Sűrű, sötét januári este volt, amikor autójával megállt a jégcsarnok parkolójában. Amikor kiszállt, egy hirtelen mozdulattal a nyaka köré tekerte sárga színű sálját, mert kegyetlenül fújt a szél, aztán szokásos sportos lépteivel indult befelé. Néhány perc múlva, kezdődött a meccs. Amikor a serényen dolgozó pénztáros néni kipillantott a kis ablakon, inkább csak maga elé motyogta semmint nekem mondta: „Pásztor úr is megérkezett! Még mindig milyen klassz pali! Pedig már ő is az én korosztályom, lehet, vagy hetven éves…!”
Bólintottam. Azt azonban nem tettem hozzá: pontosan húsz esztendeje töltötte be a hetvenet!
Arra már nem emlékszem, hogy mikor találkoztunk először, de hogy a Kisstadion lelátóján történt a megismerkedés, abban bizonyos vagyok. Azt viszont pontosan tudom, hogy 1990 őszén Bolzanóban, a Lehel BEK mérkőzése után, ő ismertetett meg az olaszok nemzeti italával, a híres, nevezetes grappával és poharazás közben mesélt diákéveiről.
- Törökbálinti gyerek voltam. Akkoriban, ez a falu, még „irdatlan messzeségben” volt a fővárostól. Így aztán a szüleim jobbnak látták, ha kollégista leszek a Fasori Evangélikus Gimnáziumban. Az internátusban szigorú rend uralkodott. Hét órakor volt a vacsora, utána már készültünk a lefekvéshez és pontban kilenckor következett a lámpaoltás. A többségnek. Nekem ugyanis, hatalmas kincs volt a birtokomban. Hogy, hogy nem, szert tettem az intézmény kapukulcsára, így aztán olykor – lefekvés helyett - inkább a fényes fővárosi estében való barangolást választottam. Legalábbis egy ideig. Egészen addig, amíg egy alkalommal, az esti portyázást követően, - legnagyobb meglepetésemre - az igazgató úr várt odabent a kapu alatt…
A középiskolai éveknek köszönheti egyébként azt is, hogy kifogástalanul megtanult korcsolyázni, elvégre a diákotthon lakóinak, minden téli délután kötelező volt két órát, a városligeti műjégpályán eltölteniük. Nem véletlen, hogy az intézményből sokan kerültek, a jégkorongsport nagyjainak táborába. Ő is, hiszen játszott a BKE-ben, a Vörös Meteorban, és az Építők csapatában is. A pályán mindenki felismerte, hiszen a védjegyének számító cicasállal a nyakában kergette a korongot…
- Apám, – fiatal kora óta ez a szavajárása – az idő tájt, még olyan sprőd felszerelésekben játszottunk, hogy a vállvédő kidörzsölte a bőrt a nyakamon. Ezt megakadályozandó tekertem a nyakam köré a sálat.
Pásztor György, motorja volt mindenkori csapatának. Nem csoda, hogy őt választották csapatkapitánynak, pályafutása vége felé pedig, edzőnek is felkérték. A rábízott játékosokkal lelkiismeretesen foglalkozott, a holt idényben is rendszeresen tartott „fogadóórát”. Akinek szüksége volt eligazításaira, vagy csak néhány biztató szóra, délutánonként bizton megtalálta őt a Váci utcai Anna presszó teraszán…
Lassan nem csupán csapatainak, de az egész magyar jégkorongsport első számú vezetőjévé nőtte ki magát, így teljesen természetes volt, ő képviselte a magyar jégkorongsportot a Nemzetközi Jégkorong Szövetség ülésein. Angol és német nyelvismerete, fantasztikus diplomáciai készsége révén, külföldön is elismerésre tett szert. Előbb a nemzetközi szövetség elnökségének tagjává választották, majd megbízást kapott a dopping bizottság megszervezésére, később vezetésére. Más, hasonló pozícióban levő nemzetközi szakembereket is van szerencsém ismerni. Ők mind rettenthetetlen, igazságszolgáltatónak érzik magukat, akik jó néhány lépés távolságot tartanak, még sportáguk képviselőivel szemben is. Pásztor azonban dopping ellenőrnek is megmaradt, kedves és magával ragadó egyéniségnek, aki mindig a nemzetközi szövetség legnépszerűbb tagja volt, és az ma is. Igazi hangulatfelelelős. Pedig, az évtizedek alatt, nem kevesebb, mint 45 A -csoportos világbajnokságon és hét téli olimpián dolgozott felelősségteljes beosztásban. Hogy mást ne mondjak, egy junior világbajnoki döntőben, ráadásul a Kanada – Oroszország meccsen, éppen gólt ütött az egyik csapat, amikor – hogy, hogy nem, – de két korong került a játéktérre. Lett is nagy reklamálás, fütyült a közönség. Mindenki - kétszázas pulzussal – a maga igazát bizonygatta. Egyetlen ember maradt nyugodt ebben a nehéz helyzetben. Az esemény döntnöke, Pásztor György, aki rövid megbeszélés után meghozta határozatát, amelyet senki, egyetlen szóval sem vitatott aztán.
2002-ben – az első magyarként – beválasztották a Nemzetközi Jégkorong Szövetség halhatatlanjainak sorába!
- Dajkamese! – ez a szófordulat is szorosan kötődik az ünnepelthez – Nem vagyok álszerény, de ennél sokkal büszkébb vagyok lányom, Bea sikerére. Arra, hogy ebben az évben felterjesztették őt a Brit Filmakadémia díjára. Igaz nem ő kapta meg a legnagyobb elismerést, de ott volt a legeslegnagyobbak között. Mintegy bizonyítva azt, hogy nem véletlenül dolgozik Hollywoodban jelmeztervezőként, a világ legünnepeltebb színészeivel, rendezőivel.
Tudom, az apai szívvel nem lehet – sőt nem is szabad – vitatkozni, ám hadd mondjam azt, amit nem szeretsz: Nemcsak a lányodra, magadra is büszke lehetsz Gyuri!
Több mint négy évtizedes barátságunk jogán, talán joggal állapíthatom meg, a magad idejében– bár ezt az időszakodat, csak hallomásból ismerem - jó kis játékos voltál, de nem több. Gyógyszerészként szakmád élvonalába tartoztál. A sportdiplomácia tudományát pedig, Tőled kell tanulni.
Mégis barátnak vagy a legzseniálisabb!
Utánozhatatlan!!
Gyuri! Kilencvenedik születésnapod alkalmából, az Isten éltessen!
Török László
