Ocskay Gáborral a Papp László Budapest Sportarénába beszéljük meg az interjút, ahol találkozásunk idején éppen az olimpiai előselejtező zajlik. A horvátok elleni meccs napja van, a magyar válogatott számolatlanul üti a gólokat a harmatgyenge ellenfélnek. Így aztán a mérkőzés csak afféle háttérdíszlet a beszélgetésünkhöz, amelyet szinte percenként szakít meg a Sapa Fehérvár AV19 szakosztály-igazgatója mobiljának csöngése. Ocskay azonban tartja magát az ígéretéhez, hogy ezt a fél órát a beszélgetésre szánja, s legfeljebb akkor veszi fel a telefont, ha valamelyik családtagja van a vonal túlsó végén.
Persze, nem véletlen a nagy telefonos forgalom, hiszen a magyar jégkorongsport egyik meghatározó alakjáról van szó. Van, aki a honi hokipápaként, más pedig a magyar jégkorong szürke eminenciásaként emlegeti – mindig annak megfelelő hangsúllyal, mennyire szimpatizál a fehérvári sportvezetővel. Nem is lehet kihagyni a kérdést: vajon miként érintik azon vélemények, nem egyszer vádak, hogy mifelénk a sportágban ő mozgatja a szálakat, s a kulcsfontosságú döntések a Volán érdekeihez igazítva születnek meg.
„Természetesen ismerem e vélekedéseket, s nem állítanám, hogy jól esik hallani őket – mondja. – Ami bánt, hogy még a velem szimpatizálók között is akadnak, akik felülnek a mendemondáknak. Az egyik klubvezetőtársam például, akivel kifejezetten jó viszonyt ápolok, az olimpiai előselejtező kapcsán megkérdezte, tényleg én mondtam-e Diego Scandellának, hogy tizennégy fehérvárit jelöljön a keretbe. Nos, a megbízott szövetségi kapitánnyal még csak nem is beszéltem, nem hogy tippeket adtam volna neki az összeállítással kapcsolatosan. Scandellával legutóbb akkor találkoztam, amikor még Pat Cortina segítőjeként dolgozott... Hogy mit lehet kezdeni a pletykákkal, a rosszindulatú híresztelésekkel? Lényegében semmit. Ha minden méltatlan támadásra válaszolnék, az rengeteg időt és energiát emésztene fel, és sokak szemében legfeljebb magyarázkodásnak hatna. Inkább azzal védem magam, hogy Gábor fiam halála óta afféle rinocéroszbőrt-páncéllal vettem körül magam, amelyről leperegnek a gonoszkodó megjegyzések. Egyébként meg van a dolognak egy pozitív olvasata is, hiszen a támadások azt jelzik, van súlya a szavamnak, a véleményemnek... De hogy én mozgatnám a szálakat, ez butaság. Nagyon sokan és nagyon sokat tesznek azért, hogy a magyar hoki fennmaradjon, sőt fejlődjön, ez nem egyszemélyes show, sosem volt az. Persze tudom, hogy az engem bírálók többségének a Volán EBEL-részvétele csípi a szemét, de ma is azt mondom, jól döntöttünk, amikor csatlakoztunk az osztrák ligához. Enélkül az egész magyar jégkorongsport lenne szakmailag szegényebb.”
E megállapítással aligha lehet vitatkozni, miképpen az is igaz, hogy Ocskay Gábor máris beírta a nevét a magyar hoki históriáskönyvébe. Igaz, a feljegyzések szerint Nyitra vármegyéből származó Ocskay-családban nem ő az első, aki a saját műfajában maradandót alkotott. Az Ocskayak közül László Rákóczi Ferenc tábornoka volt, Sándor kuruc alezredesként szolgált, Rudolf a XIX. század második felében Nyitra vármegye helyettes főispánjaként tevékenykedett, egy másik László pedig, aki századosi rangig vitte, kiérdemelte a Világ Igaza elismerést. Az ősök (akiknek egy másik ága erdélyi eredetű) élete, tettei természetesen Ocskay Gábort is izgatják. Tíz éve egy neves családfakutatóval össze is gyűjtetett egy vaskos dossziényi anyagot, amelyből egy-egy példányt Gábor fiának és Zsuzsa lányának ajándékozott. A famílián belül tehát gondosan ápolják a hagyományokat, de arra ügyelnek, hogy kifelé, a külvilág felé sose legyen hivatkozási alap a neves család múltja.
