Kangyal Balázzsal többször nekifutottunk, hogy időpontot egyeztessünk az interjúra még a ljubljanai divízió I/A-csoportos világbajnokság előtt. A MAC szakmai igazgatóját azonban nem volt könnyű leültetni egy órára, mert ha nem a saját klubja ügyeit intézte, akkor vagy tréninget tartott a női felnőtt válogatott hátvédjeinek, esetleg – önnön szakmai kíváncsiságát kielégítendő – kiutazott az U18-as válogatott után az eindhoveni tornára, vagy éppen a felnőtt válogatott csapatmenedzsereként a vb-felkészítésben segédkezett. Ez a csapatmenedzserség amúgy új feladat a számára, s egyúttal a visszatérést is jelenti a nemzeti együtteshez.
„Sokan kérdezték, hogy amikor nap mint nap ott vagyok a srácok között, nincs-e nosztalgiám a válogatottság után – kezd bele Kangyal Balázs, akivel végül az egyik újbudai beváráslóközpont kávézójában sikerült összefutni. – Nekik sem mondhattam mást: egy sportolónak sohasem szabad visszafelé tekintgetnie. Én a svájci A-csoportos világbajnokság után leköszöntem a válogatottságról, s ezzel az életemnek ez a fejezete lezárult. Ted Sator ugyan a következő esztendőben még megpróbált visszacsábítani, de ő is megértette, hogy ebben az ügyben már kimondtam a végső szót. S ha ez egyszer megtörténik, nem változtatgatom össze-vissza az álláspontomat. Ami a csapatmenedzserséget illeti, már korábban is megpróbáltak rábeszélni, ám akkor még köszönettel elhárítottam. Aztán most megint előjött ez a kérdés a szövetség elnöksége részéről, s azt gondoltam, ha tudok segíteni a srácoknak, hát legyen. A szakmai kérdések nem tartoznak hozzám, persze ha megkérdezik a véleményemet, szívesen elmondom. Sokat beszélgettem a játékosokkal a felkészülés során, ott voltam az edzéseken, bekopogtam hozzájuk a szállodai szobájukba. A megbízás a vb végig szól.”
Tegyük hozzá: egyelőre. Mert nagyon úgy fest, a magyar hoki sportvezetőként hosszú távon számol a sportág egyik hazai ikonjával. S bár edzéseket is tart a MAC-nál, úgy tűnik, Kangyal Balázsnak sincs ellenére ez a szerepkör. Sőt!
„Nem hirtelen elhatározás volt ez a részemről, évek óta tudatosan igyekszem beletanulni e szerepkörbe. Székesfehérváron rengeteget tanultam id. Ocskay Gábortól. Olykor persze akadtak vitáink is, de ahogyan a Volánnál felépítette lépésről lépésre a szakosztályt, az példaértékű. Én az első lépéseket 2008 után a Bp. Starsnál tettem meg a sportvezetői pályán. Noha még aktív játékos voltam, egyúttal klubigazgatóként is dolgoztam. Büszke vagyok rá, hogy nulláról elindulva, magyar hokisokra alapozva sikerült MOL Liga-győztes felnőtt csapatot összehozni. Ebben természetesen elperelhetetlen érdemei vannak a Vasas SC elnökének, Markovits Lászlónak is, aki az ügy mellé állt.”
Noha igyekszik több lábon állni, Kangyal Balázs alapvetően a hokira tette fel az életét. Nincsenek vállalkozásai, az aktív évei alatt megkeresett pénzt – jó néhány hokis társával ellentétben – nem fektette különféle vállalkozásokba. „Sosem leszek milliomos a hokiból, mégis boldog ember vagyok, mert azzal foglalkozhatok, amit szeretek. Hiszek benne, hogy van valamiféle elrendelés, sorsszerűség minden ember számára. Az életünket ugyan magunk alakítgatjuk, de amikor egy-egy fontos útelágazáshoz érünk, akad valaki vagy valami, kinek hogy tetszik, aki vagy ami irányt mutat nekünk.”
