Amikor először hívom, nem sikerül elérni Csánk Lászlót. Ám alig telik el fél óra, máris csörög a mobilom, a vonal túlsó oldalán a Ferencváros egykori kiváló kapusa. „Épp a teniszpályám voltam” – mondja szabadkozva. Pillanatok alatt megállapodunk az interjú időpontjában és helyszínében. Abban maradunk, hogy mivel a Vágóhíd utcánál lakik, a Corvin mozi mögötti bevásárlóközpont egyik kávézójában ülünk le.
Sportosan, mégis elegánsan öltözve, percnyi pontossággal érkezik a találkozóra. Noha 2013-ban már a 70. születésnapját ünnepli majd, szemmel láthatóan remek formában van, s jó néhány évet bátran letagadhatna, ha akarna. Csánk Lászlóról azonban gyorsan kiderül, az egyenes beszéd híve, önmagával szemben pedig fölöttébb kritikus.
Először a tenisz iránti vonzódásáról faggatom. Kiderül, hogy a hokisok jó részével ellentétben nem felnőtt korában kapott rá a játékra. Ötödikes kissrác volt, amikor először ütőt ragadott. Ennyi év távlatából úgy rémlik neki, egy általános iskolai osztálytársa példáját követte. Édesapja a legendás óbudai labdarúgócsapatban, a 33 FC-ben – vagy ahogy akkoriban hívták – a Hariháromban futballozott, ám nem erőltette, hogy László fia a nyomdokába lépjen. Noha a család közel lakott a Ganz-Mávag pályájához, mindenki a Fradinak drukkolt, így az ifjú Lacika számára is magától értetődő volt, hogy a Ferencvárosban teniszezzen (noha a zöld-fehérek pályája jóval messzebb volt otthonuktól, a VIII. kerületi, Delej utcai tisztviselőteleptől). Hogy mire vihette volna a fehér sportban Csánk László, sosem derült ki, mert a keresztszülőknél Szárszón eltöltött egyik nyaralás új irányba terelte az életét. A Balaton parti strandon – focizás közben – ugyanis összeismerkedett a Kárász fivérekkel, Györggyel és Istvánnal, akik akkor már az FTC-ben hokiztak. A kapcsolat a nyaralást követően is megmaradt, az ifjú Csánk örömmel járt össze futballozni a régi, fatribünös Üllői úti pálya tövében a jégkorongozókkal.
Amúgy ő is magabiztosan mozgott a jégen, hiszen már 4 éves korában megtanult korcsolyázni. A negyvenes években ez nem volt különösebben nagy csoda, hiszen telente az iskolaudvarokat, teniszpályákat rendszeresen felöntötték, sőt még az utcán is lehetett síklani a néhány kocsi által letaposott jeges havon.
„A hokival is megpróbálkoztunk a magunk módján – meséli Csánk László. – A játékhoz saját maguknak fabrikáltunk ütőt. Egy söprűnyél végéhez erősítettük a favonalzó fejét, azzal terelgettük a fa építőkockát a jégen.”
Ám a Kárászékkal történt találkozás után az „igazi jéghokit” is szívesen kipróbálta volna, ezért jelentkezett a Fradinál. Akkoriban az ificsapat jelentette a teljes utánpótlást, amelynek a trénere az egyébként még aktív hokis, Rajkai László volt. A később legendássá lett szakember megörült a jövevénynek, s mivel éppen nem volt kapusa, Csánk Lászlót beállította a gólvonalra.
Az újonc viszont nem éppen e posztról álmodott, sokkal szívesebben száguldozott volna a mezőnyben. Ám már az első idény végén sikerélményt könyvelhetett el, hiszen a Fradié lett az ifibajnoki cím. A következő szezonnak ennek ellenére még úgy vágott neki, hogy most majd sikerül posztot váltania, de végül maradnia kellett a háló előtt. Igaz, „kárpótlásként” megint aranyéremmel zárták a bajnokságot.
