fradi ellen nyerni.
- Már amikor sikerült! Hiszen a zöld-fehéreknek volt egy legendás sorozatuk, amikor tíz éven át rendre az első helyen végeztek.
- Pedig mit meg nem adtunk volna, hogy megszakítsuk a nagy menetelésüket! Ha egyik évben nem sikerült, a következő évadnak még nagyobb elszántsággal vágtunk neki. De csak nem tudtunk fogást találni a Ferencvároson. Volt, hogy hajszálon múlott a végső sikerünk, ám valami hiba mindig becsúszott.
- A nyolcvanas években viszont fordult a kocka...!
- Ez igaz, ám a Fradi meg-megszakította a mi sorozatunkat, nem sikerült egy évtizeden át a trónon maradnunk.
- Milyen viszonyt ápoltak az ősi riválissal?
- A pályán kívül jóban voltunk, a jégen viszont megvoltak a párok. A Fradiból Muhr Albert, majd Miletics Csaba vagy éppen Farkas András általában felbukkant a pálya azon szegletében, ahol elcsattant egy-két pofon. A mi részünkről Bálint Attila, Kovács Csaba, majd később Füzesi József vagy éppen Scheiber Zoltán voltak az igazán kemény legények. Persze, más időket éltünk, a közönség szinte kikövetelte magának, hogy minden meccsen legyen efféle látványosság. A szabályok sem voltak olyan szigorúak, mint mostanság, a csetepaték szereplői egy-egy kisbüntetéssel megúszták a különprogramot.
- Volt olyan hokis, akivel meg-megtalálták egymást?
- Nem, sohasem verekedtem. Ez nem a kapusok műfaja, főleg, ha olyan termetűek, mint én vagyok. Ahogy mondtam, a bunyóknak megvoltak minden csapatban a "specialistái", ezt a részt ők intézték.
- Eszerint ön galamblelkű hokis volt. Akkor sem forrt fel a vére, amikor megszólalt a lelátón a jól ismert rigmus?
- Arra gondol, hogy a fradisták azt kiabálták: "Sírjál, Eper!"?
- Igen, persze. Azt mondják, e rigmus azért született, mert ön nehezen emésztette meg a kapott gólokat, illetve a vereségeket.
- A kapusok általában lelkizősek. Egy csatár könnyebben túlteszi magát azon, ha elpuskáz egy ziccert. Azt mondja magának: majd a következőt beütöm. Viszont amikor egy kapus bakizik, annak rendszerint kapott gól a következménye. Hogy sírtam volna valaha is kapott gól miatt, nos, ilyesmire nem emlékszem. A kívülállók meg biztosan nem láthatták a sisak miatt, könnyezem-e. Viszont valahogy rám ragadt e rigmus, és a fradisták tényleg nagy gyönyörűséggel skandálták, roppantul tetszett nekik. Engem különösebben nem zavart. Úgy voltam vele, akivel foglalkoznak a lelátón, az valamit letesz az asztalra. Sértőnek semmiképpen sem gondoltam ezt a bekiabálást, ennyi év távlatából meg végképp jót mosolygok rajta.
- Akkor viszont nemigen mosolyognak a kapusok, amikor a száz kilométernél is gyorsabban száguldó korong elé kell állniuk. A hetvenes-nyolcvanas években mennyire volt veszélyes szakma a hokikapusé?
- Az akkori védőfelszereléseket össze sem lehet hasonlítani a maiakkal. A lábvédő például lőszőrrel tömték ki, amiben eleve nem volt könnyű mozogni. Hát még amikor megszívta magát vízzel... Jobbára csehszlovák felszerelést kaptunk, a karvédők vagy a kesztyűk mai szemmel nézve bizony igencsak gyengék voltak. Nagyobb bajunk azonban nem esett, az meg, hogy tele voltam kék-zöld-lila foltokkal, a poszt velejárója.
- Mire a legbüszkébb a pályafutásából?
- A már említett hat bajnoki aranyra, és a nyolcvannyolc felnőtt válogatottságra. Ami lehetett volna több is, de erős volt a konkurencia. Kovalcsik Péter, Balogh János, alias "Szúnyog", Kovács Antal, Balogh Tibor, azaz "Kuka", hogy csak néhány nevet említsek. Eljutottam négy vb-re is, ha nem is első számú kapusként.
- S mi hiányzik a gyűjteményéből?
- Egy-két bajnoki arannyal lehetne több, és jó lett volna megszakítani a Fradi tízéves bajnoki szériáját. Nekem is megvan a szerepem, felelősségem abban, hogy ez nem sikerült.
- A Winter Classicon mindenesetre törlesztett az adósságából...
- Én úgy fogom fel, hogy a hoki, a játék tart fiatalon. No és az, hogy minden alkalommal, amikor jégen vagyunk, megküzdünk a sikerért, mert aki veszít, azt "cinkelik" rendesen. Remélem, hat-nyolc jó évem még lehet a kapuban; egyszer találkoztunk egy öregfiúk meccsen egy kanadai csapattal, annak két hetvenhárom éves úriember is tagja volt. Persze, abban is sok az igazság, hogy bizonyos kor fölött az is szép teljesítmény, ha az ember önerőből bele tud bújni a komplett hokiszerelésbe...
S. Tóth János