Kangyal Balázs sorsa valamikor 1976–77 telén dőlt el. Akkoriban a telek még telek voltak, vagyis hideg volt az idő, s esett a hó. S a hideg időt kihasználva tenisz- vagy éppen kézilabdapályák, iskolai sportpályák sokaságát locsolták fel vízzel, s a természetes jégen napestig korcsolyáztak a fiatalok meg az idősebbek. Nem volt ez másként a Bikszádi úti általános iskolában sem, ahol Kangyal Balázs tanult (az intézmény immár az Aranycsapat legendás kapusa, Grosics Gyula nevét viseli). Az ifjú Kangyal ott látott először olyan srácokat és felnőtteket, akik nem csak korcsolyázgattak a jégen, hanem hokiztak is. „Odamentem az egyikükhöz és megkérdeztem, hol lehetne ezt a játékot komolyan is űzni. Azt felelték, a KSI-ben. Tizenöt másodperc alatt eldőlt a sorsom” – mondja. Tegyük hozzá, Kangyal-mama némi szívfájdalmára, mert ő bizony műkorcsolyázóként szerette volna a jégen látni Balázs fiát. Ám a számos sportágban kifejezetten tehetségesnek bizonyuló fiúnak a műkorcsolyaedzője rögvest azt javasolta: próbálkozzon inkább másik sportággal. Mivel a Kangyal név igencsak jól cseng a magyar kosárlabdában, kézenfekvő lett volna, hogy Balázs is a palánkok világában érvényesüljön. Nagybátyja, Kangyal Tibor (bennfenteseknek csak Kangyal Öcsi) a hetvenes évek legendás MAFC-csapatának volt az egyik oszlopa, majd edzőként és szakosztályelnökként szolgálta a műegyetemistákat. Míg unokatestvére, a MAFC, a Bp. Honvéd, az Atomerőmű és a Hódmezővásárhely együttesében is megforduló Kangyal Gergely tehetségéhez csak egyetlen adalék: 18 évesen vitte volna Európa egyik legnevesebb klubja, a Cibona Zagreb... Kangyal Balázs sem számított elveszett embernek, hiszen igazolt kosaras volt a Csőszernél, sőt a Magyar Kábel futballistájaként is megvolt a kék könyve. De a hoki iránt fellobbant szerelem minden más sportágat háttérbe szorított. A tősgyökeres újbudai srác ma is pontosan emlékszik, hogy 13 megállót kellett utaznia, mire otthonról elért a Kisstadionhoz.
„Az volt az igazi, hamisítatlan sport” – Kangyal Balázs így emlékszik a sportiskolás éveire. Akkoriban a KSI óriási népszerűségnek örvendett, korosztályonként több csapatot működtetett. Kangyal Balázs is remekül érezte magát a klubban; szívesen járt edzésre, szerette az edzőtáborokat, és az évek során számos barátra tett szert. Sok kapcsolat a mai napig élő, noha a többiek már réges-régen hátat fordítottak a jégkorongnak. A szakmai munka sem volt rossz, bár a puritán körülmények között nyilván nem lehetett felvenni a versenyt a sportág elitjével. A sors különös iróniája, hogy a MAC ifjú jégkorongozói mostanság is kísértetiesen hasonló körülmények között készülnek a Kisstadionban, mint amilyen állapotok három évtizede fogadták a klub mai szakmai igazgatóját. Miközben a rivális klubok tehetségei fedett pályán gyakorolhatnak, modern erősítőtermekben dolgozhatnak, a MAC-nál a mai napig remegve lesik az időjárás-jelentést, hiszen még mindig az égiek hangulatán múlik, lehet-e éppen edzést tartani vagy meccset játszani a drámaian lerobbant Kisstadion nyitott pályáján. Jellemző, hogy az U16-os bajnokság legutóbbi rájátszása előtt a négy tréningből hármat törölni kellett a pocsék, esős idő miatt...