„Mai szemmel nézve mókás látvány lehettem. Először is még nem volt lepkés kesztyű, azaz két egyforma kesztyű volt rajtam. Egyébként pedig úgy mozogtam, mint egy focikapus, azaz, ha jött a korong, eldobtam a botot, és igyekeztem két kézzel védeni. De aztán lassan belejöttem, és a harmadik évadra már készültem fel, hogy a helyemen vagyok, a kapusposzt az én igazi világom. Igaz, a felnőtt keret tagjaként azért még visszajátszottam az ifibe, mert ott mezőnyjátékos lehettem. Volt is egy nagy álmom, nevezetesen az, hogy legalább egy gólt ütök Vedres Mátyás barátomnak. Ez azonban sohasem jött össze..."
1959–60 telén járunk. A Ferencváros ausztriai, NDK-beli és csehszlovákiai túrára készülődött. A szakvezetőség úgy határozott, az első számú kapus, Pozsonyi Lajos tartalékjaként Csánk László utazzon a csapattal. Hogy mit jelentett egy tinédzsernek abban az időben átjutni az osztrák határra felhúzott vasfüggönyön, és a nyugati világban szétnézni, csak az értheti meg, aki átélte a hidegháború időszakát. A fiatal kapus középiskolája azzal a feltétellel járult hozzá az utazáshoz, ha Csánk László még az indulás előtt levizsgázik bizonyos tantárgyakból, hogy a távollétében megírhassák a félévi bizonyítványát.
„Nem voltam éltanuló, de a nyugati út lehetősége feldobott, s letettem az előírt vizsgákat. Ekkor azonban váratlan fordulat következett, az iskola ugyanis jelezte: vizsga ide vagy oda, mégsem mehetek. A szüleim nagy szeretetben neveltek fel, ugyanakkor szigorúak is voltak velem, s ha úgy adódott, alapvetően a tanáraimnak adtak igazat. Ez esetben azonban annyira felháborította őket az iskola inkorrektsége, hogy mire visszajöttem a túráról – tudniillik a tiltás ellenére a csapattal tartottam –, apám elintézte, s átvettek az Eötvös Gimnáziumba.”
Szárazedzés - itt még fejvédő nélkül
Hogy szakmailag mennyit profitált a túrából a fiatal kapus, nem tudni. Az viszont biztos, hogy örökre emlékezetes marad számára az az út. Abban az értelemben legalábbis, hogy a mai napig látható a homlokán egy forradás, amelyet Németországban szedett össze. Történt, hogy az ottani meccs harmadik harmada előtt Margó György edző intett Csánk Lászlónak, kezdjen el bemelegíteni, mert az utolsó 20 percben ő véd majd. Ahogy az ilyenkor szokás, a mezőnyjátékosok belőtték a kapusukat. Tegyük gyorsan hozzá, abban az időben az arcvédő még ismeretlen volt mifelénk. Simon László – ahogy kell – szólt a lövés előtt a kapusnak, Csánk pedig arra az oldalra összpontosított, ahonnan a hangot hallotta. Igen ám, de közben Rajkai László is eleresztett egy lövést, ami viszont felkészületlenül érte a kapuvédőt, s a pakk épp a fején találta el.
„Egy időre elvesztettem az eszméletemet, a homlokomon pedig azóta őrzöm a korong ütésének nyomát. Ez talán a legkellemetlenebb emlékem, de nem az egyetlen sérülésem. Bizony megesett, hogy begipszelt kézzel, turbánnal a fejemen vagy éppen monoklival a szemem alatt mentem haza meccs vagy edzés után. Nem emlékszem azonban olyan esetre, hogy be akartam volna dobni a törölközőt sérülés vagy fájdalom miatt. Pedig abban az időben jött divatba a pattintott lövés, ami már jóval nagyobbat ütött, mint a hagyományos, húzott lövés. Persze az utóbbiba is lehetett azért erőt adni, s nem volt éppen kellemes érzés, amikor eltalált a korong. S hogy a szüleim nem féltettek-e? De, bizonyosan. Apám minden meccsemen kint volt, édesanyám viszont rádión hallgatta a közvetítéseket. Emlékszem, egy alkalommal a Vörös Meteorral játszottunk, ami nem számított rangadónak, ám így is összejött vagy nyolcezer néző. Rozgonyi György tört kapura, akit a mieink közül Jakabházy László üldözött. A kiváló csatár nagyjából három-négy méterre lehetett a kapumtól, amikor eléje vetődtem. Jakabházy pont ekkor lökött rajta egyet. Épp csak akkorát, hogy kibillenjen az egyensúlyából, s ne tudja kontrollálni a mozgását. Rozgonyi Gyuri a korcsolyája élével – nagyjából vese magasságában – belém is szállt. Szepesi György drámai hangon számolt be arról, hogy elterültem a jégen, s rohannak be hozzám az orvosok. Képzelem, mit élhetett át a készülék előtt drága édesanyám. Engem levonszoltak a jégről, Pozsonyi Lajos melegíteni kezdett, hogy beszáll, és megpróbálja kivédeni a Vörös Meteor javára megítélt büntetőt. Merthogy a bíró – meglepetésre – az én mozdulatomat ítélte szabálytalannak. Végül rövid ápolás után mégis vissza tudtam állni a kapuba, mi több, a büntetőt is kivédtem... Nem véletlenül szokta emlegetni a drága Schwalm Béla, hogy vannak a normális emberek, meg vannak a kapusok...”
