Menyhárt Gáspár első szóra rááll a beszélgetésre, s a helyszín egyeztetésével sincs problémánk. Mikor kiderül, hogy egy Keleti pályaudvar melletti utcában van a munkahelye, gyorsan megállapodunk abban, hogy a hokiszövetségnek otthont adó Magyar Sport Házában ülünk le beszélgetni. Noha az épületben még nem járt, amikor elmondom neki, hogy a régi hokiközponttól, a Kisstadiontól kőhajításnyira vagyunk, szemben a VII. kerületi rendőrkapitánysággal, már nem is kell tovább magyarázni. Ez utóbbi információ ugyanis rögvest útba igazítja. Mint kiderül, nem véletlenül: ő maga is a rendőrség alkalmazottja. Igaz, nem a rossz fiúkat és rossz lányokat üldözi, hanem (kormánytisztviselői minőségben) a gazdasági ellátáson dolgozik.
Az órát hozzá lehetne igazítani, olyan pontos. Noha idén januárban már a 60. születésnapját ünnepelte, jó néhány évet könnyedén letagadhatna. A mozdulatai sportosak, nincs rajta semmi súlyfelesleg. Ha a fejébe nyomná a régi sisakját, aligha tippelné meg bárki is, hogy már két és fél évtizede búcsút intett a profi sportnak. Mielőtt bármiről faggathatnám, ő kezd el kérdezősködni a régi ismerősökről. Az előző MJSZ-elnökről, Studniczky Ferencről, a magyar hoki egyik élő legendájáról, Pásztor Györgyről, aztán meg a hajdani játszótársról, a szövetségben is dolgozó Palla Antalról. Két nappal vagyunk a Telenor Hoki Kupa nyitánya előtt, szóba kerül persze a székesfehérvári torna is. Aztán meg a jövő évi budapesti divízió I-es világbajnokság, amelynek kapcsán nem titkolja, félti Ted Sator csapatát.
Itt a kiváló alkalom, hogy visszavegyem a kezdeményezést, s arról kérdezzem, mennyire élő a kapcsolata a jégkorongsporttal. Gyorsan kiderül, hogy nem véletlen a sportos alkat, hiszen a mai napig sem hagyott fel a hokival. Igaz, már csak heti egyszer jár le a White Sharks (Fehér Cápa) amatőr egyesület öregfiúk-edzéseire. A tréningek keddenként vannak Újpesten, ami ugyebár MOL Liga-játéknap is. Így arra is alkalma nyílik, hogy megnézze az utódokat. A „veterán Cápák” egyébiránt nem csak nosztalgiáznak a jégen. Éveken át visszatérő vendégei voltak a Zell am See-i old boy-tornának, ahol több korosztályban csatázhatnak az örökifjú jégkorongozók. „Legutóbb 2008-ban jártunk Ausztriában, azóta valahogy kimarad ez az esemény az életünkből” – teszi hozzá. Sajnálja is meg nem is a dolgot. Jó buli együtt lenni a régi harcostársakkal, ugyanakkor ahogy múlnak az évek, úgy lesz egyre nehezebb biztonsággal közlekedni a jégen. Főleg, ha az ellenfél megfeledkezik arról, hogy ebben a korosztályban már tiltott a testjáték, a rivális leütközése. A minap egy túlbuzgó fickó úgy neki rontott, hogy az ütközés erejétől beszorult a mellkasába a levegő. Még az is megfordult a fejében, hogy esetleg eltörött a bordája. Ami igazán tragikomikus lett volna annak fényében, hogy aktív éveiben megúszott minden komoly sérülést, soha nem volt eltörve egyetlen csontja sem.
S ezzel máris visszakúsztunk néhány évtizedet az időben. A Menyhárt család a VIII. kerületben lakott, s bár a famíliában senki sem sportolt versenyszerűen („Apám például kifejezetten antisportember volt” – jegyzi meg), a mama már 4 évesen elvitte a kis Gáspárt korcsolyázni. Az ifjú srác párhuzamosan futballozott és hokizott. Imádta a focit (fedezetet játszott, Vépi Péter és Bálint László is csapattársai közé tartozott), de rajongott a jégkorongért is. A haverjaival csillagfényes, tiszta éjszakákon „holdfény-kupákat” rendeztek a stadion jegén. S hogy a legfontosabbról meg ne feledkezzünk: természetesen az általa rajongásig szeretett klub, a Ferencváros sportolója volt! Ahogy közeledett azonban az érettségi, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem lehet egyszerre két sportágban helyt állni plusz még jól is tanulni.
