Ladányi Balázs: Bármi benne volt a pakliban

A magyar válogatott Dánia ellen kezdte a világbajnokságot, és a későbbi aranyérmes ellen a 49. percig 0-0-ra állt, ráadásul voltak ígéretes helyzeteink emberelőnyben. Végül 2-1-re nyertek a dánok, a mieink gólját Mihalik Gergő szerezte. A franciák következtek, itt bár jól kezdett a csapat, de a 13. és a 18. perc között három gólt is szereztek a franciák, ezzel pedig komoly előnyre tettek szert. A folytatásban a szebbik arcát mutatta a válogatott, fölénybe is került, de csak két gólt sikerült bevinni (Ravasz Csanád és Nemes Márton révén), a franciák az ötödik góljukat üres kapura szerezték. A szünnapot követő újabb mérkőzés egyértelmű norvég fölényt hozott, 4-0-ra nyertek a skandinávok, akik az A csoportból estek le az előző idényben. Ausztria ellen sem sikerült gólt szerezni, de ez a meccs teljesen más képet mutatott. Reális esélye volt a magyar válogatottnak pontot, pontokat szerezni a későbbi „döntős” ellen, de elöl minden korong kifelé pattant, az osztrákok pedig a 44. percben megszerezték a vezetést, hogy aztán egy üres kapus góllal alakítsák ki a végeredményt. Fájó, roppant fájó vereség volt ez is, de az eredmények további alakulása miatt már a meccs előtt tudta a csapat, hogy győzelem esetén is muszáj lesz megvernie Szlovéniát az utolsó fordulóban a bentmaradásért. Ez végül nem jött össze a zárónapon, mert bár végre elöl hatékonyabban ment a támadás, négy gólt szereztünk (Mihalik Gergő, Laskawy Ferenc, Szongoth Domán és Vén Bendegúz révén), hátul nem sikerült stabil teljesítményt nyújtani, 7-4-re nyertek a hazaiak, és ezzel maradtak a divízióban.

Kezdjük a vb-felkészüléssel! Mennyire határozta meg a vb előtti időszakot, hogy meghatározó játékosok, így a kapus Csala Patrik vagy a védelemben Farkas Olivér és Lencsés Dávid sérülés miatt nem állhatott rendelkezésre? Mennyire sikerült úgy a felkészülés, ahogy eltervezte a stáb?

Sérülések mindig voltak és lesznek is, ezzel sajnos együtt kell élnünk, de tény, hogy nagy valószínűséggel mindhármukra számítottunk volna a világbajnokságon. Farkas Oli novemberben még velünk lehetett, sajnos, Franciaországban megsérült, ő a korosztálya egyik legtapasztaltabb, legjobb védője, ahogyan Dávidnak is óriási esélye lett volna az utazó keretre. Patrikban is bíztunk, Kiss Danival stabil párost alkottak volna, de Király Oli abszolút jól helyettesítette, nem lehetett panaszunk rá. Úgy érzem, a felkészülés jól sikerült, egyik edzőmeccsen sem a teljes kerettel mentünk, mert a másodikon sem tudtuk még, hogy kik utaznak a vb-re, voltak bennünk kérdőjelek. A terv az volt, hogy ott már a végleges keret lép jégre, végül még lehetőséget adtunk játékosoknak a bizonyításra. Megkaptuk a válaszokat a felmerülő kérdésekre. Az emberhátrányos védekezést nem sikerült még olyan hatékonysággal bemutatni, mint ahogyan aztán a vb-n már igen. Kár, hogy a világbajnokságon épp az utolsó meccsen teljesítettünk gyengébben ebben a speciális játékelemben, ahogy sajnos másban is.

Két vb-ellenféllel, Norvégiával és Ausztriával találkoztunk a felkészülés alatt. Hogy érzed, a két viszonylag sima vereség miatt megbicsaklott valami a fejekben valamelyest? Lehetett ennek jelentősége függetlenül attól, hogy az edzőmeccsek eredményéből nem lehet túlzó következtetéseket levonni?

Nem hiszem, hogy a csapatban ez bizonytalanságot okozott, mert mindenki tudta, hogy nem teljes a keretünk a norvégok ellen sem. Ezen a meccsen három gólt kaptunk emberhátrányban, de a hátrányos védekezés stabilizálására egy nap alatt nem igazán volt még időnk felkészülni. Próbálgattunk embereket, akikből szerettük volna, ha kijön egy-két olyan srác, aki például nem játszik emberelőnyt, hogy ne terheljünk játékosokat az 5 az 5-tel, az előnnyel és a hátránnyal is egyszerre. Sajnos, ilyen játékost keveset találtunk. Az osztrákok ellen egy komplett sorunk hiányzott, ez azért jelentősen befolyásolta a meccset, mindenesetre náluk is volt fejtörés a keret kialakítását illetően. A meccs után beszéltem az edzőjükkel, aki ott este elmondta, nem tudja még, hogy kik utaznak a csapatában. Akkor senki sem gondolta volna, hogy ez az osztrák csapat döntőt játszik, és azt sem, hogy végül ellenük játszottunk talán a legjobban. Ezért is értékelődik fel az a teljesítményünk, hasonlóan a dánok ellen mutatott játékunkhoz.

