Egyszeriben világszerte ismertté vált Horváth László neve 2015 decemberének végén, amikor a Kanadában megrendezett KIBIHT torna nyitóünnepségén a lejátszó meghibásodása okán jelentkezett és elénekelte a magyar himnuszt. Az U16-os válogatott hokisunk tettéért nemrégiben a Történelmi Vitézi Rend Helytállás-Bátorság érdemkereszt kitüntetést kapott. Az ennek készített interjúnk az e Hétvégi olvasmányunk.
„Mikor hazaértünk Kanadából, január elején, felhívott a Történelmi Vitézi Rend Győr-Moson-Sopron megyei székkapitánya, hogy elfogadok-e egy kitüntetést. Nagyon szépen megköszöntem és elkezdtük az időpont egyeztetést, mert úgy szerették volna, hogy egyik mérkőzésünk előtt kerüljön sor az átadásra. Sikerült megegyeznünk a március 12-i ifi meccs időpontjában. Nagyon jó érzés volt végighallgatni a beszédüket, majd átvenni a Helytállás-Bátorság érdemkereszt 2. fokozatát. Sokat jelent nekem ez a kitüntetés, megtiszteltetésnek érzem. Nagyon sokan gratuláltak” – mondta mosolyogva a 16. életévét február 15-én ünneplő Ifj. Horváth László.
Nagyot fordult veled a világ az elmúlt néhány hónapban, mesélj, hogy élted ezt meg te?
Valóban sok minden történt velem, mióta haza jöttünk Kanadából. Az eseményről beszámoltak a különböző médiumok, nagyon sok megkeresést kaptam a különböző hazai és külföldi folyóiratoktól, rádió és tv társaságoktól. Érdekességként megemlítem, hogy az ausztráliai magyarok rádiócsatornája is készített egy interjút. Utólag tudtam meg, hogy az újesztendőt nem csupán a családom és ismerőseim körében köszöntötték ezzel a videóval, hanem a győri városháza által szervezett éjszakai ünneplésen is kivetítették az épület előtt. Ezek az események sok érzést erősítettek meg bennem. Egyre tudatosabbá vált az, hogy a himnusz egy olyan közös értékünknek a kifejezése, amelyet mindenki a magáénak érez. Ezt eddig is feltételeztem, éreztem, most azonban megéltem és kristálytisztán meg is fogalmazódott bennem. Nagyon jó érzés az is, hogy a kis véletlenek sorozata oda vezetett, hogy hozzájárulhatok azóta is a magyar jégkorong népszerűsítéséhez. Olyan személyekhez is eljutott a magyar hoki, akik eddig nem érdeklődtek a sportágunk iránt. A véletleneknél arra gondolok, hogy elromlott egy lejátszó rendszer, majd volt egy személy, aki az iPhone-ján lefilmezte és meg is szerkesztette a videót, majd megosztotta egy olyan ismerősével, akinek magyarországi kapcsolatai voltak, éppen jégkorongos berkekben. Amikor megragadtam a mikrofont, csupán egy ott és akkor adódott, pillanatnyi zavart oldottam meg egy nagyon gyors, spontán döntéssel. Azt nem sejthettem, hogy ekkora utóélete lesz…
A KIBIHT és az ottani himnuszéneklés révén rengeteg tapasztalatot és élményt szereztél már az év legelején. Most visszatekintve melyek azok a dolgok, amik a legnagyobb nyomot hagyták benned?
Mély nyomot hagyott bennem, hogy a csapattársaim egymást átkarolva álltak mellettem a jégen és ők is énekeltek. A mikrofon nálam volt ugyan, de áthatott a csapat egysége és szerintem mindannyian éreztük a kiállás és a himnusz erejét. Olyan érzésünk volt, hogy az erőnk megsokszorozódott és ez kitartott a megnyitót követő mérkőzésen is.