Menyhárt Gáspárnak választania kellett.
Ő pedig a hokira voksolt.
Döntését jelentősen megkönnyítette, hogy jégkorongozóként káprázatosan indult a karrierje. Mindössze 17 esztendős volt, amikor felvitték az FTC első csapatához. „Póth Öcsi, Horváth Öcsi, Jakabházy László, Schwalm Béla, Raffa Gyuri, a két Ziegler, János és Péter alkotta többek között azt a társulatot. Nagyon jó csapat volt” – mondja egy halk sóhaj kíséretében. Felvetem, manapság szinte elképzelhetetlen, hogy valaki ilyen fiatalon berobbanhasson az élvonalban. Azt feleli, ez akkoriban sem volt éppen szokványos. Az meg végképp nem, hogy valaki első éves újoncként a válogatottságig vigye. Az már csak a hab volt a tortán, hogy első külföldi válogatott meccsén, Luzernben góllal debütált az amúgy 3-1-re megnyert találkozón. „Emlékszem, mindez 1968 tavaszán történt. Akkor volt az érettségim is... Póth Ócsivel és Kassai Gyurival alkottunk egy sort” – magyarázza. Adódik a kérdés, hogy a korszak sztárjai, legyen bármennyire tehetséges, miként fogadtak egy 17 éves kölyköt. „Szerencsém volt, valahogy megúsztam a simázást” – feleli mosolyogva, majd értetlenkedő tekintetem láttán gyorsan hozzáteszi: „Akkoriban az volt a szokás, hogy az újoncoknak csupasz fenékkel kellett elvonulniuk a régi játékosok előtt, akik vizes törülközővel vagy éppen strandpapuccsal jó nagyokat húztak a hátsójára. Ez afféle avatási szertartásnak számított.”
Még ma is lelkesen csillog a szeme, ha a ferencvárosi időszakról beszél. Amelynek azonban egyik pillanatról a másikra vége szakadt. „Edzőtáborban voltunk a Fradival, s mire hazaértem, otthon már várt a katonai behívó” – mondja még mindig mosolyogva, de tekintetéből mégis érződik, karrierje fájó pontjához érkeztünk. Minderről a fradista csapattárs, Mészöly András a Hokilegendák sorozat 11. részében így mesélt: „Menyhárt Gáspár például mellettem játszott volna, az edzőtáborban végig együtt készültünk, erre mit látok az első bajnokin? Menyhárt ott van a jégen, csak éppen velem szemben, lila-fehérben. Mint kiderült, ráijesztettek azzal, hogy elviszik sorkatonai szolgálatra, ezt elkerülendő gyorsan átigazolt Újpestre.”
„Lényegében ez történt ” – ismeri el korrektül. Azt a kifejezést, hogy zsarolták, inkább nem használja. Azt ellenben nem tagadja, hogy az akkoriban a Belügyminisztérium csapataként működő Újpesti Dózsától érkezett egy „ajánlat”: ha átigazol a Megyeri útra, a katonaideje alatt sem kell elfeledkeznie a hokiról. Három év kegyetlenül hosszú idő, ha az ember kiesik a sportágából; a karrierjének lényegében búcsút is inthet. „Világ életemben gyűlöltem a fegyvereket. Noha évtizedek óta dolgozom a rendőrségen, nekem még sosem volt pisztolyom – magyarázza. – Mi tagadás, megijedtem, hogy ha nemet mondok az átigazolásra, elkerülök egy határ menti helyőrségbe, s annyi a hokinak. Ezt nem mertem megkockáztatni. Mentem, s el kellett viselnem, hogy a Fradi-tábor azzal a rigmussal fogad, hogy "Menyus, ezért lettél hekus"... Utólag már kár azon töprengeni, mi lett volna, ha másképp döntök, hiszen a Fradinak óriási tábora volt, Mészöly Kandúrnak is kijárta valakinek a valakije, hogy viszonylag normálisan megússza a katonáskodást. Pedig ő maradt a Ferencvárosnál...”
Igyekszem váltani, s inkább arra terelem a szót, milyen is volt akkoriban Újpesten hokizni, de akaratom ellenére megint beletrafálok egy kényes témába.
