"Golyó."
Hokis berkekben ezen a néven ismerik a nyolcvanas-kilencvenes évek nagyszerű csatárát, Kiss Tibort. Noha a 220-szoros válogatottnak egy éve már csak szurkolóként van kapcsolata a sportággal, a becenevéhez a civil életben is méltó maradt. Manapság budai autójavítójának ügyeit intézi, s reggeltől estig a fővárost járja; hol itt, hol ott bukkan fel Budapesten.
- Nem csak karosszéria javítással és fényezéssel foglalkozunk, két biztosítóval is szerződésben vagyunk - mondta az icehockey.hu megkeresésére Kiss Tibor. - Ráadásként van autókölcsönzőnk is, amelyhez tizenöt járműből álló flotta tartozik. Kiss 27 Rent a car néven működik; utalva a hokis múltamra, pontosabban a hajdani mezszámomra.
- Nosztalgia?
- Olyasmi. Dehát ez aligha meglepő, hiszen hatéves korom óta jégkorongozom.
- Ehhez képest immár csak szurkolóként bukkan fel a jégpályákon...
- Az öregfiúk-válogatottba lejárok, ha időm engedi, amúgy egy éve tényleg kiléptem a napi körforgásból.
- Miért?
- Már 2000 óta vállalkozó vagyok, de ez idáig párhuzamosan voltam a cég ügyintézője, illetve hokiedző. A vállalkozás mostanra szerencsére megerősödött, de úgy érzem, szükség van még egy-két évre ahhoz, hogy esetleg ne kelljen napi szinten részt vennem az életében. Egyelőre azonban jobb az, ha aktívan benne vagyok az üzleti sodrásban. Ugyanakkor azt sem tagadom, már nem szerzett annyi örömöt az edzősködés, hogy mindenáron kitartsak a kispad mellett.
- Mi történt?
- Megváltozott a világ a magyar hokiban is. Lezajlott ugyanaz az elüzletiesedési folyamat, ami a látványsportokban szerte a világban megtörtént. Ennek egyik következményeként megindult a külföldi játékosok és szakemberek beáramlása, ami egyúttal a magyar trénerek - részbeni - háttérbe szorulásával járt együtt. Még egyszer mondom, világjelenség ez, ám ettől még nem muszáj rajongani érte.
- Eddigi edzői karrierjére milyen osztályzatot adna?
- Jót. Nem terveztem meg tudományos alapossággal, de benne volt a pakliban, hogy edzősködni kezdek. Mi több, már akkor belekóstoltam a szakmába, amikor még aktív játékos voltam. A véletlennek is köszönhető mindez, hiszen levittem a két fiamat, Tibort és Gábort, illetve a nevelt fiamat, Fekete Danit a BS-be, s ők rögtön beleszerettek a sportágba. Kovács Zoltán, a szövetség mai főtitkára vette a szárnyai alá őket, s ő kapacitált engem, hogy ne csak "hokis apukaként" nézzem végig a foglalkozásokat, hanem menjek fel a jégre, és tanítsam a srácokat. Nem kellett sokat győzkődnie, így aztán megesett, hogy egy nap négy gyakorláson bukkantam fel: Danit vittem az előkészítő edzésére, Gábort a kölyökére, Tibit az ifiére, aztán meg mentem a saját tréningemre. Hogy milyen remek társaságot alkottak az 1978-82 között született hokisok, ahhoz egyetlen adalék: december 24-én reggel évek óta megrendezzük a Bejgli Kupát, s huszan-huszonöten mindig összejövünk. Még az is eljön, ha teheti, aki időközben légiósnak állt. Néhány név, tényleg csak ízelítőül: Hoffmann Attila, Majoross Gergő, Fodor Szabolcs, Szuper Levente, Budai Krisztián...
- Visszatéve az alapfelvetésre: látványosan felívelő edzői pálya az öné.
- Valóban gyorsan megkaptam a bizalmat, dolgozhattam az ifi- és juniorválogatottal is. Voltam Bíró Ignác és Eduard Giblak segítője, majd kineveztek első számú szakmai vezetővé. És a sikerek sem maradtak el; az 1978-79-es korosztály például felkapaszkodott a harmadikból a másodosztályba.
- S aztán jött a felkérés: legyen az Alba Volán vezetőedzője!