A jeles elődök javarészt a politikában és a harcmezőkön tették le a névjegyüket. Ocskay Gábor az első, aki a sportban alkot maradandót. Igaz, már édesapja is hokizott a BKE színeiben, ennek ellenére tulajdonképpen a véletlen műve, hogy „Csicsó” is jégre került. A család a VII. kerületben, a Rottenbiller utcában lakott, sóhajtásnyi távolságra a Városligettől. Igazi sportos família volt az övék, az ifjú Gábor – mielőtt hokira adta a fejér – úszott az Építőkben. Ocskayék amúgy lelkes Fradi-drukkerek voltak, rendszeresen jártak a zöld-fehérek meccseire az Üllői útra, a margitszigeti uszodába és a Kisstadionba is. Ocskay Gábor ma is fejből fújja a – többek között – Horváth Öcsi, Jakabházy, Schwalm és Csánk nevével fémjelzett hokicsapat összeállítását. Nagy találkozás volt, amikor a közelmúltban gyermekkora egyik bálványa, a pólólegenda Kárpáti György dobta be a korongot a Volán egyik meccsén.
De nem csak szurkolni szeretett, telente maga is rendszeresen korcsolyát húzott.
„Negyedikes vagy ötödikes lehettem, amikor osztálytársammal, Fodor Árpival együtt engem is megszólított a műjégen Jakabházy László, aki az akkor szerveződő KSI-hez toborzott gyerekeket. Nem kellett kétszer hívnia, így azzal büszkélkedhetek, hogy a sportiskola első évfolyamos alapítói közé tartozom. Világ életemben hátvédet játszottam, Böle Dezső volt a bekkpárom, előttünk pedig a Kereszty, Fodor, Ugrai trió támadott. Abban az időben igen erős utánpótlása volt a KSI-nek, az első és a második csapatunk egymással versengett a korosztályos sorozatokban. Tőlünk került ki többek között a zsinórban tíz bajnoki címet nyerő Ferencváros magja is. Jól ment a hoki, egészen az ifiválogatottságig vittem. Az 1969-es genfi korosztályos Eb előtt azonban a Madách Gimnáziumban nem írták alá a kikérőmet, mondván, nem vagyok KISZ-tag. A családi kupaktanács gyorsan reagált, így kerültem át a Kölcseybe. Megjegyzem már e torna kapcsán is elhangzott az ígéret, hogy ha feljutunk, befedik a Kisstadiont...”
Nos, a legendás szentély azóta sem kapott tetőt, mi több, az idén talán már ki sem nyit. De ugorjunk vissza az időben 1970-ig, amikor az Ocskay-féle gárda kiöregedett a KSI-nél, és Csicsó meg a társai átkerültek a Bp. Volánhoz. Úgy tűnt, sínre került a karrierje. A Volánnak csapatkapitánya lett, Jakabházy László kivitte az 1975-ös felnőtt világbajnokságra, s gyermekkora kedvenc csapata, az FTC is szívesen látta volna soraiban. Ám az álomból egyik pillanatról a másikra rémálom lett, 1975-ben ugyanis kettétört a pályafutása.
