Régi újságírói közhely, miszerint a tegnapi hírlapnál nincs unalmasabb dolog a világon. Ami igaz is, ám a cikkek olykor önálló életre kelnek. Így a hokilegendákat bemutató sorozatunk ezen fejezete tulajdonképpen az előző folytatása, amelynek főszereplője Palla Antal volt.
Történt ugyanis, hogy a magyar válogatott egyik világbajnoki felkészülési mérkőzésén szóba került az írás, a legendás rádiós riporter, Török László pedig rákérdezett: „A galaci esetet nem mesélte-e Tóni barátom?” A nemleges válasz hallatán a 2011-es vb sajtfőnöke, az említett galaci B-csoportos világbajnokság idején (1979-et írtunk) a jégsport-szövetség főtitkára, mesélni kezdett: „Nagyszerű hokisok alkották abban az időben a válogatottat, akikre azonban az is jellemző volt, hogy egy kis csibészségért nem mentek a szomszédba. Nos, a külföldi utazásainknak jobbára volt ilyen-olyan "mellékterméke" is, magyarán a srácok beszereztek és áthoztak ezt-azt a vasfüggönyön. Petárdát például, ahogy emlékszem, ipari mennyiségben. Nos, Palla Galacba is hozott magával a készletből, s ugyan mikor máskor robbantotta volna föl az egyiket, mint a megnyitó ünnepségen, amelyen részt vett az egyik ottani fontos megyei elvtárs is. A hatást aligha kell részleteznem... A rendőrség pillanatok alatt ellepte a csarnokot. Az gyorsan kiderült, hogy valahonnan a magyarok közül érkezett a petárda, Palla pedig karakánul elvállalta, hogy ő volt a tettes. Ettől persze még a botrány nem csillapult, s a nemzetközi szövetség delegáltja végül azt találta ki, hogy visszatartja az IIHF-től a vb-szereplésért nekünk járó pénzt. Mondanom sem kell, ha ezt megteszi, én elbujdoshattam volna a Duna-deltában. Sok-sok könyörgés és egy hivatalos bocsánatkérés után végül elsimult az ügy. Amelyhez még egy adalék. Az akkori szövetségi kapitány, Rajkai László a balhé hallatán kijelentette, ő bizony nyomában hazaküldi a tettest. Mondtam neki, Öreg, ha megtudod ki a hunyó, nem leszel ilyen kemény. Tudni kell, hogy Palla a csapat egyik alapembere volt. Rajkai azonban erősködött, hogy ő senkivel sem kivételezik. Ám amikor megsúgtam neki a nevet, nyelt egy nagyot, s csak ennyit mondott: Talán szerencsésebb lenne, ha mégsem vallaná be. Mire azt feleltem, sajnos ezzel már elkéstünk...”
Amikor e történetet felidézem Kovács Csabának (57), a Dózsa egykori klasszis hátvédje, a szövetség jelenlegi szakmai alelnöke arcán halvány mosoly suhan át.
„A sztori igaz, s bár a petárdázásnak nyilván sehol sem örülnének, alapvetően az akkori, nem éppen felhőtlen magyar-román viszony miatt kerekedett jókora botrány az esetből. Hiszen a ceausescu-i Románia időszaka volt ez, amikor a magyar minden volt arrafelé, csak szívesen látott vendég nem. Egy kis fricska volt tehát részünkről a petárdázás, amire a hatóság a korszak szellemének megfelelő választ adta. Bárhová mentünk ezután a vb ideje alatt, bőrkabátos biztonsági emberek, vagyis secusok kísérték a delegációnkat... Egyébként meg tényleg nem voltunk mintagyerekek, olykor akadt egy-egy brahis húzásunk...”
