Azt követően, hogy az U16-os válogatottunk veretlenül lett a Kamloopsban, Kanadában megrendezett rangos KIBIHT torna győztese a stáb egyik tagja nem utazott rögtön haza a csapattal. Mercz Orsolya csapatvezető az ott töltött időt megtoldotta egy „tanulmányúttal”, amelynek keretén belül Nyugat-Kanada jégkorong bázisait látogatta meg. Ezalatt igyekezett a lehető legtöbb háttér információt elraktározni, hogy ezáltal is segítse a magyar utánpótlás rendszer fejlődését hazatérése után. Az Észak-Amerikában szerzett tapasztalatairól beszélgettünk vele.
- Mi az, ami neked leginkább feltűnt a torna folyamán és az ott töltött idő alatt a rengeteg újdonság között?
- Ami nekem a csapat szempontjából nagyon érdekes volt, az az, hogy ezt a társaságok ennyire összeszedettnek én még soha nem láttam, pedig most már másfél éve vagyok velük. Úgy a jégen, mint azon kívül nagyon fegyelmezettek voltak, végig csapatként működtek. Ez óriási előrelépés volt náluk és ennek is köszönhető, hogy ilyen kiváló teljesítményt tudtak nyújtani. Mi mindig is tudtuk, hogy egy bennük van, és hogy elég ügyesek, csak ez a fordulat kellett nekik ahhoz, hogy áttörjék a gátat és igazán nagy sikert tudjanak elérni. Számukra is bebizonyosodott az, amit mindig mondott a stáb, hogy csak csapatban gondolkozva lehetünk sikeresek. Én azt remélem, hogy azáltal, hogy ezt végül saját maguknak bizonyították be, ki fog hatni a jövőre is.
Ami az ottlétet és a tornát illeti – mert sok nemzetközi eseménynek vagyunk mi is házigazdái Magyarországon – azt figyeltem meg, hogy ott mennyi minden vesz körül egy ilyen tornát és mennyire minden a helyén van. Az, hogy milyen publicitása van egy ilyennek, részben magától is jön egy ekkora jégkorongos történelemmel rendelkező országban, mint Kanada, a másik részén viszont igenis megdolgoznak, mindent kommunikálnak és mindenből egy igazi eseményt csinálnak. Hogy magyarosan mondjuk: mindennek megadják a módját. A KIBIHT-nek van zászlója, amit felhúznak a jégpályán, ezen rajta vannak a résztvevő csapatok, kint vannak a korábbi bajnokcsapatok logói, gyűrűt kap a győztes és még sorolhatnánk a különdíjakat is. Teljes brandet építenek a tornának, amelynek többek közt terjedelmes programfüzete van és annak ellenére, hogy U15-U16-os korosztályról beszélünk, folyamatos a médiajelenlét, különösen jellemző a helyi rádiós megjelenés. Én hiszem azt, hogy Magyarországon nekünk ez feladatunk, hogy átvegyük valamilyen formában, mert nagyon jó, hogy állami pénzek áramlanak a sportba, viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy ez valamilyen szempontból egy üzlet is. Még az utánpótlássportban is – szerintem – kötelességünk ezt a részt erősíteni, mert ezzel nagyobb publicitást tudunk elérni és ezáltal akár azt is elérhetjük, hogy több gyerek kezdjen el sportolni, vagy többen kövessék ezt a sportágat.
- Mitől több ez a torna, mint bármelyik másik korosztályos kupa Kanadában? Mi adja azt a pluszt, amitől ez a játékos megfigyelők egyik kiemelt célpontja?
- Azért számít kiemeltnek a KIBIHT még Kanadában is, mert óriási tradíciója van, jövőre rendezik meg 50. alkalommal. Emellett a programfüzetben benne van az eddigi bajnokcsapatok sora és minden év All-Star csapata is, ahol sok olyan névvel lehet találkozni, akik akár jelenleg is az NHL-ben játszanak. Emellett azért is övezi nagy érdeklődés, mert a legtöbb CHL-ben érdekelt, de a régiót tekintve különösen a WHL-es csapatok mindegyike küld scoutot erre a tornára, hiszen bantam, azaz U15-ös korosztályról beszélünk, a nagy junior ligákba pedig ebben a korosztályban draftolják a játékosokat.