Három évtizeddel ezelőtt persze sem Kangyal Balázst, sem a többi hokist nem zavarták a spártai körülmények, pedig már akkor is mérföldes lemaradásban voltunk az infrastruktúra terén. Ő csak jégkorongozni akart, s ezért alázattal és nagy elszántsággal gyakorolt. Igaz, akadt edző, aki azt jósolta neki, hogy sosem lesz belőle élvonalbeli hokis, de amikor 16 évesen lejátszotta élete első OB I-es meccsét, az csak plusz erőt adott a számára. Már akkor is a védelemben szerepelt, s egész pályafutását hátvédként töltötte el. Pontosabban újpestiként egy fél évig centert játszott, mert a sok sérülés miatt Pék György vezetőedző előre rendelte a támadósorba. „Az egyik legjobb szezonom volt” – mondja a kirándulásról, de nem bánja, hogy csak rövid ideig tartott. Már csak azért sem, mert támadóként aligha tudott volna 40 évesen is az OB I-ben játszani. A védelemben viszont a rutin, a tapasztalat ellensúlyozta, hogy megkopott a gyorsasága.
De visszatérve a pályakezdéshez: a fiatal Kangyal Balázs képességeire a Ferencváros is felfigyelt, s a 18 éves fiatalembernek nem is volt ellenére, hogy zöld-fehérbe bújjon. Ám csak a nyári felkészülést dolgozta végig meg az edzőmeccseken lépett pályára. Még az első bajnoki forduló előtt visszatért a KSI-hez. „Voltak dolgok, amikkel nem tudtam azonosulni” – jegyzi meg szűkszavúan, egyértelművé téve ezzel, hogy ennyi idő távlatából sem akarja kibeszélni a zöld-fehérek belügyeit. Még egy évet lehúzott az akkor a felnőtt élvonalban is versenyző sportiskolásoknál, aztán megkapta a behívót. Adyligetre, a határőrséghez került, a határőrség pedig abban az időben a Belügyminisztérium felügyelete alatt állt. Mindebből egyenesen következik, hogy Kangyal Balázs útja az Újpesti Dózsához vezetett. „Remek társaságba kerültem, szerettem ott játszani” – magyarázza. Leggyakrabban Salamon Jenő volt a párja, de az összes többi védővel is bekkelt együtt. Amikor például Flóra Péter sérült volt, id. Kovács Csabával alkottak egy duót, akinek fia, Kovács Csaba Székesfehérváron éveken át a csapattársa volt. Bár nem volt rossz csapata a liláknak, a bajnoki döntőbe mindössze egyszer tudtak bekerülni, mégpedig 1992-ben. Azt a finálét azonban a hirtelen halálban elbukták.
Kangyal Balázs újpesti éveire esik a magyar hoki sorsát meghatározó két fontos fejlemény. Egyrészt a Jászberényi Lehel berobbanása, másrészt az Alba Volán csillagzatának emelkedése. „Nincs mese, el kell ismerni, hogy a Lehel előretörése forradalmi változásokat hozott. Mindez elsősorban egy tehetős ottani vállalkozónak, a szakosztályt akkoriban irányító Koha Csabának köszönhető. Az ő fejéből pattant ki az ötlet, hogy szovjet/ukrán légiósokkal erősítse meg a csapatát. Remek kapcsolatai révén elhozott Kijevből egy kapust és öt mezőnyjátékost, akik végigverték az akkori magyar élvonalt. Hogy milyen különbség volt a javukra, ahhoz egyetlen adalék: a hátvéd Anatolij Donika olyan erőben volt, hogy talán kétszer ült le a kispadra az egész mérkőzésen, amúgy végig a jégen volt. A Lehel valósággal szétrobbantotta az akkori magyar hokivilágot. Ahogy az újszerű vállalkozások esetében az lenni szokott, sokan a jászberényi kísérletet is ferde szemmel nézték, de az úttörőknek ezzel együtt kell tudni élni. Néhány év múlva a piszkálódásokra ugyanis már senki sem emlékszik, csak a lényeg rögzül. Márpedig akkor a magyar hokisok a saját bőrükön, testközelből tapasztalhatták meg, hogy egészen másként is lehet játszani ezt a játékot, mint ahogyan azt addig tették. S aki lépést akar tartani a Lehellel, annak muszáj volt felnőnie a jászberényiek szintjére. S lám, a többi klub is elkezdett légiósokat hozni, is megjelentek a külföldi edzők, s közben felértékelődött a magyar jégkorongozók szerepe is, mert egyértelművé vált, hogy többé nem lehet egy meccset tíz emberrel ledarálni."