A hokiban ugyanakkor nem ismertek tréfát. Amikor a jégen voltak, mindenki a maximumot adta. E korosztály pályafutását több jeles nemzetközi siker fémjelezte. A magyar szívek számára természetesen az 1983-as diadal a legkedvesebb, amikor a Budapest Sportcsarnokban sikerült kiharcolni a feljutást a B-csoportba. A sorsdöntő, Kína elleni összecsapáson Kovács Csaba ütötte a mieink első gólját. Aki látta, sosem felejti el ezt a találatot. Szajlai László balról passzolt keresztbe, Kiss Tibor lekészítette a pakkot, a magyarok 2-es számú bekkje pedig jobbról a jobb alsó sarokba bombázta a korongot.
„Talán mai szemmel nézve nem olyan nagy szenzáció, hogy a sportág harmadik vonalából felkapaszkodtunk a B-csoportba, pedig mi "egy másik sportágat" játszottunk, mint a riválisaink. A Budapest Sportcsarnokot egy évvel a C-csoportos világbajnokság előtt adták át, de ez nem jelenti azt, hogy a jégkorongsport Magyarországon fedett pályára költözött volna. Mi ugyanúgy a szabad ég alatt hokiztunk továbbra is a Megyeri úton meg a Kisstadionban, már amikor azt az időjárás megengedte. A BS-ben pedig éppúgy vendégnek számítottunk, mint vb-ellenfeleink. Sőt, számunkra kifejezetten hátrányt jelentett a fedett pálya, hiszen nem volt módunk megszokni a zárt tér melegebb hőmérsékletét, szárazabb levegőjét, eltérő jégminőségét. Épp Török László mesélte nekem, hogy amikor Japánban volt a B-csoportos világbajnokság, s a direktorát ülésen mesélt a pályaviszonyainkról, az amúgy is roppant udvarias japánok csak ennyit mondtak: uraim, ebben az esetben a vb aranyérme önöket illeti meg. Azt szoktam mondani erről az időszakról, hogy nagyjából olyan feltételek közepette hokiztunk, mint ha egy úszónak a fürdőkádban pancsolva kellett volna felkészülnie a világversenyekre.”
Ennek ellenére akit egyszer magával ragadott a jégkorongláz, az nagy valószínűséggel többé sosem szabadul ebből a „rabságból”. Így történt ez Kovács Csabával is, aki több sportágat kipróbált, mire kikötött a hokinál. Ami amúgy a véletlen műve volt. A Kovács család Zuglóban lakott, a városligeti műjégpályától nem túlságosan messzire, ahová az ifjú Kovács Csaba rendszerese lejárt korcsolyázni. Abban az időben ez nem csak testedzésnek számított, hanem afféle társadalmi eseménynek is. Mai szemmel nézve meglehetősen későn, 12 évesen kezdett el megismerkedni a hokival, miután egy toborzón a KSI szakemberei kiválasztották. A hoki iránti kivételes érzékének köszönhetően (amit a szakirodalom tehetségként szokott emlegetni) azonban gyorsan behozta e hátrányt, s remek fizikai adottságai révén igencsak hosszúra nyúlt a pályafutása. A KSI-s években nem csak a jégkorongozói karrierje indult el. Ekkor kötött életre szóló barátságot a legendás kapussal, Kovalcsik Péterrel, akiről sorozatunk 15. részében már olvashattak.
„A családunkban előttem nem volt egyetlen hokis sem. Nem állítom, hogy édesapán rajongott az ötletért, hogy én nyissam meg a sort. Egy ideig küzdött ellene, hogy a fia sportoló legyen, de aztán a sikereim láttán megbékélt, sőt igen büszke volt rám. Ugyanakkor őszintén meg kell mondanom, én sem szerettem volna, ha a fiam a nyomdokomba lép, és jégkorongozásra adja a fejét. Próbáltuk is a feleségemmel másfelé terelni, de teljesen sikertelenül. Korcsolyázni a Kisstadionban egy műkorcsolyaedző hölgytől tanult meg, aki egy nap azt mesélte: amikor magyarázta Csabinak, miként tartsa a kezét egyensúlyozás közben, a gyerek csak ennyit felelt, apa sose így csinálja. No, akkor már sejtettem, hogy fölösleges küzdenem a sorssal. A gyerek otthon is lelkesen gyakorolt a nagyapjával. A fotel két lába közötti rész volt a kapu, csak úgy döngött a szoba, amikor meglőtte a korongot. Az alattunk lakók alighanem azt hitték, megbolondult a Kovács família, mert minden nap áttologatja a bútorokat a lakás egyik feléből a másikba...”