„A Kisstadionban játszottunk az Újpesttel, amikor egy Bálint Attilával történő ütközés következtében súlyosan megsérült a gerincem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy csigolyarendellenesség miatt már középiskolás koromban is voltak panaszaim, amire csak ráerősített a rendszeres súlyzózás. Az ütközés után speciális ágyon vittek le a pályáról, kórházba kerültem, az orvosok pedig közölték, ha nem akarom tolószékben végezni, búcsút kell intenem a hokinak. Huszonhárom éves voltam, s egyik pillanatról a másikra összeomlott körülöttem minden. A Jóisten azonban jól irányította a sorsomat, s nem lehetek eléggé hálás a Volán-tröszt akkori vezérigazgatójának, Tapolczai Kálmánnak, illetve Grosics Gyulának, a Volán SC elnökének sem. Tapolczai Kálmán nem hagyott magamra a bajban, azt mondta, ad egy évet, addig nézzek körül, gondoljam végig, milyen munkakörben szeretnék a jövőben dolgozni. Így kerültem a Czabán Samu téri sportirodába, ahol lényegében Grosics Gyula jobbkeze lettem. Hozzátartozik a történethez, hogy Tapolczai Kálmán testvére, Tapolczai Jenő akkoriban a Fejér megyei tanács elnöke volt, és 1977-ben felépíttetett Székesfehérváron egy nyittott műjégpályát. S mivel a Volán hokicsapatának a fővárosban nem volt saját otthona, felvetődött az ötlet, hogy a szakosztály költözzön le Fehérvárra. Emlékszem, egy vidéki útról tartottunk hazafelé, amikor Gyula bácsi megpendítette, szükség lenne Fehérváron egy fiatal edzőre, aki segít meghonosítani a városban a sportágat. Hazamentem, megbeszéltem a dolgot a feleségemmel, és nekiláttunk csomagolni. 1978 tavaszán költöztünk le, azóta is itt élek.”
A ma már a magyar jégkorongsport első számú bástyájának számító Székesfehérváron ez volt a hőskorszak. Ocskay is fejest ugrott az ismeretlenbe, amikor nekiállt gyerekeket toborozni a Székesfehérvári Volán utánpótlásába. Tízévesnél idősebb srácok alkották az első évfolyamot – manapság képtelenség lenne komoly karriert befutni, ha valaki ilyen későn kezd el hokizni. Azok azonban más idők voltak, a lelkesedés vitt előre mindenkit. S hogy jól dolgoztak, jelzi: Kóger, Hegyi vagy éppen Pesti később egészen a válogatottságig vitte. A sportág népszerűsítésében rengeteget segített, hogy 1981-ben a Volán – első vidéki csapatként – felnőtt bajnokságot nyert. Ez Ocskay Gábor számára is mozgalmas időszak volt, hiszen nem csak az utánpótlással dolgozott, három éven át a felnőttek szakmai munkáját is irányította. Közben Boróczi Gábornak is segédkezett a válogatottnál, sőt az akkori szövetségi elnök, Studniczky Ferenc még szövetségi kapitánynak is felkérte, ám erre az ajánlatra nemet mondott. Viszont a nemzeti csapat másodedzőjeként járt világbajnokságon, Dániában Pondus-kupán és megfordult franciaországi tornákon is.
A nyolcvanas évek eleje új fejezetet nyitott a székesfehérvári – s mint később kiderült, a magyar – jégkorongsport történetében. Ekkor lépett színre az ifjabb Ocskay Gábor, Palkovics Krisztián, Zalavári Miklós nevével fémjelzett nemzedék, amelynek legjobbjai a kétezeres években egészen az A-csoportig repítették a magyar felnőtt válogatottat. Három éven át e fiatalokkal is Ocskay papa dolgozott együtt, de aztán fokozatosan visszavonult a kispadtól, s egyre inkább menedzselési kérdésekkel foglalkozott.
„Az gyorsan nyilvánvaló vált, hogy egy kivételesen tehetséges garnitúra lépett színre. Nekem pedig fel kellett mérnem, edzőként képesek leszek-e kihozni belőlük mindazt, amire a tehetségük alapján hivatottak. Úgy éreztem, eljött a pillanat, hogy nálam felkészültebb szakembernek adjam át a szakmai munka irányítását. Addig Palla Antallal ketten vittük a vállunkon a szakosztályt, s ha éppen edzőproblémánk akadt, egymást kértük fel szakvezetőnek. De eljött a pillanat, amikor a hőskorszak módszereivel már nem lehetett előbbre vinni a Volán ügyét. S az is egyértelművé lett, hogy nem lehetek egyszerre tréner, technikai vezető és menedzser is, mert ennyi teendőt nem láthat el egyvalaki. Mivel elég sok külföldi meccs volt már akkor is a hátam mögött, úgy éreztem, akkor tehetek a legtöbbet a szakosztályért, ha a menedzseléssel kezdek el komolyan foglalkozni. Igaz, akkoriban ennek a szakmának itthon még nemigen voltak hagyományai, így önmagamat kellett felépítenem. A szakedzői után elvégeztem a TF sportmenedzseri szakát is, igyekeztem nyitott szemmel járni a világban, s az 1994–95-ös szezon után már kizárólag e területtel foglalkoztam. Az évek során megnyert trófeák örömteli visszaigazolást jelentenek, de szó sincs arról, hogy töretlen diadalút lenne a Volán története. A rendszerváltás környékén például kritikus időszakot éltünk át, s bizony nem sok hiányzott ahhoz, hogy a történet véget érjen. Komolyan felmerült ugyanis a gondolat, hogy a Volán pénzügyi problémák miatt megszünteti a felnőtt csapatát. Ez lényegében a szakosztály halálát jelentette volna, hiszen az utánpótláskorosztályból kiöregedők számára nem lett volna itt helyben semmiféle jövőkép."