„Belügyi csapatként a Dózsának lényegesen jobb lehetőségei voltak, mint bármely más honi klubnak – fejtegeti. – Hogy mást ne mondjak, Újpesten nem volt hiány a botokból, míg a Fradinál ez az alapvető felszerelés sem mindig állt elegendő darabszámban rendelkezésre. Arról már nem is beszélve, hogy egyedül a liláknak volt saját jégpályájuk, így mi nyugodtan edzhettünk meccsidőpontban is, míg a Kisstadionban egymás sarkát taposták a csapatok.”
A lilák 1970-ben még megnyerték a bajnokságot, ám ezt követően 12 szűk esztendő következett. A hetvenes években ugyanis az FTC volt a magyar élvonal meghatározó klubja, a zöld-fehérek futószalagon szállították az OB I-es aranyérmeket. Az újpestiek, s köztük persze Menyhárt Gáspár, bármit próbáltak, nem tudták megállítani ősi riválisukat. Érthető, ha egyre nagyobb keserűséggel szemlélték a fradisták diadalmenetét.
„Szerintem több oka volt a sikertelenségünknek – kezd bele az elemzésbe. – Először is itt van a Boróczi Gábor által kitalált erőltetett fiatalítás. Távol áll tőlem, hogy Gábor emlékét megsértsem, de ahogy egy lendülettel kisöpörte a csapatból a rutinos játékosokat, azzal évekre meghatározta a Dózsa sorsát. Egy idő után már engem is a régiek közé sorolt, és a KSI-tól érkező 1955-ös születésű srácokat favorizálta. Ezzel együtt dolgoztunk mi keményen az edzéseken, de valahogy éppen az a plusz hiányzott a tréningekből, ami talán megnyitotta volna az utat a dobogó tetejére. Az az igazság, hogy unalmasak voltak a foglalkozások. Aztán az is meglehetősen egyedik motivációnak mondható, hogy a vezetőség egy idő után azzal vezette fel a szezonokat: ha most sem sikerül letaszítanunk a trónjáról a Fradit, annyi a hokinak Újpesten...”
Azt a bizonyos pluszt végül Vitalij Davidov szerződtetése jelentette. A szovjet szakember három évre írt alá a Dózsához, és 1982-ben, majd 1983-ban bajnokot is faragott a csapatból.
„Davidov számunkra egészen új szellemiségű edzéseket tartott, s ezzel fölpörgette a társaságot, én is sokkal jobb teljesítményt nyújtottam. Persze, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Mészölyék sem lettek fiatalabbak, és az egyre másra nyert aranyérmek kissé talán el is kényelmesítették őket.”
Vitalij Davidovról azt mondja, semmiféle sztárallűrt nem mutatott, közvetlen, barátságos ember volt. Más kérdés, hogy az érkezését követően azonnal kapott egy szolgálati Volgát, ami azokban az időkben itthon a luxusautó kategóriába tartozott. Sosem mutatta, hogy az orosz szokásoknak megfelelően nagy barátja lenne a vodkának. Sőt, kifejezetten tiltotta játékosainak az italozást. Viszont volt benne némi filozofikus hajlam, s néhány mondása máig elevenen él Menyhárt Gáspár emlékezetében.
„Egyszer azt ajánlotta nekem, hogy amikor döntök, azt mindig forró szívvel, de hideg fejjel tegyem. Fordítva sohasem! Bizony, jó lett volna, ha korábban is mindig ebben a szellemben cselekszem. Aztán egyszer a cipője, pontosabban annak hiánya miatt zsörtölődő Gogolák Lacit szerelte le azzal, hogy a róka is a lábával keresi a kenyerét. Vagyis akinek kell a minőségi lábbeli a munkájához, az ne legyen rest beruházni rá. Másként: vegyen csak Gogolák cipőt magának, ha szükségét érzi.”
Davidov harmadik újpesti éve már korántsem volt annyira sikeres, mint az előző kettő. Menyhárt úgy véli, ekkorra túlságosan közel került a játékosaihoz, s ez üthetett vissza a pályán. A moszkvai szakember után jött Szeles Dezső, majd 1985-ben és 1986-ban egy-egy újabb bajnoki diadal. Ez utóbbi sikert követően Menyhárt Gáspár bejelentette a visszavonulását. Még csak 36 éves volt.