Hat éven át tartott a KSI-s korszak, amelybe a végén OB I-es meccsek is belefértek. Az 1971–72-es évadra ugyanis a KSI is nevezte a végzős játékosait. Sok sikerélményük ugyan nem akadt, hiszen a 20 bajnoki mérkőzésen mindössze 1 pontot szereztek, de jó néhány tehetség megmutathatta magát a nagy klubok vezetőinek.
„Abban az évben velünk együtt hat csapat alkotta az élvonal mezőnyét; természetesen valamennyi budapesti együttes volt: a Ferencváros, az Újpesti Dózsa, a BVSC, a Bp. Volán, a BKV Előre és a KSI. Sajnos, a pályafutásom egybeesett a hokiszakosztályok számának drasztikus csökkenésével. Amikor először fogtam hokibotot a kezembe, még létezett a Vörös Meteor, a Bp. Építők, a Bp. Spartacus és a Bp. Postás is, ám 1968 és 1973 között e csapatok sorra megszűntek. Végül 1980-ban a BVSC is bedobta a törülközőt.”
Mivel a KSI csak 18 éves korig foglalkoztathatta a fiatalokat, 1972-ben Kovács Csabának is új csapat után kellett néznie. Az előző évfolyam lényegében testületileg a Bp. Volánhoz szerződött, így a választási lehetőség a két nagy klubra, a Ferencvárosra és az Újpesti Dózsára szűkült le. A döntést végül a véletlenek is befolyásolták, hiszen amíg az FTC-nek viszonylag fiatal társulata volt, a liláknál éppen megindult a generációváltás. A nagy öregek, például Bánkúti Árpád, a minap elhunyt Klink János vagy éppen Zsitva Viktor szögre akasztották a korcsolyát, vagyis elindult egy látványos fiatalítás. Kovács Csaba pedig mindenképpen játszani szeretett volna, s úgy érezte, a liláknál erre több esélye lehet, mint a Fradiban (bár ma már bátran kijelenthető: a Ferencvárosnál is gyorsan alapemberré vált volna). Alighanem a végső elhatározásában az is befolyásolta, hogy vele tartott Újpestre „örökös hátvédpárja”, Flóra Péter is. Még a KSI-s időszakban Orbán György találta ki, hogy Kovács Csabának a nála egy évvel fiatalabb Flóra Péter legyen a bekkpárja. Aztán úgy összenőttek az évtizedek során, mint a legendás Kaszatanov, Fetyiszov duó, vagy éppen a Lennon, McCartney kettős. A jégen remekül kiegészítették egymást, a pályán kívül pedig mindmáig tartó barátság alakult ki közöttük.
Az első igazi nagy sikerre azonban éppen tíz évet kellett várniuk. Már 1982-t mutattak a naptárak, mire a szovjet tréner, Vitalij Davidov irányításával sikerült megtörniük a Fradi egyeduralmát. Azután viszont Kovács Csaba még öt OB I-es bajnoki címnek volt részese; az utolsó négynek már Szeles Dezső dirigálásával. Mindeközben a válogatottban hosszú esztendőkön át az egyik kulcsembernek számított. Tizennégy világbajnokságon vett részt, s összesen 217 alkalommal viselhette a címeres mezt. „Arra fölöttébb büszke vagyok – teszi hozzá –, hogy ezek valóban válogatott szereplések voltak. Vagyis nem csak a jegyzőkönyvben szerepelt a nevem, hanem ténylegesen jégen voltam.” Abban az időben ezzel a mérkőzésszámmal rekordernek számított, de a maiak közül is csupán a válogatottól már visszavonult Kangyal Balázs előzi meg, miközben mostanság jóval több mérkőzést vívnak egy-egy szezonban, mint a hetvenes-nyolcvanas években.
