Kanadai szakember, Bob Nadin volt a játékvezetők ellenőre a Miskolcon megrendezett női U18 divízió 1-es világbajnokságon. A korosodó úr unokájával járkált fel-alá a jégcsarnokban és mindenkihez volt egy-két kedves szava, aki hozzá fordult. A mérkőzések alatt folyamatosan mentorálta a torna játékvezetőit, nem győzte osztogatni a szakmai tippeket, tanácsokat. Azonnal egyértelművé vált, hogy bőven van miről mesélnie. Hosszasan beszélgettünk vele, e heti olvasmányunk róla szól.
Bob Nadin is úgy kezdett jégkorongozni, mint bármelyik másik srác Kanadában. Mikor a helyi templom melletti jégpályán játszottak, felmerült, hogy szükség lenne egy bíróra és ő beugrott. Később a Torontói Egyetemre ment, ott is játékosként erősítette a hokis szekciót, de nem szakadt el a játékvezetéstől sem. Utóbbi funkciójában az OHA-ba jelentkezett, aztán már nem volt megállás, végül a kanadai jégkorogszövetség, a Hockey Canada is alkalmazta.
Nem kis dolog egyetemi bajnokságban jégkorongozni Kanadában, de mégis váltott. Mikor fogalmazódott meg önben, hogy játékvezetéssel szeretne foglalkozni?
“Felajánlottak nekem egy játékvezetői pozíciót az NHL-ben, de a fizetés, amit az ajánlat tartalmazott fele volt annak, amit tanárként kerestem. Megnősültem, vettem egy házat és egyáltalán nem érdekelt egy 50%-os fizetéscsökkentés. A civil munkám mellett ráadásul fújtam amatőr meccseken is, ami további plusz pénzt jelentett, nem beszélve a sok utazásról, amivel a váltás járt volna. Szóval azt mondtam, nem, köszönöm, maradok a tanításnál. Majd egyre többet és többet dolgoztam az IIHF-nek, felkértek erre, felkértek arra, a szabálykönyvön is dolgoztam többek közt. Nem is emlékszem pontosan, talán a 70-es évek óta tagja vagyok a Szabály Bizottságnak és a Játékvezetői Bizottságnak.”
Bob Nadin már az 1998-es naganoi olimpián a bírók ellenőre volt, ami azért is érdekes, mert az volt az első év, amikor NHL-játékosok is részt vehettek a játékokon, a játékvezetés viszont változatlan maradt.
“Voltak videómeetingjeink az eseményt megelőzően, igyekeztünk felkészülni a változásra, felkészíteni a bíróinkat. Ugyanakkor nem lehet mindenre előre felkészülni, ha odamész játékvezetőként, tudnod kell ott helyben jól reagálni a bizonyos szituációkra. Szóval nem könnyű előre felkészíteni őket, azt elmondhatod, hogy mit hogy kell csinálnia, ahogy az edző teszi a játékosával, de tudjuk, hogy ez nem mindig történik épp úgy. Csak remélni tudod, hogy követik a tanácsaidat.”
Mennyit fejlődött a nemzetközi játékvezetés az idő alatt, mióta az IIHF-nél dolgozik?
“Meggyőződésem, hogy nagyon sokat fejlődött. Mérföldekkel jobb, mint korábban volt és ez annak is köszönhető, hogy egyre több fiatal találkozik az NHL szintjével akár úgy, hogy barátságos meccseket játszanak egy-egy NHL csapattal. Hazatérve pedig megosztják a tapasztalataikat az otthoniakkal, a játékvezetőkkel is. Emellett az NHL bírói edzőtáboraiba már több nemzetközi sípmester kap meghívást, ahol ennek a szintnek megfelelő kihívásoknak vannak kitéve.”
Összefüggésben van tehát a játék szintje, gyorsulása a játékvezetés fejlődésével?
“Igen, határozottan. Ha az egyik szabályrendszerhez vagy szokva és egy másikra váltasz, időre van szükség az átálláshoz. Épp úgy, mint ha a civil életben vált például munkahelyet valaki. Csak úgy, mint egy európai játékosnak az észak-amerikai ütközősebb hoki, vagy egy kanadainak a nagyobb jégfelület az európai pályákon. Ez az útja a fejlődésnek.”
A női világbajnokság kapcsán aktuális a kérdés, hol tart a női játékvezetés? És mennyire nehéz átállni a női szabályokra egy olyan szakembernek, aki többnyire fiú meccseken fúj?
“A nemzetközi női tornákon már mindig kizárólag hölgyek fújnak. A legnagyobb különbség a férfi jégkoronghoz képest nyilvánvalóan a bodycheck. Annak megértése a fontos, hogy nőiben milyen kontakt lehet a palánk mellett, mert nem lehet úgy ütközni, mint a fiúknál, de úgymond hozzá lehet dőlni a másikhoz. A határt elsőre nehéz lehet megtalálni, de ha valaki csípő-csípő ellen ütközik vagy teljes kontakttal teszi palánkra ellenfelét, az nyilvánvaló bodycheck, ami nőiben tiltott, míg fiúknál teljesen szabályos. Játékvezetőként igyekszünk arra késztetni a lányokat, hogy a saját játékukat játsszák. Ugyanakkor szerencsére világszerte egyre több nő választja a bírói pályát.”