Tény, manapság is jókora megszállottság kell ahhoz, hogy valaki elé álljon a nem egyszer 100-150 kilométer/órás sebességgel érkező korongnak. Ráadásul a Csánk Lászlóék idejében használt kapuscuccokat nem lehet egy lapon emlegetni a mai védőfelszerelésekkel. A Fradi kapusa például valamikor a hatvanas évek végén, egy csehszlovákiai edzőtáborozás során kapott először vadonatúj lábszárvédőt, addig rendre valamely használt mamutot viselte, toldozgatta-foltozgatta. Az új felszerelésnek állítólag annyira örült, hogy amikor az egyik Ziegler fivér Mini Morrisával elvitték azt a boltból a csapat szállására, útközben úgy ölelte át a hátsó ülésen, mintha legalábbis egy csinos menyecske lenne... Más kérdés, hogy olykor az új kellékek sem húzták sokáig. Egy alkalommal például Csánk László lelkesen próbálgatta az öltözőben az új kapusbotja hajlékonyságát. Addig-addig tesztelte, míg a bot egyszercsak kettétört – a szertáros Póth bácsi (a legendás Póth Öcsi édesapja) kis híján infarktust kapott, látva, hogy két darabban kapja vissza a vadonatúj kapusbotot...
Arcvédőt nagyjából 1963-tól viselt Csánk László. A sporttörténelem úgy tartja, az első maszkban védő magyar kapus Vedres Mátyás volt, de lényegében az újpestiek klasszisával egyidőben a Fradi hokisa is feltette a maszkot.
„Fekete színű volt, úgy néztem ki benne, mint Frankenstein fia. Az első arcvédőm elkészíttetésében a kitűnő edző, Miks Károly segített. A Baross tér környékén volt egy fogtechnikai labor, oda kellett elmennem mintavételre. Egy félbevágott gumilabdába valamilyen rózsaszínű anyagot öntöttek, majd belenyomták a fejemet, s ki kellett várnom, hogy a massza megkössön. Persze, egy csövet bevezettek, így az orromon át lélegezhettem, ám az első pillanatok mégis félelmetesek voltak. Azt hittem, menten megfulladok. Amikor megkötött a massza, az arcformámat kiöntötték azzal a technikával, ahogyan a szörfök is készülnek. Végül a szem és a szájrészt kivágták, s a fogak elé drótokat építettek be. A szem azonban lényegében védtelen maradt. Emlékszem, az első maszk igencsak nyomta az orromat, mert ahogy belenyomták a fejem a masszába, az orrom kicsit elferdült, s így, ferdén készült el az arcvédő is. Később belülről szivaccsal béleltem ki, ennek köszönhetően kényelmesebb viseletté vált. Nem mondom, hogy tökéletes megoldást jelentett, de maszkkal az arcán az ember mégis bátrabban nézett bele egy-egy lövésbe.”