„Amit az adott körülmények között lehetett, játékosként elértem. A válogatottal a budapesti feljutás mellett a B-csoportos szerepléseinkre, s különösen az 1978-as jugoszláviai vb eredményére vagyok büszke, amikor is az ötödik helyen végeztünk, vagyis az összesített rangsorban a 13. helyet foglaltuk el!”
Arról faggatom, vajon újpesti színekben melyik volt a legjobb támadósor, amely mögött Flóra Péterrel bekkeltek. Némi töprengés után a Menyhárt Gáspár, Bálint Attila, Buzás György triót említi, de aztán rögvest hozzácsapja még a Pék György, Buzás György, Ancsin János hármasfogatot is. Ha már Menyhárt Gáspár neve elhangzott, nem állom meg, hogy megkérdezzem, szóba került-e valaha is a klubváltása. De aztán eszembe, mi mindent kapott az évek során a Fradi-tábortól (hiába, a szurkolók mindig az ellenfél legjobbjait igyekeznek idegileg padlóra küldeni, ráadásul Kovács Csaba – hátvéd létére – összesen 20 gólt ütött az örökrangadókon), s rájövök: ez fölösleges kérdés volt. Kovács Csaba is elnéző mosoly kíséretében válaszol:
„Azt hiszem, a közönség engem elkönyvelt újpestinek, nehezen fogadta volna el, hogy másik klub mezét viseljem. Manapság oda sem figyelünk, ha egy játékos évről évre csapatot vált, akkoriban viszont ez korántsem volt szokványos. A fiamnak mindig azt mondtam: ha úgy érzi, váltania kell, ám tegye. De amíg az adott egyesület szerelését viseli, azért a klubért köteles minden erejével küzdeni. Amennyiben úgy alakul az életem, hogy az FTC-hez kerülök, zöld-fehérben is mindig a legjobb teljesítményre törekedtem volna.”
Ha már az ősi riválisnál tartunk, nem lehet szó nélkül elmenni a legendás Kovács Csaba, Miletics Csaba külön meccsek mellett. Nem is volt igazi Fradi–Dózsa az a mérkőzés, amelyen ők ketten legalább egyszer ne akasztottak volna tengelyt. A Ferencváros óriása minderről két évvel ezelőtt ezt mondta a jegkorong.blog.hu-nak: „...az edzőnk kitalált rám egy taktikát a nagy ellenfél, a Dózsa ellen. Kovács Csabát kellett agresszíven puhítanom. Feladatul kaptam, hogy idegesítsem, iktassam ki a játékból. Bevállalós voltam, imádtam a brusztolást, a küzdést, a harcias felfogásmódot. A feladatot jól megoldottam, így indult a történet, a közönség imádta ezt a stílust... Kovács Csabával többször alakult ki hirig, de igazából talán csak egyszer verekedtünk... Senkire sem haragudtam, beszélő viszonyban maradtunk.”
Kovács Csaba megerősíti a régi ellenfél által elmondottakat.
„Jó fizikumú srác voltam, s tény, nem tettem föl megadóan a kezem, ha valaki nekem jött. A bunyó része a hokinak, a shownak itthon és a tengerentúlon egyaránt, a közönség szinte elvárja a pofonokat. Miletics Csabával akadtak csatáink, ettől függetlenül a pályán kívül tényleg nem voltunk rosszban. Én őt a jégen egy tisztességes vagánynak tartottam, aki sosem támadott alattomosan, nem használta a botját. Hanem, mint a grundon, szemtől szembe állt bele a bokszba.”