- Megtiszteltetés volt ez, hiszen fiatal trénernek számítottam; úgy érzem, nem vallottam szégyent. Az 1998-99-es évadban aranyérmet nyertünk Alba Volán-Riceland néven, s erre azért vagyok különösen büszke, hiszen ez a klub történetének második bajnoki címe. Az elsőnek, 1981-ben még játékosként lehettem részese! Összességében két és fél évig voltam a fehérváriak vezetőedzője, mellette irányítottam a juniorválogattat is; ez a kettősség olykor konfliktusokat szült. Ráadásul - párhuzamosan az OB I-gyel - beszálltunk az osztrák bajnokságba is. Ami úttörő vállalkozásnak számított, lényegében az első lépés volt afelé, hogy a klub nyisson a nemzetközi porond irányába. Már akkor is látszott, hogy a magyar hoki útja nem lehet a bezárkózás. Persze nekünk éppúgy meg kellett küzdenünk a szakmai átállás nehézségeivel, mint az utódoknak az első EBEL-évadjukban. Az ifjabb Ocskay és Palkovics fémjelezte nemzedék ugyan a kilencvenes évek végén már megmutatta az oroszlánkörmeit, ám időbe telt, mire a hirtelen jött plusz terheléshez, a szezononkénti harminc helyett ötven körüli meccsszámhoz hozzászokott. Ez meglátszott az eredményességen is: miközben voltak remek sikereink, akadtak kemény pofonok, és az OB I-ben is becsúsztak fájó kudarcok. Ma már világos: szakmailag akkor még éretlen volt a társaság egy ilyen feladatra. A szponzorok ellenben már akkoriban is eredménycentrikusan gondolkodtak, s nem a jövő csapatának felépítése vonzotta őket. Ezt az ellentmondást nem egyszerű feloldani. Végül két és fél éves munka után közös megegyezéssel váltunk el egymástól.
- Említette, hogy nem csak edzőként, hanem játékosként is szolgálta az Alba Volánt. Hogy fogadtak egy ízig-vérig fradistát annak idején Fehérváron?
- Az az igazság, hogy két részletben voltam az Alba Volán hokisa. A pályafutásom Jakabházy László jóvoltából a KSI-ben kezdődött, onnan kerültünk tizennyolc évesen vagy tucatnyian a BVSC-hez. A vasutas csapat remek iskolát jelentett, hiszen többek között a kapus Balogh "Szúnyogtól", Gyöngyösi Jenőtől, Palla Antaltól, Zsitva Bélától leshettük el a mesterfogásokat, s közben a bajnokikon olyan legendákkal kerültünk szembe, mint például Mészöly Kandúrék. Amikor aztán 1980 tavaszán a szakosztály megszűnt, átkerültem a Székesfehérvári Volánhoz. Kilenc évet töltöttem el a csapatnál, majd jött a ferencvárosi időszak 1989 és 1997 között.
- Mégpedig öt bajnoki címmel...
- Legendás idők voltak, az örömhoki korszakát éltük. Remek közösséget alkottunk, nemcsak az edzések tartottak össze minket, a szabadidőnket is szívesen töltöttük együtt. Nem szeretek a Fradi-szívre hivatkozni, de tény: nem azért voltunk profik, mert agyonfizettek minket, hanem mert tűzbe mentünk egymásért a jégen. Igaz, nagy pénz híján nem is voltak olyan típusú ellentétek az öltözőben, amelyek manapság mérgezik a hivatásos sportot. Egy edzőnek napjainkban talán nem is a taktika kidolgozása a legkeményebb feladata, hanem az, hogy egységes csapattá csiszolja össze azt a társulatot, amelyben a legjobbak milliókat keresnek havonta, a kiegészítő emberek viszont ennek csak a töredékét tehetik zsebre...
- Melyik volt a legjobb sor, amelyben szerepelt?
- Jó néhány remek hokissal játszhattam együtt, de ha muszáj egyet kiemelni, akkor az Oreskin, Tyeplakov, Kiss trióra voksolok.
- A kilencvenes évekből jó néhány Fradi-Újpest találkozó legendássá lett. S ezeknek a mérkőzéseknek elmaradhatatlan fejezete volt a bunyó is...
- Való igaz, akadtak híres párosok, amelyek rendre egymást püfölték: ilyen volt például a Szajlai-Géczi vagy a Kovács Csaba-Miletics duó. A nézők imádták ezeket a csetepatékat, a bírók pedig pontosan tudták, mi az a határ, amelyet nem engedhetnek átlépni. Sokat szidtuk akkoriban Schellt, Zsitvát vagy éppen Tejfalussyt, ám ők olyan tudás birtokában voltak, amely nem tanulható meg a szabálykönyvből. Ez vagy a vérében van valakinek, vagy nincs. Hozzáteszem, a szabályváltozás, az úgynevezett zéró tolerancia miatt manapság nemigen kockáztatnak meg egy nagyobb pofont sem a játékosok...