Miközben tehát elindult egyfajta szakmai professzionalizálódás, a körülmények alapvetően továbbra is amatőrök maradtak. Noha a játékosok úgynevezett sportállásokban voltak elhelyezve, a hokiért kapott pénzből a többségnek felkopott volna az álla. Főként, hogy továbbra sem épültek fedett pályák, így a márciusi jégolvadástól a novemberi újabb jégkészítésig a sportág afféle tetszhalott állapotban leledzett. A közönség mégis imádta a hokit. Kangyal Balázs úgy emlékszik, ha a Kisstadionban két-háromezren voltak a lelátón, a játékosok már ijedten néztek össze: miért vannak ilyen kevesen...?
Jászberényhez egyébként kedves emlék is fűzi, hiszen 1987-ben itt lépett először pályára egy kanadai csapat ellen a válogatott tagjaként. Boróczi Gábortól kapta a meghívót, s a következő évben az új szövetségi kapitány, Jakabházy László is számított rá a vb helyett megrendezett Pondus-kupán (akkor az olimpia évében nem volt világbajnokság). Igaz, a következő évben Ausztráliába már nem vitte el, mondván, ez az út legyen az idősebbeké, a fiataloknak úgyis lesz még alkalmunk a válogatottal utazni. „Akkor nehezen fogadtam el a döntést, de ma már nincs bennem rossz érzés” – teszi hozzá. A nemzeti együttes alapvetően a C-csoportban szerénykedett, s bár 1998-ban Budapesten sikerült feljutnia, egy évvel később Dániában kizuhant a második vonalból. Az új időszámítást a pekingi C-vb megnyerése jelentette, azóta számítunk a második vonal masszív tagjának. Igaz, egészen az idei évig a divízió I-ben kétszer 6 csapat versenyzett, így a bentmaradás kiharcolása sosem lehetett kérdéses. Sőt, egy idő után a feljutás került a reflektorfénybe.
De visszatérve az újpesti évekre: Kangyal Balázs egészen 1995-ig viselte a lila-fehér mezt. A kilencvenes évek közepére azonban meglehetősen kaotikus állapotok alakultak ki a Megyeri úton, így több játékos – köztük Kangyal Balázs és Salamon Jenő is – átigazolt az ősi rivális Ferencvároshoz.
„A szurkolóknak eleinte nem voltam a szíve csücske. Idő kellett, mire egy ex-újpestit elfogadtak. Az áttörésben nyilván szerep volt annak is, hogy 1997-ben megnyertük a Dunaferr elleni bajnoki döntőt. Ezzel visszavágtunk a dunaújvárosiaknak az előző esztendőben elveszített fináléért. Ez volt egyébként életem első felnőtt bajnoki aranyérme.”
De nem az utolsó – igaz, a folytatás aranyérmei már az Alba Volánhoz kapcsolódnak. Az FTC-ben előbb Horváth Csabával, majd az erdélyi származású Nagy Zoltánnal együtt játszó Kangyal Balázs ugyanis a bajnokság megnyerése után úgy döntött, klubot vált. A Fradiban akkoriban az időközben elhunyt Mihók Béla volt a szakosztály elnöke. Aki ugyan sokat tett a zöld-fehérekért, a nevével fémjelzett korszak mégis meglehetősen viharosra sikeredett. Kangyal Balázs nem is hajlandó belemenni a részletekbe, kissé kesernyésen csak annyit jegyez meg, „hol megkaptuk a fizetésünket, hol nem, karácsony előtt azonban garantáltan nem volt pénz sohasem”...