Melyek voltak a fő válogatási elvek a legvégén? Vannak, akiket meglepett egy-két játékos kimaradása, főleg a védelemből.

Mindig nehéz az utazókeretet kijelölni, de most talán még nehezebb volt, sokat „rágtuk magunkat”. Az aktuális forma alapján született meg a döntés, ahogyan tavaly is. A kérdőjeles játékosok összes cseréjét visszanéztük még az utolsó pillanatban is, és végül a stabil és megbízható játék döntött az egyik vagy a másik oldalra. Nagyon valószínű ugyanis, hogy aki a felkészülési meccsen sok hibával játszik, az nem fogja összerakni magát a két nappal későbbi tétmérkőzésre. Nagyon közel volt a vb-kezdet, ilyenkor már nem nagyon tudunk korrigálni. Szembesülnünk kellett azzal a ténnyel is, hogy nagyon kevés olyan játékosunk van, aki komoly jégidőt kap nagy terhelés alatt. Itt elsősorban a speciális játékokra gondolok, nagyon kevesen játszanak felnőtt szinten emberelőnyben. Laskawy Fecó, Németh Zalán és Keresztes Zsombor kap ilyen szerepet a klubjában, Nemes Marci, Szongoth Domán és Vén Bendi az U20-as vagy az U18-as korosztályban, márpedig az ebben a szituációban hozott rutin és magabiztosság rengeteget számít. Ennek ellenére túlnyomó többségben jól néztünk ki emberelőnyben a vb-n, egyetlen gond akadt vele: nem volt eredményes a játék. Ebben sokszor csak a szerencse vagy épp a szerencsétlenség döntött.

Az előnyök kihasználása márpedig kulcskérdés a végeredmény alakulásában.

Nincs a sportban „ha”, de mégis, ha azon a két meccsen, amelyeken sokáig 0-0 volt az állás, lövünk egy emberelőnyös gólt, akkor egyből fordított helyzet állhatott volna elő. Nagyon sajnálom azt a két meccset, mert azok is bizonyították, hogy egy jóval szebb eredmény is kicsúszhatott volna a világbajnokságból. A két, feljutásért játszó csapat ellen mutattunk jó képet. De még a franciák ellen is a vereség ellenére, hiszen a bántó rövidzárlatot leszámítva a meccs java részében jobbak voltunk náluk. Személy szerint nekem ez a meccs fájt a legjobban. A Szlovénia elleni mérkőzés is, de az más tekintetben. Ami addig jól működött a játékunkban, gondolok itt a védekezésre, beleértve a kapusteljesítményt is, az ott összeesett, alulmúltuk magunkat. Jól ment viszont a támadójátékunk, hiszen több gólt szereztünk, mint az addigi négy meccsen összesen.

Mi történhetett az utolsó meccsen?

Pontosan nem tudom, előfordulhat, hogy túlságosan megnyugtatott minket a vezető gólunk, leestek a terhek a vállakról, hiszen először szereztünk vezetést, azt hittük, végre átszakadt a gát. Addig érthetően frusztrált volt a csapat, hiszen a korábbi meccseinken üres kapus ziccerek maradtak ki, de olyan helyzetek is, amiket máskor 10-ből 12-szer értékesítünk. Egy csomó lehetőséget kihasználatlanul hagytunk, márpedig ilyenkor és ennek hatására az ember folyamatosan megy lefelé. Egyre frusztráltabbá válik, mert semmi nem megy be, a játékos ilyenkor belekerül egy negatív spirálba. Aztán elérkezünk a döntő meccsig, ahol bemegy az első helyzetünk, és belementünk az össze-vissza rohangálásba, az oda-vissza hokiból pedig a szlovének jöttek ki jobban, szerencsésebbek, pontosabbak voltak, mi húztuk a rövidebbet.

Edzőként nyilván ez egy nehéz feladat, hogy ahogy halad előre az idő, el kell hitetni a játékosokkal, hogy igenis van esélyük a győzelemre bárki ellen.

Szerintem ez a norvég meccset leszámítva sikerült is. Ott a mérkőzés után egy-két játékos meglepődött, hogy az öltözőben nem üvöltöttem le a fejüket. Itt jegyezném meg, hogy nagyon ritkán kiabálok, azt leszámítva, amikor buzdítom őket és a hangommal a tempó emelésére ösztökélem a játékosokat. De miért is tettem volna a norvégok elleni vereség után? Aznap sokkal jobb volt az ellenfél. Ha nem hajtottunk volna, vagy felelőtlen hibákat ejtettünk volna, akkor megtehettem volna, de nem hiszek abban a pszichológiában. A játékosok kihajtották a belüket, próbálták menteni a menthetőt, sokat tettünk azért, hogy meccsben maradjunk, arról nem is beszélve, hogy volt két szólónk az első harmadban, amiktől máshogy is alakulhatott volna a meccs.