Csánk László öt magyar bajnoki győzelemnek volt részese: 1961-ben, 1962-ben, 1964-ben, 1967-ben és 1972-ben vehetett át felnőtt aranyérmet. Amikor arra kérem, mondja el, melyik Fradi volt a legerősebb, tréfálkozva azt feleli: az, amelyik az ő visszavonulását követően zsinórban tízszer végzett az első helyen. Aztán sorolni kezdi a neveket, végül mégis abban maradunk, nem emelünk ki senkit, hiszen esetleg kihagynánk olyan játszótársakat, akiket illett volna megemlíteni. Azt már szívesebben felidézi, kiknek a lövéseivel gyűlt meg a baja. Megemlíti többek között Bánkúti Árpád, Rozgonyi György, Boróczi Gábor, Lőrincz Ferenc vagy éppen Palotás József nevét, majd a hajdani csehszlovák legendákról, Vaclav Nedomanskyról, Jozef Golonkáról és Frantisek Tikálról mesél. Utóbbival egy németországi meccsen került szembe. A hatalmas termetű bekknek olyan erős lövése volt, hogy egy alkalommal a kesztyűt is levitte a korong Csánk László kezéről...
A Ferencváros 1961-ben magyar bajnoki címet szerzett csapata
Noha olyan korszakban íródott a pályafutása, amikor Vedres Mátyás és Losonczy György személyében két másik klasszis kapus is védett a magyar élvonalban, jóval több nemzetközi sikernek lehetett volna részese, ha csakis a sportras koncentrál. Ám ő a civil életének megalapozását legalább annyira fontosnak tartotta, mint hokis pályafutásának építgetését. Főiskolásként a telefongyár ösztöndíjasa volt, s a diploma megszerzését követően is ott helyezkedett el. A cégnél nem akadályozták, hogy hokizzon, de nem is igazán támogatták. Különösen a külföldi utak, edzőtáborok engedélyeztetése vitt el sok energiát. „Afféle nyári válogatott voltam” – mondja nem kevés öniróniával. Arra céloz ezzel, hogy a válogatott keretbe ugyan rendre meghívást kapott, de a jeges felkészülésbe már nem tudott bekapcsolódni, mert a munkahelyén ennyi távollétet nem engedélyeztek. Saját számításai szerint nyolcszor viselte a címeres mezt, világbajnokságra és olimpiára nem jutott ki. Pedig nem sokon múlott, hogy ott legyen az 1964-es innsbrucki ötkarikás játékokon. Vedres Mátyás abban az időben katonáskodott, de az utolsó pillanatban mégis sikerült elintézni, hogy utazhasson. A katonasággal amúgy sem volt szerencséje Csánk Lászlónak, hiszen abban az időben 23 éves kor után már nemigen vonultatták be a fiatalokat. Neki azonban a főiskola elvégzését követően mégis kézbesítették a behívót. Amely eredetileg 27 hónapra szólt, a kijelölt laktanya pedig a jugoszláv határnál lett volna. Szerencsére sikerült kijárni, hogy Csánk László Budapesten maradhasson, sőt azt is, hogy „csak” 20 hónapot szolgáljon. Ez idő alatt részt vehetett az edzéseken és a mérkőzéseken, vagyis nem tört ketté a sportkarrierje.
Amikor azt kérdezem tőle, miért nem tett fel mindent egy lapra, s miért nem kért sportállást a Fraditól, hogy csakis a játékra összpontosíthasson, önkritikusan azt feleli: bizonyosan benne lehetett a hiba: „Nem volt meg bennem az a mindent elsöprő, jó értelemben vett fanatizmus, hogy addig menjek, addig harcoljak, amíg minden akadályt el nem söprök saját válogatottságom útjából.”
Pedig a társai sokra tartották. Jellemző eset, hogy amikor a katonaság miatt nem akarták kiengedni a Klagenfurt elleni BEK-meccsre, a Miks Károly vezette fradisták kétszer is hagyták elmenni a Keleti pályaudvaron a bécsi gyorsot, de Csánk László nélkül nem vágtak neki az útnak. Végül bonyolult adminisztrációt követően (a kint tartózkodás napjaira – papíron – leszerelték a honvédségtől) ő is ott lehetett az első, magyar csapat által vívott BEK-találkozón.
Talán kiutat jelenthetett volna még, ha másik klubhoz igazol, ám ez meg sem fordult a fejében. Számára ugyanis a klubhűség szent dolog (nem véletlenül kapta meg előbb a Fradi örökös bajnoka címet, majd a klub aranydiplomáját), nem is beszélve arról, hogy a riválisoknál remek kapusok védtek, akikkel értelmetlen lett volna rivalizálni: Vedres Újpesten, Losonczy a Vörös Meteorban, majd a két Balogh, Csaba és János a BVSC-ben.