„Addigra megvolt a diplomán, és el akartam kezdeni a civil életemet. Úgy érzem, az örökre emlékezetes 1983-as budapesti C-csoportos vb után még volt két jó szezonom, de már hiányzott belőlem az igazi motiváció. Az sem lelkesített különösebben, hogy a válogatottal eljuthatnék Ausztráliába. Azt vallottam, a csúcson kell abbahagyni, s nem szabad megvárni, amíg a szurkolók lefütyülik az embert a jégről.”
Ha már szóba hozta az 1983-as vb-t, még beszélgetünk egy keveset a legendás tornáról. A Hollandia elleni 5-12 és a Dánia elleni 0-4 után a Kína elleni 4-3-as diadal mégis a feljutást jelentette. Menyhárt azt mondja, lám ennyit jelent a motiváció! Az a csapat már kiöregedő félben volt, de hazai közönség előtt a Budapest Sportcsarnokban nagyon akart bizonyítani. A kínaiak legyőzését követően a szapporóihoz hasonló hokiláz kerítette hatalmába az országot. A jutalom sem maradt el – mondja –, „...én például 3000 forintot tehettem zsebre, amiből rögvest pótoltattam a két első fogamat, amit korábban bottal kivertek.” Mindez persze nem történik meg, ha főhősünk állvédőt visel, ám ő a sisakot is csak azután hordta rendszeresen, hogy kötelezővé tették annak használatát. Szerencsére Menyhárt-mama nem volt szemtanúja a két fog elveszítésének, ő az első ifimeccset követően örökre hátat fordított a jégpályáknak, mondván a fia egy igen durva sportot választott. A papa, ha ritkán is, de ki-kijárt fia mérkőzéseire, viszont sosem fogadta el tőle a tiszteletjegyet. „Megveszem a belépőt, én ezzel támogatom a magyar hokit” – ez volt a magyarázata.
Arról is kérdezem, szerinte melyik volt a legjobb sor, amelyben valaha játszott. Meglepetésemre az ifi válogatottat említi, amelyben Mészöly András és Palla Antal volt a társa. Szívesen mesél a tokiói felnőtt vb-n bevetett Bálint Attila, Palla Antal, Menyhárt Gáspár hármasfogatról is. Dicséri az észjátékos Pallát és a nagy küzdő Bálintot. De a végén azért csak kiböki, hogy Mészöly Andrással egymás gondolatát is ismerték. Kandúr pontosan tudta, hová kell érkeznie, hogy az előkészítésben jeleskedő társ visszapasszolhassa neki a pakkot.
Csak nem állom meg, hogy megkérdezzem: ha ilyen erős vonzódott a Fradihoz, miért nem tért vissza soha a zöld-fehérekhez. Azt mondja, évről évre szóba került ez a téma, de az Újpest semmi hajlandóságot nem mutatott a kiadására. Márpedig az akkori szabályok szerint a klub engedélye nélkül nem lehetett távozni, csak egy teljes év eltiltás árán.
„Pedig sosem éreztem igazán a bizalmat a liláknál. A szakmáról már volt szó; nem véletlen, hogy a válogatottban mindig jobb teljesítményt nyújtottam, mint a klubomban. De az is feltűnt, hogy míg a társaimat hivatásos állományba vették, nálam ez nem volt téma. Ha a ruhapénzről esett szó, rólam megfeledkeztek, pedig 2000 forint akkoriban igen szép summának számított. Hogy mi lehetett a háttérben, nem tudom, legfeljebb sejtem. Mindenesetre egy ideje készülök rá, hogy utána nézzek, milyen dossziékat állítottak össze egykoron rólam, illetve a családomról...”
E sikamlós területről visszatérünk a hokihoz. Mesél még a Pomázról, amelynek színeiben egészen 50 éves koráig játszott az OB II-ben. Azt mondja, a „flúg” vitte vissza a jégre; egyszerűen hiányzott az öltözők, a meccsek hangulata. Ez már igazi amatőr sport volt, de a győzelem legalább annyira presztízskérdésnek számított, mint a profik között. A fia nem követte a példáját, bár most, 34 évesen elkezdett ismerkedni a hokival. Már szerelést is vett magának.
„A sport nem olyan, mint lúdtenyésztés, hogy ha én azzal foglalkoztam, akkor a fiam is nyugodtan az örökömbe léphet” – illeszt ide egy davidovi ihletettségű bölcseletet búcsúzásként.
Ebben maradunk.