Az osztrák mérkőzés után viszont volt némi nyomdafestéket nem tűrő szó is az öltözőben, főleg a kapu előtti játék miatt.

Ez is a hoki egyik alapja: a tiszta lövéseket nagyon ritkán nyelik be a kapusok, főleg, ha azok messzebbről jönnek. Ha nem vállaljuk a fájdalmat, akkor nincs győzelem. Ettől függetlenül az osztrákok örülhettek, hogy nyertek, legalább annyira jók voltunk, mint ők, 40 percig gól nélkül tartottuk őket, és ez megsüvegelendő, még ha ez nem is vigasztalt senkit piros-fehér-zöld mezben. Nehéz mit mondani, hiszen mindenki a tényekre kíváncsi, de ha elmondjuk a tényeket, az magyarázkodásnak tűnik a részemről, amit semmiképp sem szeretnék. A világbajnokság végén a mérleget tekintve ott állunk, mint tavaly, hiszen sok részletben, periódusban tetszett a játékunk, egy csomó dolgot visszakaptunk a játékosoktól abból, amit kértünk, de ez az igyekezet most nem párosult eredménnyel.

Ami ezeket a bizonyos tényeket illeti: ne feledjük, ez a világ 11-16. legjobb csapatainak a világbajnoksága volt, és az ellenfelek kereteiben top felnőttbajnokságokban szereplő játékosok is akadtak.

Nem is egy. Mindegyik csapatban találkozhattunk olyanokkal, akik az ICEHL-ben 10-15 meccset játszottak már idén, de a svéd felnőttbajnokságban, az SHL-ben is rendszeresen szerepet kapó játékosokkal is. Viszont a bennmaradás reális célkitűzésünk volt, ha nem lett volna az, akkor nem lett volna valós esélyünk a dánok, az osztrákok vagy akár a franciák ellen, de ide sorolnám a szlovénokat is. Az öt meccsből egyedül a norvégok elleni volt az, amikor nem rúgtunk labdába. Azok ellen, akik leestek az A csoportból, viszont most nem játszottak a visszajutásért. Megint egy olyan csoport volt ez, ahol bárki bárkit megverhetett, mondhatni, bármikor. Ha minden összejött volna, minden jól pattan, benne lehetett volna egy középmezőnyös szereplés is, akár egy harmadik hellyel, de az is benne volt a pakliban, ami végül megtörtént. Összességében azt mondhatom, hogy nagyban megéreztük, hogy a hátsó alakzatunkból két meghatározó ember kiesett.

Voltak a keretben olyanok, akik már a felnőttválogatottban is bizonyítottak. Nemes Márton Bolzanóban is ott volt, Horváth Alex és Szongoth Domán pedig Majoross Gergely érkezésével kapott lehetőséget, amivel gyönyörűen éltek is. Érthetően rajtuk nagyobb volt akaratlanul is a nyomás.

Ez egy veszélyes terep, de mi annyit kértünk tőlük, hogy hozzák saját magukat, nem kell megváltaniuk a világot. Bizonyára ők maguk rakták a legnagyobb terhet a saját vállukra, vagy akár azok az emberek, akik körülveszik őket, és ez nem szerencsés. Más szerepben voltak itt, ebben a csapatban. Amíg az ember próbál „csak” játszani, csak szimplán önmaga lenni, jó eséllyel sikerül neki. De ha neki kell a legjobb játékosnak lennie, az már egy teljesen más szerepkör, akkor minden megváltozik.

Mi lehet az oka, hogy a helyzeteinket nem tudtuk megfelelően kihasználni?

Régóta beszélünk arról a magyar hokiban a világesemények után, hogy megvoltak a helyzeteink, de nem tudtuk kihasználni azokat, esetleg nem voltunk szerencsések, amiért persze mindig meg is kell dolgozni. A lövések minősége biztosan befolyásolja, sőt, el is dönti ezeket a mérkőzéseket, hiába dolgozunk meg a helyzetekért.

Személy szerint mennyire viselt meg az eredménytelenség?

Nagyon. Sokszor megéltem már hasonló helyzetet játékosként, ráadásul a szlovénok ellen rendszeresen. Mondhatnám, hogy szerencsére, hiszen ott voltunk, mi játszottunk és nem a lelátóról nézhettük a többieket. Jól megélni nem lehet egy A csoportos kiesést sem, hiába játszik az ember a világ legjobbjai ellen. De továbbra is azt mondom, ahogy tavaly, idén is sikerülhetett volna a minimális célunk, a bentmaradás.

A divízió 1/A csoportos junior világbajnokság végeredménye

A legjobb magyar pontszerző: Ravasz Csanád 1+4
A magyar csapat legjobb játékosa: Laskawy Ferenc