Kovács Csaba nem csak a sportpályafutását, hanem a civil karrierjét is tudatosan építette. Még aktív játékos volt, amikor Sárközy Tamás professzor elnöksége idején bekerült az MJSZ vezérkarába. Egészen 1990-ig az OB I-ben hokizott, mellette a Kovalcsik Péterrel közösen alapított, a két család által közösen tulajdonolt cégük felfuttatásán dolgozott. A Gulliver-csoport az évek során Magyarország piacvezető játéknagykereskedő vállalatává nőtte ki magát. A csúcsidőszakban 400 embernek adott munkát szerte az országban. A zászlóshajónak számító kereskedelmi részt négy évvel ezelőtt eladták, Kovács Csaba most az ingatlanok forgalmazásával, bérbeadásával, fejlesztésével foglalkozó részlegnél dolgozik.
De még e váltást megelőzően, vagyis nyolc esztendővel ezelőtt visszatért a sportág elnökségébe. Jelenleg az MJSZ szakmai alelnöki tisztét tölti be.
„Bár az eredményeket illetően türelmetlenebb vagyok a vezetőtársaimnál, mégis azt kell mondanom, az elmúlt időszak igazi sikertörténet a magyar szövetség, a magyar válogatott életében. Ebben persze szerepe van az Alba Volán felfutásának, a nagy generáció kiteljesedésének, no és nem egyszer a szerencsének is, de okkal lehetünk büszkék arra, hogy válogatottunk folyamatosan a 20. hely környékén van a világranglistán, s immár egyetlen ellenfél sem veheti félvállról.”
Az újpesti éveket követően Kovács Csaba levezetésként még játszott Pomázon, így több OB II-es bajnoki címmel is dicsekedhet. A játéktól máig sem szakadt el, bár tétmeccseken már nem szerepel. Hetente háromszor azonban összejön a megszokott társaság, amelynek tagjai egymás között vívnak „vérre menő” csatákat. A régi újpestiek közül többek között Eperjessy Miklós, Pék György, Flóra Péter, Bodor Zsigmond, míg a Fradiból Szajlai László, Hudák Gábor, Horváth Csaba, a Volánból pedig Zsitva Zoltán tartozik e körhöz.
Igaz, már nem kell sokat várni, hogy a Kovács család önmaga ki tudjon állítani egy szűkebb létszámú hokicsapatot. Ifjabb Kovács Csabát, a divízió I-es világbajnokságra készülő válogatott csatárát nem kell senkinek sem bemutatni, öccse, a most 15 éves Attila a MAC játékosa. („Hátvéd!” – teszi hozzá büszkén a papa.) Márciusban Attila nyerte meg a fiúk mezőnyében a Skills Challenge budapesti selejtezőjét, így a nyáron utazhat a finnországi Vierumäkibe a téli ifjúsági olimpia selejtezőjére. S ha ott is sikerrel szerepelne, ötkarikás induló lenne. Ehhez persze még bravúrok sorozatát kell produkálnia. Az ellenben szinte biztosnak tűnik, hogy az ősztől az Egyesült Államokban tanul és jégkorongozók tovább; ahogy azt a bátyja is tette annak idején. S már itt kopogtat a következő generáció is, Kovács Csaba négy unokája, akik valamennyien fiúk, és természetesen máris a hoki megszállottjai. Közülük a legidősebb 8 éves és kapus, vagyis a családi csapatban ez a poszt is kipipálva. Most már csak arra kell várni, hogy az ifjabbik Kovács Csaba iker fiai, a most kétéves Bence és Csaba korcsolyát csatolhassanak. A lelkesedésükkel a büszke nagypapa és az édesapa egybehangzó állítása szerint nincs semmi baj: ha a Volán csatára feltűnik a képernyőn, boldogan kiabálnak neki, amúgy pedig – vérbeli hokisokhoz méltóan – olykor-olykor egymásnak esnek a mini hokibotjaikkal...
S. Tóth János
