A 2009-2010-es MOL Liga-szezon és magyar bajnokság legnagyobb produkciójának ígérkezik a december 27-i Ferencváros–Újpest mérkőzés. A két ősi rivális összecsapása mindig ünnepi eseménye a hazai hokiéletnek, ez alkalommal azonban egyetlen délutánra időutazásban is részünk lehet. A meccset ugyanis a Kisstadionban rendezik meg, sok-sok legendás csata színhelyén. A Magyar Jégkorong Szövetség az NHL Winter Classic showjának sikerén felbuzdulva határozott úgy, hogy újra nomád körülmények között, azaz nyitott pályán, a magyar hoki hajdani fellegvárában találkozzon az FTC és az UTE.
A zöldek és a lilák párharca végigkísérte a kiváló középcsatár és legendás edző, Rajkai László pályafutását is. A Fradi egyik ikonja játékosként három, vezetőedzőként nyolc bajnoki címnek volt részese. Kiérdemelte az FTC örökös bajnoka címet, és elsőként kapott mesteredzői címet a hokitrénerek közül Magyarországon. A 86 esztendősen is jó egészségnek örvendő Rajkai László örömmel idézte fel emlékeit.
– A Fradi–Dózsákról kérdez? Rengeteg történetem van, nem is tudom, hol kezdjem – mondja őszinte lelkesedéssel. – Mondjuk az 1955-ös bajnoki címünkkel, amelyet Kinizsi néven szereztünk. Kemény idők voltak, ez köztudott, de az talán kevésbé ismert, miként befolyásolta a kor a mi életünket. Nos, egyre-másra veszítettük el a meghatározó embereinket, mert ők inkább átigazoltak a Dózsába, minthogy bevonuljanak katonának. Az újpestieknek amúgy is erős keretük volt, hiszen a BKE felbomlása után a korábbi egyeduralkodó csapat jó néhány alapembere a Dózsánál kötött ki. Mi tehát alaposan meggyengültünk, mégis fölényes, 8-2-es győzelmet arattunk a várva várt rangadón a Városligetben. Elképesztő tömeg tolongott a lelátón, akinek nem jutott hely, az a pályához közeli fákra mászott fel, hogy láthassa a mérkőzést. Emlékszem, egy kisgyerek meg is sérült, mert túlságosan közel állt a kapu mögötti hálóhoz, és megütötte a korong.
– A nézőszám azt sugallja, igencsak népszerűek voltak akkoriban is a jégkorongozók.
– No, ezzel kapcsolatban mesélek két sztorit. A kislányom 1948-ban született. Amikor a B-közép megtudta, hogy gyermekáldás van a családunkban, összegyűjtött egy szatyorra való krémet, szappant, gyerekjátékot, s átadta az egyik meccs előtt. Ritka kincsek voltak ezek akkoriban.
– S mi a másik sztori?
– A Fradi 1951-ben szerezte meg először a bajnoki címet, méghozzá százszázalékos eredménnyel. A futball Aranycsapat legendái, Kocsis Sándor és Budai László abban az időben katonáskodtak. De persze megoldották, hogy ott lehessenek a meccseinken. Egyszer előfordult, hogy csak az első harmadban közepe táján érkeztek meg. A tömeg természetesen utat nyitott, mi meg helyet szorítottunk nekik a kispadon, s onnan nézték a meccset. A futballisták előszeretettel jártak hokira, amit téli futballnak becéztek, hiszen abban az időben telente nem lehetett focizni. Kell-e mondanom, mi is eljártunk az ő mérkőzéseikre, csakúgy, mint a pólósok meg a kézilabdázók fellépéseire. Egyébként a népszerűséghez még annyit: ha kikaptunk, a szurkolók akkor is eljöttek a Millenárisra, biztattak bennünket, jelezték, hogy mellettünk állnak.
– Hajdanában is forró volt a Fradi–Dózsa csaták hangulata?
– A játékosok között nem volt feszültség, ezt bizton állíthatom, hiszen szövetségi kapitányként sok időt töltöttem együtt fradistákkal és újpestiekkel is. A nézők persze mindig is vehemensek voltak. Ám amikor például Mészöly András és Kovács Csaba beolvasott egy felhívást, amelyben a játékosok sportszerű szurkolásra buzdították a drukkereket, ők hallgattak a kedvencekre, s nem volt balhé a lelátón.
– Bárcsak manapság is ilyen egyszerűen menne. A Városligetet és a Millenárist már említette. A Kisstadionhoz milyen emlékek fűzik?
– Sajnos ott már csak az öregfiúkcsapat tagjaként játszhattam. Edzőként viszont számos nagyszerű csatát átéltem a patinás létesítményben.