Noha már 28 éves volt, úgy érezte, környezetváltásra van szüksége. Az Ocskay családot, a szülőket és a gyerekeket jól ismerte, ráadásul az ifjabbik Ocskay Gábor, aki csapattársa volt a válogatottnál, már jó ideje rágta a fülét, hogy igazoljon a Volánhoz. Csakhogy Kangyal Balázsnak akkoriban a hoki mellett volt egy plusz állása is, s emiatt a Budapest–Székesfehérvár közötti 60 kilométer napi bejárása áthidalhatatlan problémának tűnt a számára. Ugyanakkor a szakmai kihívás csábította, ezért végül csak leült tárgyalni id. Ocskay Gáborral. Abban maradtak, hogy hétfőnként, amikor a munkahelyén értekezlet van, nem vesz részt az edzéseken, a nyári felkészülést pedig egyéni edzésterv alapján végzi.
„Életem legjobb döntését hoztam meg, amikor egymás tenyerébe csaptunk. Olyan helyre kerültem, ahol fenntartás nélkül megbízhattam a főnökömben, aki – ha voltak is vitáink – sosem okozott nekem csalódást. Id. Ocskay Gábor sokat tett értem, s remélem, ő meg a fehérváriak is úgy érzik, hogy én pedig sokat tettem a Volánért.”
Az első fehérvári évadja végén rögtön döntőt vívhatott, ám az 1998-as finálét még a Dunaferr nyerte meg. A következő esztendőben viszont már az Alba Volán volt a magyar bajnok – 18 év szünet után. Ráadásul a hirtelen halálban éppen Kangyal Balázs találata döntött a kék-fehérek javára! 2003-ban pedig elindult a nagy sorozat, azóta csak a székesfehérváriak álltak a dobogó tetején.
Arra a kérdésre, vajon a Vasassal miért nem sikerült egy remek rajt után hasonló utat bejárni, Kangyal Balázs két okot említ. Egyrészt a fehérvári sikerek sem máról holnapra születtek, majd' tíz év telt el az első ezüstérem és az 1999-es bajnokságnyerés között. Ez az egy évtized szívós munkával telt el, miközben nem csak a csapatot, hanem a szakosztály szponzori hátterét is tudatosan építették fel. Másrészt az Alba Volán mögött ott állt, ott áll egy egész város, a Vasasnak ellenben nem akadt hasonlóan erős támasza. A piros-kék klub Angyalföld jelképe, a Jégpalota viszont Újpesten, a negyedik kerületben található (ráadásul nem is messze az UTE otthonától), s ezzel a helyzettel a XIII. kerületi, sem a IV. kerületi önkormányzat sem tudott mit kezdeni. Bár a Káposztásmegyeren elkezdett munka félbe maradt, Kangyal Balázs határozottan állítja: nincsenek benne rossz érzések.
„Olyan volt ez, mint egy válás, el kellett dönteni, kinél maradjon a gyerek. Nekem a szakítást követően nem maradt szerepem, de a Vasasra a mai napig jó szívvel gondolok, s ha sikerei vannak, annak örülök. Jó érzés tudni, hogy a csapat ma is azokat a mezeket használja, amelyeket mi terveztettünk, azok a plakátok kerülnek ki, amelyek a mi időnkben is hirdették az eseményeinket, abban az öltözőben készülnek a srácok, amelyet mi alakíttattunk ki. A felnőttekkel MOL Ligát-nyertünk, a Dunaújváros és a Csíkszereda elleni meccseinkre 1300 néző volt kíváncsi, az utánpótlásban pedig 240 gyereket foglalkoztattunk. Mindezért aligha kell pironkodni, s ha a Vasasnak a jövőben is lesznek sikerei, az csak jó a magyar hokinak, márpedig ez a lényeg. Számomra a káposztásmegyeri projekt véget ért, de nincs probléma, mert a válás után is tudom, merre megyek tovább. Természetesen előre, csak most már a MAC-cal. Kétszázhatvan fiatal van a kezünk alatt, s közülük négyen a következő szezont szerintem már valahol külföldön kezdik el. A jövő nagy kérdése, milyen perspektívát tud a magyar hoki felmutatni azoknak a fiataloknak, akik itthon szeretnék folytatni felnőttként a pályafutásukat.”