- Az NHL-hez hasonlóan van itt is nyilvános draft lista a kiválasztást megelőzően?
- Tudomásom szerint nyilvános draft lista nincsen, viszont létezik egy bizonyos International Scouting System, ahová a nemzetközi bantam tornák résztvevőit és eredményeit, statisztikáit jegyzik. A scoutok ezt a rendszert használják a megfigyeléshez és kiválasztáshoz. Még a torna alatt volt szerencsénk találkozni olyan játékos megfigyelővel, aki megmutatta nekünk, hogyan működik a rendszer, hogy egy csapat miként osztja meg az információkat a szervezeten belül. Jó volt látni a WHL-es scout feljegyzéseit a mi játékosainkról. Az ő kiszolgálásukra is figyeltek a szervezők, már jóval a torna kezdete előtt el kellett küldenünk a játékoskeretünket és minden alapvető információt róluk.
- Mit tanulhattak tehát a játékosok ezen a kanadai úton, és hogy látod, mi volt számukra meghatározó tapasztalat?
- Láttam, ahogy ezek a gyerekek felnőttek a Glen Williamson által irányított utánpótlás rendszerben, és ő mindig mondogatta nekik, hogy igen, vannak scoutok, akik folyamatosan figyelnek téged a tornákon, és hogy magas szintű bajnokságokba juthatnak, ehhez milyen képességekre és milyen személyiségre van szükség. Eddig viszont azt éreztem, hogy a játékosoknak ez egy távoli mese, most viszont ők maguk is megtapasztalhatták. Ott járkáltak a játékos megfigyelők között, előttük játszottak végig, láthatták, ahogy minden meccsen jegyzetelnek. Először érett realitássá az, amiről évek óta hallanak és ezáltal megfoghatóvá vált a cél, hogy hova és főleg hogyan juthatnának el. Azt is megtudhatták, melyek azok a szempontok, amire különösen figyelnek egy játékos tekintetében. Volt olyan, hogy az egyik WHL csapat GM-je is bejött az öltözőbe és beszélt hozzájuk, látni lehetett az arcokon a felismerést, hogy hogyan is működik ez a rendszer.
A torna mellett hatalmas dolog az is, hogy családoknál laktak és ezáltal megismertek egy új kultúrát és ugyan kettesével laktak, egyszeriben angolul is meg kellett tanulniuk kommunikálni vendégfogadóikkal. A családok életének a részévé váltak, az anyukák helyenként sírtak is a búcsúzásnál. Óriási élmény volt, hogy számos ház kertjében volt egy-egy hokipálya is, így a meccsek után hazamentek, vitték a korcsolyákat, ütőket és még egy kicsit hokiztak a kertben is. Emellett érdekes volt az is, hogy mi egy kicsit kuriózum voltunk a tornán, előtte nem sokat tudtak rólunk, tulajdonképpen azt sem, hol van Magyarország, azt meg végképp nem, hogy itt jégkorongoznak is az emberek, sőt, tudnak is játszani, nem csak hobbiból űzik. Emiatt nagyon sok interjút kellett adniuk az újságoknak, tévének és nagyon jó volt látni, hogy a játékosaink képesek voltak angol nyelven is választékosan nyilatkozni.
- Mit láttál te szakmai szemmel a torna alatt és milyen ismereteket szereztél az utána következő körúton?