Maradt tehát a Ferencvárosban, ahol Jakabházy László érkezését követően új edzésrend honosodott meg. Már naponta kétszer gyakorolt a társaság, Csánk László pedig a délelőtti foglalkozásokon munkahelyi elfoglaltsága miatt nem tudott jelen lenni. Egyre inkább érződött, hogy a kétfrontos helytállás hosszabb távon nem működhet, döntenie kellett tehát a folytatásról. Mivel 1969-ben megnősült, 1970-ben pedig megszületett az első gyermeke, úgy határozott, befejezi a sportkarrierjét. Az 1971–72-es évadban már nem is akart pályára lépni, de Póth János a lakásán kereste fel, s kérte: ezt az egy szezont még húzza le az akkor már első számú kapusnak számító Kovács Antal mögött. Így is történt, s így lett meg az ötödik bajnoki címe.
„Nem sajnálom-e, hogy roppant korán, mindössze 29 évesen vonultam vissza? Hát, dehogyisnem! Kapusként akár még tíz jó évem is lehetett volna, s ha maradok – egy-két arany erejéig – részese lehettem volna a zsinórban megnyert tíz bajnoki címnek. De a munkahelyi konfliktusok mellett akadtak egyéb, házon belüli problémák is, és akkoriban a korcsolya szögre akasztása tűnt a legbölcsebb megoldásnak.”
Hogy milyen gondok mérgezhették a hetvenes évek elején a Fradi-öltöző levegőjét, arról Csánk László akkoriban sem beszélt, s diplomatikusan most is elhárítja az erre vonatkozó kérdést. Azt mondja, régen történt mindez, nincs értelme a régi aktákat leporolni. S újra hozzáteszi: ha ő maga akaratosabb a saját érdekében, talán másként alakul és meghosszabbítható lett volna a hokis karrierje.
A visszavonulása után nem maradt érdemi kapcsolata az sportággal. Igaz, két-három éven át edzette a serdülőket, de a roppant puritán körülmények láttán leköszönt e posztjáról is: „A Millenárison öltöztünk, ahonnan bottal és korcsolyával a kézben, trolival átmentünk a Városligetbe, majd késő este megtettük ugyanezt az utat visszafelé is a gyerekekkel. Mindezért 600 forintot kaptam havonta, ami már 1974-ben sem volt kiemelkedő pénz... Ráadásul akadtak egyéb, most nem részletezendő gondok is. Pedig imádtam a gyerekeket, s talán nem is dolgoztunk rosszul, hiszen amíg a szezon elején 10-1-re kikaptunk a Dózsától, az évad végén már 1-1-et játszottunk a lilákkal.”
A későbbiekben még beszállt a Grimm György által szervezett amatőr bajnokságba, ahol olyan hajdani kiválóságok játszottak, mint például Losonczy György, Szilassy Béla, Galambos Béla és maga Grimm György, s egyszer-egyszer meghívták az FTC–Újpest öregfiúkmeccsre is.
A tenisszel az első hokis éveket követően felhagyott, mondván, nem lehet egyszerre két sportágra összpontosítani. Öt esztendeje azonban újra elővette az ütőt, s egy hajdani évfolyamtársa baráti köréhez csatlakozva azóta is rendszeresen üti a labdát. S néha jókat mosolyog azon, hogy a régi játszótársai, akik annak idején cikizték, amiért ezt az „úri sportot” űzi, manapság milyen megszállottan teniszeznek. Mivel a nyugdíjba vonulása előtt a Fradi népligeti létesítményének volt a vezetője, képben van azzal kapcsolatosan, mi történt a hajdani hokisokkal. A jégkorongszövetség meghívásának rendre eleget tesz, legutóbb is ott volt az olimpiai előselejtező kapcsán tartott összejövetelen a Papp László Budapest Sportarénában.
Két fia közül Attila kézilabdázott, majd futballkapusként védett Vácon, a III. Kerületben, illetve osztrák kiscsapatokban. László sikeres menedzser, marketinges szakember, és lelkes amatőr hokis. Három fiúunokája van, s bár sportolnak, ők nem a jégkorongot választották, így – egyelőre – még egyikük sem lépett a nagypapa nyomdokába.
S. Tóth János