A kérdésre, hogy a játékos-pályafutását, s benne a fehérvári időszakot is kerek egésznek érzi-e, Kangyal Balázs egyértelmű és határozott igennel válaszol. S valóban: bajnoki cím, kupagyőzelem, Kontinentális Kupa négyes döntő, az év játékosa cím, no és persze divízió I-es vb-arany szerepel a sikerrovatban. Nem is beszélve arról, hogy ha belép a fehérvári arénába, a csarnok légterében ott lóg a visszavonultatott 25-ös számú meze. Ennél nagyobb elismerést hokist nemigen kaphat.
„Talán csak egyetlen hiányérzetem van – komorodik el. – Sokszor eszembe jut, hogy ha 2008-ban nem igazolok át a Bp. Starshoz, s ott vagyok a közelében, vajon nem alakulhatott volna-e másként ifj. Ocskay Gábor sorsa. Az eszem azt mondja, valószínűleg nem, mégsem hagy nyugodni a gondolat. Kiscsicsó nagyon jó barátom volt, akkor is rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, amikor visszajöttem Budapestre.”
Ha már szóba került a csatárzseni drámája, megemlítem Kangyal Balázsnak, hogy őszinte tisztelettel figyeltem, milyen elképesztő önfegyelemmel nyilatkozott barátjáról a halálesetet követően a különböző médiákban. „Ez csak a látszat, valójában nagyon megrogytam” – mondja. Aztán arról mesél, kötelességének érezte, hogy Gábor halálát követően kiálljon a nyilvánosság elé, s ő beszéljen a történtekről, aki évtizedeken át közel állt a néhai centerhez, ne pedig egy, a „homályból előugró önjelölt bennfentes”. Persze, minden egyes megszólalásról értesítette a gyászoló családot, s amikor úgy érezte, elvégezte amit vállalt, húzott egy vonalat, és aztán már egyetlen, a Kiscsicsó halálával kapcsolatos felkérésnek sem tett eleget.
Mikor idáig érünk, megcsörren a telefon, a vonal túlsó végén a régi játszótárs, a legutóbbi szezont Miskolcon befejező Svasznek Bence van.
„Megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk” – mondja szinte bocsánatot kérően Kangyal Balázs. Így zárásként már csak arról faggatom, hogy miközben nem egy játékostársa visszatérő vendége a bulvárlapoknak, az ő civil életéről miért lehet oly keveset tudni.
„Természetesen tisztában vagyok vele, hogy manapság a profi sporthoz az is hozzátartozik, hogy a szurkolók kíváncsiak a kedvenceik privát dolgaira is. Én azonban hokis vagyok, s nem sztárfutballista. Meg aztán nem is érzem azt, hogy több vagy kevesebb lennék attól, hogy bulvárműsorokban megfordulok-e vagy sem. Azt sosem titkoltam, hogy hobbibúvár vagyok, elég sokat merültem már. Imádom a síelést és a snowboardot, de aktív játékosként e sportokat nem űzhettem – ezt most majd szeretném pótolni. Egyébként a hobbijaim a sporthoz kötődnek, s ráadásul olyan sportágakhoz, amelyeket én magam is űzhetek. Ami a családot illeti, párkapcsolatban élek, Réka lányom pedig egyetemista, biomechanikai kutatást tanul. Roppant kemény szak, de kiváló eredményeket produkál. Emellett aerobikedző, sőt most visszacsábították versenyezni is. Nagyon büszke vagyok rá, s azzal hízelgek magamnak, hogy a versenyszellemet, s azt, hogy napról napra képes motivációt találni magának, talán tőlem örökölhette.”
S. Tóth János