Szerencsére a nehéz időket sikerült átvészelniük, a kilencvenes évek vége óta pedig az Alba Volán a magyar hoki meghatározó, sőt az eredményességet illetően egyeduralkodó szereplője. A tizennégy OB I-es bajnoki cím önmagáért beszél, plusz a város olyan jelentős eseményeknek adott otthont, mint a Kontinentális Kupa döntője, az első itthoni magyar–kanadai meccs, a junior vb és 2002-ben a felnőtt divízió I-es világbajnokság. A sikerekben nyilvánvalóan meghatározó szerepük volt a vezetőedzőknek. Borisz Puskarjov 1996-os szerződtetése óta – két idénytől eltekintve, amikor Kiss Tiboré volt a kispad, illetve nem számítva Énekes Lajos beugrásait – csak külföldi szakember dirigálta a Volánt. Bár akadt köztük NHL-t is megjárt mester, a népszerűségi lista élén mindmáig Pat Cortina áll. Ocskay Gábor a Cortina-titokhoz apró adalékként említi meg, hogy miközben a szakembert alapvetően a kanadaiak eleganciája jellemezte, ha a helyzet úgy kívánta, képes volt a kelet-európai trénerekre jellemző – hogy finoman fogalmazzunk – nyers stílusra is átváltani. A szakosztály-igazgató egy edző kivételével valamennyi korábbi Volán-trénerrel korrekt viszonyt ápol. A kakukktojás Jan Jasko, akivel az első időszakban igazán jól produkált a csapat, ám a második szerepvállalása már nem volt sikeres, EBEL-újoncként a Fehérvár egyik vereséget a másik után szenvedte el. A menesztése borítékolható volt, a szlovák tréner mégsem volt képes túllépni a történteken.
„Borisz Puskarjovot nem csak szakmailag tartom nagyra, emberként is közel áll hozzám. Gábor fiam halála után néhány órával már hívott is a távoli Jaroszlavl városából. Ezt a gesztust sosem felejtem el neki, a bajban mindig kiderül, ki az igazi barát” – mondja elfojtott hangon. Nos, több mint három és fél év telt el már „Kiscsicsó” 2009 márciusi tragédiája óta, de még mindig képtelenség felfogni, hogy ifjabb Ocskay Gábor már odafent kergeti kétségbeesésbe a védőket. A drámai órákról akkoriban mindent megírtak a lapok, és – elképesztő lelkierőről téve tanúbizonyságot – az édesapa is többször a nyilvánosság elé lépett. Azóta a fehérvári jégcsarnok, a szezonfelvezető nemzetközi torna és a hokiakadémia is ifjabb Ocskay Gábor nevét viseli, a 19-es mezszámát pedig visszavonultatták – az ország igazán méltóan őrzi e klasszis emlékét. Az égiek akaratában talán már az édesapa is megnyugodott, bár aki régóta ismeri őt és mélyen a szemébe néz, láthatja, hogy a tekintete máig visszatükrözi azt a mély fájdalmat, amit az él át, aki saját gyermekétől kénytelen végső búcsút venni.
Kiscsicsó tragédiája után különösen riasztó volt az a októberi hír, hogy egy Miskolc elleni korosztályos bajnoki után újra kellett éleszteni Mazzag Dánielt, a székesfehérvári hokiakadémia 16 esztendős reménységét.
