Mindig érdekes tapasztalni, mit gondolnak rólunk mások: ezúttal a Fehérvár AV19 amerikai csatára, Jeff LoVecchio nyilatkozott a HockeyBuzznak (még szilveszterkor, ezért a kis eltérés a fordulókban és pontszámokban). Alább az interjú magyar fordítása, az eredeti pedig itt található.
Kezdésnek: el tudod mondani, hogyan kell helyesen kiejteni a jelenlegi csapatod nevét?
Az Alba Volánban játszom az osztrák bajnokságban, az EBEL-ben. A város neve pedig Székesfehérvár, fonetikusan széj-kes-fe-heer-var. A csapat Magyarországon található, éppen hogy Budapesten kívül, amely a kedvenc városom Európában, sőt, talán az egész világon. A magyar nyelv viszont nem egyszerű!
Sikeres évadot futsz, 32 meccs után 21 góllal és 12 assziszttal állsz. Milyennek tartod a szezonod?
Nagyon elégedett vagyok azzal, ahogy az idény alakult eddig. Az EBEL az egyik legjobb bajnokság Európában, úgyhogy eddig jól szórakoztunk. Két nagyszerű játékossal, Frank Banhammel és Andrew Sarauerrel játszom egy sorban, és olyan jól összerázódtunk, hogy annak nagy szerepe van a hatékonyságunkban. Remélem, az alapszakasz hátralévő meccseken is tartjuk az ütemet.
Végignézve a kereten, feltűnik, hogy jónéhány észak-amerikai légiósa van a csapatnak, könnyebb így a beilleszkedés egy idegen országban?
Kilenc légiósunk van – nyolc észak-amerikai és egy svéd –, ez a legtöbb, amennyivel európai pályafutásom során előfordult. Az, hogy sokan kezdtük úgy az évadot, hogy a hazánkon kívülre, idegen nyelvi környezetbe kerültünk, segített. Könnyebb így elmenni a zöldségeshez és együtt kitalálni, hogy mi micsoda. Ugyanakkor a feleségemnek és nekem alig volt gondunk azzal, hogy a helyiek ne beszélnének angolul. A csapatban is legfeljebb egy-két ember akad, aki nem beszél folyékonyan angolul, a többiekről meg sem mondanám, hogy Magyarországról vannak, leszámítva, hogy a magyarok érkezéskor és távozáskor is köszönnek „hellóval”, ami néha érdekessé teszi a távozásokat. De például az edzőnk is az Államokból jött.
Mióta profi lettél, jónéhány bajnokságban megfordultál. Mi a legnagyobb különbség az európai és az észak-amerikai bajnokságok között?
Én már játszottam az AHL-ben, az EBEL-ben, az ECHL-ben, a Get Ligaenben, a Serie A-ban és hét előszezon-meccset az NHL-ben is. Nehézségük szerint így is rangsorolnám őket, kivéve persze az NHL-t. Az AHL a legkeményebb, leggyorsabb liga, amelyben valaha játszottam vagy láttam. A játékosok minden este igyekeznek bizonyítani, megragadni a csapatnál vagy feljebb kerülni, úgyhogy százmérföldes sebességgel száguldozik mindenki és állandóan. Olyan, mint az egyetemi hoki, csak ügyesebb és okosabb. Az EBEL, habár a nemzetközi felületen játsszák, nagyon kemény fizikailag. Nem annyira, mint az AHL, de itt is minden meccsen mindenki kiteszi a jégre, amije van. A légiósok színvonala nagyon magas, szinten minden klubnál vannak ex-NHL-esek és/vagy sokan hatalmas tapasztalattal az AHL-ből vagy európai topbajnokságokból. A Bajnokok Ligájában az EBEL-klubok messzebbre jutottak, mint a DEL-esek vagy az NLA-sok, ami bizonyítja, milyen jó liga ez.
Az ECHL, egy szinttel az AHL alatt, nagyon alulértékelt bajnokság. A legtöbb NHL-játékos itt kezdi a pályáját, mert sokat játszhat, megtapasztalhatja, milyen profi sportolónak lenni. Sok itt az elképesztően ügyes játékos. Én csak huszonvalahány meccset játszottam az ECHL-ben, de kifejezetten nehéznek találtam, mert állandóan rövid kispaddal játszottunk, hiszen folyamatosan hívogattak fel embereket az AHL-be, vagy, mert éppen fizetési sapka-gondok támadtak. Évről-évre jobb a liga, részben, mert rájöttek az emberek, hogy attól még, hogy későn érőek, még nem biztos, hogy nem jutnak el az NHL-ig az ECHL-ből.