– Természetes volt, hogy az aktív hokis pályafutása befejeztével leül a kispadra?
– Még játszottam, amikor belevágtam az edzősködésbe, ifikkel és serdülőkkel foglalkoztam. A későbbi felnőtt csapat gerincét ekkor neveltem ki. Egyébként a válaszom igen, el sem tudtam volna képzelni, hogy elszakadjak a jégkorongtól. Hozzáteszem, világ életemben munka mellett sportoltam és edzősködtem. A Ganz-Mávagban voltam állásban. Utólag is köszönet a főnökömnek, hogy belátó volt, és elengedett a meccsekre, edzésekre. Csak egy fontos eseményről maradtam le, az innsbrucki olimpiáról, ám akkor annyira összesűrűsödtek a teendők, hogy egyszerűen nem utazhattam el. Pedig én voltam a nagyszerű csehszlovák edző, az 1960-tól Magyarországon dolgozó Vladimir Kominek segítője.
– Viszont az 1965-ös vb-bravúr, minden idők legjobb magyar eredménye már az ön nevéhez fűződik.
– Tudni kell, hogy akkoriban nyolc együttes alkotta az elit mezőnyt. Mi a B csoportban lettünk negyedikek, azaz összesítésben világbajnoki tizenkettedikek. A tengerentúliak eredménye nélkül pedig az európai tizedik helyet szereztük meg. Úgy, hogy nem volt egyetlen fedett pályánk sem, emiatt például a korcsolyázótudást illetően óriási volt a lemaradásunk. Amikor az orosz hoki atyjának elkeresztelt edzőlegenda, az 1995-ben elhunyt Anatolij Taraszov megtudta, milyen körülmények között készülünk a meccsekre, elképedt, s azt mondta: ennek a vb-nek az erkölcsi győztesei a magyarok. Mintegy elismerésként, két évvel később egyhónapos tanulmányútra hívott meg a Szovjetunióba.
– Hogy tudták tartani a lépést a riválisokkal?
– Nekem mindig járt az agyam, folyton azon töprengtem, hogyan tudnánk a hátrányból erényt kovácsolni. A Ganz-gyárban például megszerkesztettünk egy speciális szerkezetet, amelynek segítségével jég nélkül is gyakorolhattuk a korcsolyázó mozgást. Egy tudományos kutató mérnök közreműködésével Nyugatra is eljutott a találmány, elismerően beszéltek róla, nagy karriert mégsem futott be, hiszen ott nem volt hiány a jégkorong egyik alapfeltételéből, a jégből. De voltak szakmai trükkjeink is. Horváth Öcsit például azért hoztam át az Építőkből a Fradiba, mert elképesztően gyors volt. Rá épült a kontrajátékunk, ami nem csak itthon, hanem a nemzetközi porondon is eredményt hozott. A már említett finnországi vb-n például úgy játszottunk 4-4-et a németekkel, hogy Horváth Öcsi a négy elfutásából három gólt lőtt, Zsitva Viktor meg kettőből egyet.
– Hogy viselték el az újpestiek, amikor az FTC 1971 és 1981 között zsinórban tízszer nyert bajnoki aranyérmet, s ebből négyszer az ön irányításával?
– Sportszerűen, bár természetesen nem örültek neki. Különösen az első években, hiszen akkor még a Dózsának egyértelműen erősebb volt az állománya. Te jó ég, micsoda pompás hokisok játszottak lilában. Elég, ha csak a kapuszsenit, Hircsákot, vagy a legendás támadó triót, a Lőrincz, Palotás, Boróczi sort említem. Persze nekünk is volt egy Havrán, Mészöly, Kereszty csatársorunk!
– Volt valami különleges felkészülési módszere a rangadók előtt?
– Egyszer előfordult, hogy az egész csapatot elvittem az Uránia kistermébe, ahol a párizsi Moulin Rouge-hoz hasonló revü működött. Nem volt vad mulatozás, viszont mindenki jól érezte magát, s másnap friss, feldobott volt a társaság. Jut eszembe, egyszer állítólag Albert Flórián is az Emke-revüben hangolt egy rangadóra, de amikor ez kiderült, őt megbüntették. Flóri egyébként szintén nagy hokibarát, egy nyilatkozatában azt mondta, élete egyik nagy sportélménye, amikor a Millenárison tizenötezer néző előtt vertük meg 9-7-re a Dózsát. De nehogy azt higgye, hogy csak a régi idők hokiján nosztalgiázom, a maiak kapcsán is igyekszem napra kész lenni. A televízióban rendszeresen nézem a meccseket
– Látta már ebben a szezonban a Fradit?
– Még nem jutottam ki Pesterzsébetre, ám néhány meccsre biztosan kimegyek majd.
S. Tóth János