„Nagyon megijedtem, mikor megtudtam a történteket. Amikor Dani rosszul lett, és leállt a szíve, azon a kollégiumi ágyon feküdt, amely fölött Gábor fényképe látható. A szobatársának, az ügyeletes nevelőnek és az orvosoknak köszönhetően időben érkezett a segítség, de talán odafentről a fiam is vele volt, s nem engedte, hogy még nagyobb legyen a baj...”
Bármennyire is nehéz megszólalni ezek után, egy témáról még muszáj beszélnünk, s ez a jövőkép. A Volán emberfeletti erőfeszítéssel eljutott egy szintre, ám nem csak az a kérdés, van-e innen tovább, még azt sem tudni, ezen a nívón meg tud-e ragadni.
„Nincs mit szépíteni, évről évre afféle túlélő-show részesei vagyunk. Bár a megtiszteltetés engem ért, hogy átvehettem a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, ebben a kitüntetésben nagyon sok ember munkája benne van, aki tett ezért a csapatért. A szponzorok támogatása, a város segítsége, a polgármester úr személyes kiállása és persze a szurkolók szeretete mind egy-egy tégla az építményben. S hogy mi motivál még mindig? Hogy kiszolgáljuk azt a csodálatos publikumot, amely a hazai meccseinken rendre megtölti a csarnokunkat, s hogy e nem könnyű időkben örömöt szerezzünk mindazoknak, akik szeretik a hokit és szeretik a Sapa Fehérvárt. Egyébként a fiam is erről beszélt élete egyik utolsó nyilatkozatában. S ha a közönség megtapsolja a játékosokat, ha az utcán egy vadidegen gratulál vagy csak rám mosolyog, akkor már nem dolgoztam hiába. Teendő pedig akad bőven: meg kell oldani az akadémia stabil működését, fel kell építeni a B-pályát, elő kell teremteni a pénzt az EBEL-versenyzésre, és még sorolhatnám.”
Noha egyelőre elképzelni sem lehet a Sapa Fehérvárt Ocskay Gábor nélkül, ő maga a színfalak mögött tudatosan készíti elő a feladatok fokozatos átadását. Nem is titkolja, szívesen bízná rá a szakosztály igazgatását egy nap majd korábbi játékosára, Fekti Istvánra, aki jelenleg az akadémia igazgatójaként igyekszik beletanulni a menedzserkedésbe. Csicsót elkapja a hév, s 60 évesen is éppolyan lelkesen beszél a csapathoz kapcsolódó terveiről, mint évtizedekkel ezelőtt. Ami őt ismerve nem csoda, legfeljebb az a meglepő, hogy nem említi egy szóval sem, vajon legfiatalabb gyermeke, a hét esztendős István (vagy ahogy ő hívja: Isu) mire viheti a jégen. Mint kiderül, nem véletlenül.
„Gábor annak idején megígértette velem, hogy Isuból nem hokis. Könnyű megtartanom e fogadalmat, hiszen a kisfiam nem igazán érdeklődik a jégkorong iránt, sokkal inkább a zenéhez van tehetsége. Hokisként amúgy is nehéz dolga lenne, hiszen mindenki óhatatlanul a fivéréhez hasonlítaná. Ugyanakkor a család a jelek szerint mégsem marad sportoló nélkül, mert a lányom kisebbik fia, az öt és fél éves Bendegúz máris odavan a korongért. S hogy mi jelenti számomra a kikapcsolódást? Van egy fiatalokból álló társaság, velük járok teniszezni, bár mostanában én magam már ritkán játszom, s van egy másik kör, írók, költők, művészemberek, de ide tartozik a püspök úr is, akikkel öröm együtt lenni, szót váltani. Nyáron szívesen vagyok víz közelében, bár a Velencei tónál messzebb nemigen megyünk a kisfiammal. A két nagyobbik gyermekemet elég szigorúan fogtam, Isu viszont kenyérre tud kenni. Ismerős állapot, annak idején én is harmadik gyerek voltam a családban, és nekem is több mindent néztek el a szüleim, mint a testvéreimnek.”
S. Tóth János