- Önnek kik voltak a bokszpartnerei?
- Gyors, robbanékony játékosnak könyveltek el, és bár nem tartozom a hatalmas termetű jégkorongozók közé, agresszíven hokiztam. Nem féltem az ütközésektől, a test test elleni csatáktól. E párviadalok kapcsán persze olykor elcsattant egy-egy pofon is; hol Farkas "Farok", hol Ancsin János, hol meg én húztam a rövidebbet. Ám fontos: amikor lejöttünk a jégről, mindig őszintén egymás szemébe tudtunk nézni, nem vittük ki az indulatainkat a civil életbe. Olyannyira nem, hogy néha sörözni is együtt mentünk el a meccsek után.
- Miért köszönt el 1997-ben az FTC-től?
- Nem csak én vettem a kalapomat, akkor került Székesfehérvárra Horváth Csaba, Kangyal Balázs, Szergej Oreskin, Hegyi Zoltán és jött a fiatal kapus, Budai Krisztián is. S hogy miért váltottunk? Mert a Fradiban az elemi feltételek is hiányoztak. Nem az volt a baj, hogy nem ígértek fűt-fát, hanem az, hogy még a szerény ígéreteket sem mindig tudta a vezetőség betartani. Más kérdés, hogy az még mindig jobb világ volt, mint ami lett később. Viszont lélekölő volt, hogy az ember nem tudta: ha eltörik a botja, lesz-e mivel tovább edzenie, játszania... Sajnos a magyar hokit számos ellentmondás feszíti: miközben legutóbb az A-csoportban játszott a válogatott, a klubok jórészének filléres gondjai vannak. Emlékszem, amikor 1983-ban a BS-ben kiharcoltuk a B-csoportba kerülést, a sikert követően egyik ígéret a másik után hangzott el a hivatalosságok részéről. Aztán mégsem történt szinte semmi. Ugye, ismerős történet?
- Ha már a válogatottat említette: melyik eredményeire a legbüszkébb?
- Nos, 1994-ig voltam tagja a nemzeti együttesnek, s ha jól számolom, tizennégy vb-n vettem részt. Búcsúzásként még a szlovákok ellen is játszhattam, nekik ugyanis a csehekkel ellentétben a C-csoportból kellett visszakapaszkodniuk az elitbe. De szép emlék a már említett 1983-as budapesti világbajnokság mellett az 1985-ös B-csoportos VB is, amikor megszorongattuk a roppant erős lengyeleket.
- Nincs is hiányérzete a pályafutása kapcsán?
- A magyar hoki akkori lehetőségeihez képest mindent elértem.
- Hogyan tovább?
- Tibor fiam felhagyott a profi hokival, ő évek óta a Baumax magyarországi képviselője. Gábor most igazolt az FTC-től Újpestre - így a jövőben sűrűn feltűnök majd a Megyeri úton. Persze felkészültem rá, hogy Hudák Gabiéktól kapok zríkát rendesen, hogy a srác zöldről lilára váltott, de úgy hiszem, bölcsen döntött. Most, hogy apa lett, sok egyéb szempontra tekintettel kell lennie egy-egy szerződéskötésnél. S természetesen ott leszek Dani meccsein is Fehérváron, aki az A-csoportos vb miatt tért haza Norvégiából, s most újabb egy évet aláírt a Volánhoz.
- Mit gondol: lehet még visszaút az ön számára a kispadra?
- A kisunokám lány, így egyelőre nincs meg az a csábítás, hogy ha néhány év múlva korcsolyát köt, akkor elkezdjem tanítgatni a hoki alapjaira. Viszont még lehetnek fiúunokáim is, meg aztán amúgy sem csuktam be végleg magam mögött az ajtót. Figyelem a sportág történéseit, szakmai kérdésekben igyekszem napra kész maradni, eljárok a továbbképzésekre és megújíttatom az edzői licencemet. Ha netán eljön az idő, ezen ne múljon a visszatérésem. Amúgy volt megkeresésem, de ahogy már említettem, egyelőre az üzletre koncentrálok. Ugyanakkor azt vallom: soha se mondd, hogy soha!
S. Tóth János