Észak-Amerikában idén indult az NWHL és Oroszországban is van, de egyébként alig beszélhetünk profi női hokiligákról a világon. Hogy látja, meddig juthat el a női jégkorongozás a jövőben?
“Véleményem szerint a női jégkorongozás robbanásszerű fejlődésbe kezdett Észak-Amerikában és ezen az ton halad majd tovább, ha nő a nézőszám és stabil szponzorokat találnak. A női világbajnoki döntő USA-Kanada meccsen pedig 4000-en voltak nemrégiben. Számos sport áll rendelkezésre a lányok számára, de meglátásom szerint sokkal több lány kezd jégkorongozni, mint kosarazni vagy futballozni, és ezzel egy időben a szülők is szerves részévé válnak a hokitársadalomnak. Ez pedig azért van így, mert már a kislányoknál észrevehető a hokiban, hogy mennyire kiválóan működnek igazi csapatként. És ameddig rögtön egy közösség tagjává válik az, aki közel kerül a jégkoronghoz és megtartják a sportág szépségét, addig a szülők engedni fogják a lányaikat csatlakozni ehhez a körhöz. Ugyanakkor az előrelépéshez kell az is, hogy a lányok is ugyanolyan jó jégidőt kapjanak, mint a fiúk, de úgy gondolom, Európában a lányok abban az idősávban edzenek, amelyik éppen szabadon maradt.”
Úgy hallottuk viszont, nem a jégkorong az egyetlen szenvedélye, sőt, van egy említésre méltó bélyeggyűjteménye is…
“Gyerekként kezdtem bélyegeket gyűjteni, de tinédzser korba lépve ugye más, dontosabb dolgok is lettek az életemben. Nagyjából tíz évig egyáltalán nem foglalkoztam vele, amikor az IIHF-nek kezdtem dolgozni, aztán meghalt az édesapám. A ház kitakarításakor pedig megtaláltam a közös gyűjteményünket és azóta bármelyik országba utazom, igyekszem eljutni egy postára egy helyi bélyegért. De van egy nagy hokis bélyeggyűjteményem is. Otthon különböző bélyeg show-kra járok és igyekszem jégkorongos vonatkozásúakat találni. Jelenleg 400-500 olyan bélyegem van, amelyik hokist ábrázol, bár még mindig van pár, ami hiányzik. Van egy listám a hokis vonatkozású bélyegekről, ezeknek jó része megtalálható a gyűjteményeim között, de nagyjából 25-öt keresek még.”
A technológia fejlődésével viszont egyre kevésbé küldenek az emberek postai levelet, hogy befolyásolja ez a bélyeggyűjtést?
„Továbbra is ez az egyik leggyakoribb hobbi, és az egyik szünnapon volt egy kis időm, elmentem egy antikboltba a tulajdonosnak meg több bélyege is volt. Nekem már 300 van Magyarországról, mert ugye voltam már itt korábban is. Budapesten van egy bélyegbolt is a Gellért Hotel közvetlen közelében, szóval, ha erre járok, oda be szoktam nézni. Emellett az IIHF Hírességek Csarnokának is vannak bélyegei, hozzájuk is járok Torontóba, hogy segítsek a szervezésben.”
Apropó IIHF, melyek a további tervei erre a szezonra?
„Tervben van még egy torna, de egyelőre kérdéses, hogy ott is részt tudok-e venni ellenőrként, az viszont már biztos, hogy áprilisban Mexikóba megyek a felnőtt férfi divízió 2 B csoportos világbajnokságra. Általában az alsóbb divíziós tornákra megyek, mert jó látni az ottani folyamatokat, olyan játékvezetőket, akik most kezdik nemzetközi karrierjüket és esetleg találni közöttük néhányat, akikben valóban nagy potenciál rejlik. Néhány évvel ezelőtt például szintén Mexikóban voltam egy tornán, ott láttam egy fiatal amerikai játékvezetőt és azonnal kitűnt, majd végül betettük az U20 világbajnokságra is. Nem minden bíró kap lehetőséget, hogy magasabb szinten is kipróbálja magát, de azért vagyunk itt, hogy észrevegyük, ha valaki úgy korcsolyázik, olyan ítéleteket hoz, hogy megállná a helyét erősebb csapatok között és akkor esélyt adunk neki. Szeretek viszont mindenkit élőben látni, akiről döntök. Van egy csereprogramunk is, amelyben egyik országból a másikba járnak át a sípmesterek, ezáltal különböző tapasztalatokat szereznek. Határozott elképzelésünk van arról, hogy mit keresünk és ez épp olyan, mint a játékosok esetében, megtörténik, hogy egyszer csak találsz valakit, aki kitűnik a többiek közül.”