A norvég Get Ligaen kevésbé volt fizikai, sokkal inkább technikás: a két topcsapat nagyon jó, simán eljátszhatna a topbajnokságokban is, utánuk viszont nagy a szakadék. Az olasz Serie A-ban, ahol az első idényemet töltöttem Európában a lockout alatt, fizikailag megterhelő a játék. Meglepődtem, mennyi a légiós, ami azért van, mert sokan olasz-amerikaiak vagy olasz-kanadaiak és ők nem számítanak külföldinek. Nem olyan technikás a játék, mint az EBEL-ben, viszont nagyon kiegyenlített, úgyhogy minden bajnoki hatalmas küzdelmet jelentett. Nemrég korlátozták a légiósok számát, amitől esett a színvonal, de azok a külföldiek, akik ott vannak, továbbra is nagyon jók.
Tekintve, hogy Missouriban nőttél fel, Blues-drukker lehetsz. Ha követed az eseményeket, mit gondolsz a St. Louis NHL-idényéről?
A szezon elején még tudtam követni a Blues-meccseket, de aztán nagyon sűrű lett a programunk, úgyhogy kicsit lemaradtam, de remélem, hogy visszatalálnak az idény eleji formához. Csakis segíthet a fiataloknak St. Louisban, hogy példaképeket láthatnak ott, helyben. Michiganben ugyanilyen fontos volt a Detroit Red Wings is tehetséggondozásban.
Korábban, a USHL-es River City Lancersnél játszottál Paul Stastnyval, aki jelenleg a Blues hokisa. Szerinted mik a legnagyobb erősségei?
Stas és én a negyedik osztálytól kezdve együtt játszottunk egész juniorkorunkig. Igazából miatta lettem csatár. Az egyik évben édesapám edzett minket és mivel hátvédként néztem, hogy Paul mennyi gólt szerez, szóltam apunak, hogy én is előre akarok menni, hogy azt csinálhassam, amit Paul. Amikor kicsik voltunk, Paul már akkor is úgy látott a jégen, ahogyan csak a legjobbak képesek. Olyasmit is észrevesz, amit senki más. Ha arra figyelsz, hogy ő mit csinál, miként helyezkedik, miként kezeli az ütőjét, azt veszed észre, hogy egész este azokat az apró dolgokat végzi el helyesen, amiről az edzők papolnak állandóan. Ettől lehet ő egyre jobb és jobb. Az egyik legjobb korongelhozó egész szezonban, emberhátrányban is kiváló, játszik fórban is, úgy osztja a passzokat, mintha csak ez lenne a dolga és nagyon megbízhatóan védekezik. Az elmúlt öt év egyik legnagyobb húzása volt a Bluestól, hogy leigazolta őt.
Az utolsó kérdés. Nyilván el szerettél volna jutni az NHL-ig, mint minden hokista, ám más irányt vett a pályafutásod. Ha tehetnéd, változtatnál bármin?
Ez nehéz kérdés, olyan, ami mindig is ott motoszkál a fejemben. Volt néhány sérülésem szerencsétlen időben, amikről azt kívánom, bárcsak ne történtek volna meg. Ám a sérülés a sport része, mindenkivel előfordul. Használhatnám a sérüléseket kifogásként, de használhatom arra is, hogy arra sarkalljon, hogy folyamatosan javuljak, immár Európában. A célom most az, hogy a jelenlegi helyzetből kihozzam a legtöbbet és kihasználjam a fantasztikus lehetőségeimet, amik Európában adódnak. Nem ezt az életet képzeltem el, amikor fiatal voltam, hogy nem jutok el az NHL-ig, de a jelenlegi életem nagyon szoros második helyezett. Majdnem harminc meccsel rövidebb itt a szezon, mint a tengerentúlon, általában kétszer játszunk hetente, így sok időt tudok a feleségemmel tölteni, az itteni drukkerek pedig a legőrültebbek, leglelkesebbek, akikkel valaha találkoztam. Nem beszélve arról, hogy így körbeutazhattuk Európát, és eljuthattunk olyan helyekre, ahová Amerikában jégkorongozva sosem jutottunk volna. Szóval, nemcsak a kérdés, a válasz is nehéz… Azt kívánnám, hogy az NHL-ben legyek? Persze. De imádom-e a jelenlegi életem és nagyon szerencsésnek érzem-e magam, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, miközben Európában élek? Persze!
Fotó: Soós Attila