Már a helyszínen többször nyilatkoztam magyarországi csatornáknak, de kanadai tévének és újságnak is. Ez egyrészt kiváló lehetőség volt, ugyanakkor rávilágított arra is, hogy sokat kell fejlődnöm ahhoz, hogy megfelelően kifejezhessem magam angolul. Mondhatom, hogy még motiváltabban tanulom az angol nyelvet, mint korábban. Az itthoni nyilatkozataim során is hamar rájöttem arra, hogy fontos, mikor, mit és hogyan mondok, fontos, hogy a gondolataimat hogyan öntöm szavakba. Ez főként az élő interjúk során igaz, amikor már nincs lehetőség korrekciókra. Ezek mély tapasztalatok és örülök, hogy ilyen fiatalon megélhettem, tudatosultak bennem és fejlődhettem ezen a téren is.
Az egész nemzet nagyon büszke rád, már a himnusz eléneklése után is nagyon sokan gratuláltak neked, de egyre biztosan emlékszel: mikor beszéltél utána leghamarabb a szüleiddel és mit mondtak neked? Hogyan fogadtak, amikor hazaértél?
A szüleim és testvéreim Csíkszeredában voltak az ünnepek alatt. A Blazers elleni meccs után küldtem egy e-mailt, amelyben röviden beszámoltam a megnyitóról és a mérkőzésről. Ekkor a videóról nem tudtam semmit. Amikor reggel édesapám válaszát olvastam, nyilvánvaló volt, hogy időközben ők már látták a videót. Csak ezt követően beszéltünk telefonon, nagyon örültek.
Amikor hazaértem, szüleim és testvéreim úgy fogadtak, mint mindenki mást, nagy szeretettel vártak a Tüskecsarnoknál. Büszkék voltak arra, hogy felismertem a helyzetet és megtettem, amit akkor tehettem.
Amellett, hogy nagy bátorságra vallott a népes kanadai közönség előtt, majd a jóval nagyobb Sportarénában az Olimpiai Selejtező Tornán is elénekelni a Himnuszt, mégsem tűntél lámpalázasnak és gyönyörűen adtad elő az egyébként nagyon nehéz dallamú Himnuszt. Mondhatjuk, hogy életed része a zene?
A kanadai megnyitón számomra nagyon gyorsan történtek az események. Nem igazán volt időm felkészülni. Az OST-n teljesen más volt a helyzet. Volt időm felkészülni és belegondolni abba is, hogy több néző lesz a budapesti mérkőzésen, mint Kamloopsban. Kicsi koromtól zenét tanultam, és ezzel együtt jártak a szereplések is. Soha nem ijedtem meg a kiállástól, azonban a kanadai nézők elég szép számban voltak jelen a csarnokban ahhoz, hogy a kezdeti taps alatt kezdjek izgulni egy kicsit. A budapesti felkérést hatalmas megtiszteltetésként éltem meg, ez az érzés elnyomta a lámpalázat.
Az, hogy a zene az életem része, talán helyén való kijelentés. A győri általános iskolában zongorázni, majd később Csíkszeredában orgonázni tanultam. A népdaléneklés is közel áll hozzám.
Erdélyi gyökerekkel rendelkezel, de Győrben kezdtél jégkorongozni, majd éltél néhány évet Csíkszeredában is, most meg ismét Győrben vagy, innen verekedted be magad a válogatottba. Nem mondható szokványos életútnak, mesélj erről egy keveset!
Számomra ez így természetes. Születésem óta nagyon sok időt töltöttem Erdélyben, mondhatom, hogy kettős életvitelünk van, én már ebbe nőttem bele. Ehhez jobb sport nem adódhatott, mint a jégkorong, hiszen a székelyföldi tartózkodásaink alatt is űzhettük. Ez különösen kis koromban volt fontos, amikor a győri jeges idény 5-6 hónapra korlátozódott. Sportolói pályámban fontosak voltak a Csíkszeredában töltött évek is, hozzájárultak a fejlődésemhez. Mára már Győrben is adottak a feltételek ahhoz, hogy a korosztályos válogatottakba játékosok kerüljenek. Számomra az még egy plusz motiváció, hogy egy fiatalabb klub játékosaként kell megfelelnem a nemzeti csapatban. Győrben két korosztályban játszhatok, csatár és hátvéd poszton is, úgy érzem, ez is segít a fejlődésben.