- A stábbal közös tanulmányutunk már a torna alatt elindult, éppen a Victoria Royals játszott Kamloops-ban a Blazers ellen és Glennek egy egyetemi évfolyamtársa a Royals edzője, így két alkalommal is tudtunk találkozni a teljes stábbal. Óriási élmény volt, hogy ezek az emberek mennyire kedvesek voltak velünk, egyáltalán nem néztek le minket és mindent meg lehetett kérdezni tőlük. Nem volt tabu, jele sem volt annak, hogy titkolni akarnának bármit, mindent megosztottak nyíltan. Az edzők főképp az edzőkollégákkal folytattak eszmecserét, míg én a menedzserrel beszélgettem a szervezetről. Körbevezettek a Royals öltözőjében, irodáiban és azt is megmutatták, milyen információkkal rendelkeznek ők a mi csapatunkról.
Az egyéni utamat tulajdonképpen teljes mértékben Glennek köszönhetem, a kapcsolatai révén ő intézte el, hogy még több időt tölthessek a Victoria Royalsszal, majd a következő állomáshelyem a BC Hockey volt, vagyis a british columbiai jégkorongszövetség.
Itt lehetőségem nyílt beszélni mindenkivel, aki a térség jégkorongjának koordinációjáért felel. Mindenki ellátja a feladatát, ugyanakkor mindenkinek van helyettese is, így ha valaki szabadságot vesz ki, akkor is zökkenőmentesen folytatódik a munka. Vannak ugyanakkor a naptárban megjelölt fekete napok, amikor senki nem mehet szabadságra, szürke, amelyeken szintén nem ajánlott és ott van a többi, amikor szabadon kivehet bárki néhány napot. Minden dolgozónak van éves, havi, heti és napi munkaterve, így mindenki tudja, mi milyen ütemben történik és teljesen átlátható a program. Ezt ráadásul inkább meg is mutatták nekem ahelyett, hogy csak beszéltek volna róla. Ugyanakkor említették, hogy a közelben van egy magániskola, amilyenbe az akadémiákon játszó hokisok járnak és elintézték, hogy körbevezessenek engem, és hát egészen olyan volt, mint a filmekben. A diákok különböző házakban laknak, ezek egymással vetélkednek, különböző sportok vannak, két nagy csarnokkal, ahol ezeket űzhetik és jégpálya is van természetesen. Minden tudományágnak külön épülete van, olyan, ahol csak matek óra van, a másikban felszerelt kémia laborok vannak, stb. Úgy épül fel a rendszer, hogy a sport mellett a gyerekeknek kell valamilyen művészetet is tanulniuk.
Egy másik óriási élmény volt, hogy ellátogathattam a Canucks-Lightning NHL meccsre, ahol igazán egyértelművé válik, hogy itt minden a show-ról szól, a meccs melletti körítés maga is egy igazi produkció.
Meglátogattam az Everett Silvertips csapatát is, amelynek székhelye Seattle, Washington közelében van, és ugyan ez az amerikai-kanadai határnál van, érezhető volt, hogy itt talán nem a jégkorong az elsőszámú sport, mint Kanadában, hiszen a rádióból is a Seattle Seahawks NFL csapattal kapcsolatos hírek dőltek ötpercenként. A Silvertips-nek 8000-es csarnoka van, amelyben minden hétvégén teltházasak a meccsek, de én épp egy hétköznap rendezett találkozón voltam, akkor „csak” 3000 néző volt nagyjából. Itt a szurkolás is más volt, mint Kanadában, látható, hogy Északon már-már szakértő a közönség, míg az Egyesült Államokban sokkal inkább hasonlítanak az európai nézőkhöz.
- Ha összegezned kellene, mi az, ami esetleg megváltoztatta a látásmódodat ebben a néhány hétben?
- Leginkább azt, hogy az ottani ugyan teljesen más világ, mint amiben mi itt élünk, de a pénz mellett meg kell lennie egy belső indíttatásnak is a sikerhez, és úgy gondolom, hogy mi erre itt képesek vagyunk. Javulnunk kell a kommunikációban és az imázs alakításban, valamint sokkal jobban kell értékelnünk az embereket és a munkát, amit elvégeznek.
