A Sport Plusz TI, MAGAROK! című sorozatának első részében a magyar jégkorong utánpotlás válogatottainak mentoredzőjével, Glen Williamsonnal készített interjút Melczer Zsolt. Az elkészült írás alább olvasható teljes hosszában.
Vajon reálisan látjuk magunkat belülről, mi magyarok? Ésszerű érveket tudunk felhozni akkor, amikor a futball problémáit boncolgatjuk? El tudjuk helyezni, mely sportágban hol állunk a világban? Kihez, kikhez hasonlítsuk magunkat, ha egyáltalán kell hasonlítanunk valakihez? És, amire talán a legtöbben kíváncsiak: valóban létezik a „magyar kishitűség”? Rettentően nehéz kérdések. A legnépszerűbb csapatsportágakban (szerencsére) hazánkban is egyre több külföldi elit edző dolgozik. Vagy azért, mert mi is az elitet képviseljük egyes sportágakban, például kézilabdában, vagy pedig azért, mert egyesek rengeteg eddig kiaknázatlan lehetőséget, és leginkább fejlődési lehetőséget látnak a magyar sportban, például a jégkorongban, a kosárlabdában, vagy a röplabdában. Igenis legyünk kíváncsiak, nyitottak a szakértelmükre, a véleményükre! De ne higgyük azt, hogy csak mi tanulhatunk tőlük!
Glen Williamson: „A magyar fiatalok nagyon nyitottak a világra, és rendkívül ambiciózusak. Nem riadnak meg a lehetőségektől. Nem csak Budapesten látom azt, hogy minden rendezettebb, hogy egyre büszkébbek magukra az emberek. Sok más városban látom ugyanezt, mintha minden szervezettebben működne. Ez az alapja annak, hogy az emberek jobban érezzék és többre becsüljék magukat.”
Sorozatunk első részében a magyar jégkorong utánpótlás-programját kidolgozó és felügyelő kanadai szakember válaszolt kérdéseinkre. Az elmúlt esztendőkben több korosztályos válogatottunk is osztályokat lépett feljebb, sőt! A Magyarországon meghonosított rendszert próbálják átvenni az osztrákok és az olaszok is egy-egy korcsoportban. Olyan országok, amelyek a felnőttek között jóval előttünk járnak. Az 59 éves szakember másodedzőként a Winnipeg Jets, míg játékos-megfigyelőként a Los Angeles Kings csapatánál dolgozott a világ legerősebb bajnokságában, az NHL-ben, "A" csoportos világbajnokságon a japán válogatott szövetségi kapitánya volt, míg Európában a Frankfurt Lions másodedzőjeként, valamint az Eisbären Berlin vezetőedzőjeként tevékenykedett. 2009-ben érkezett Magyarországra. Első évében mindjárt MOL Liga-aranyéremig vezette a Budapest Stars csapatát. Miután hazament Kanadába, egy motorbaleset miatt egy évig munkaképtelenné vált, 2012-ben azonban visszatért hozzánk. Idén, két évvel ezelőtti kinevezése után, a Magyar Jégkorong Szövetség újabb szerződést kötött vele 2016-ig, továbbra is az ő programja szerint készül az egész magyar utánpótlás az U13-as korosztálytól egészen az U20-as korosztályig.
Magyarországon a legtöbben arról vitatkoznak, miért nincsen elég tehetség a magyar futballban. A választ továbbra sem tudjuk. De mi a helyzet a jégkorongban? Sok tehetség elkallódik?
A játékosok nagyjából tizenhat éves korukig tudnak kiemelkedni csak a tehetségükkel. Ez egy természetes folyamat. De tizenhat éves kortól az marad csak versenyben, aki elkezd nagyon keményen „dolgozni”. Ezért történhet meg az, hogy a legnagyobb tehetséget is nagyon hamar lehagyhatja a gyengébb képességekkel megáldott, ám jóval szorgalmasabb jégkorongozó, aki képes évekig elképesztő fizikai, és sok más fejlesztő munkát elvégezni. Más sportágakkal kapcsolatban sem értik az emberek, miért van az, hogy a junior korban, húsz-huszonegy évesen kiemelkedő teljesítményt nyújtó játékosok a felnőtt korosztályban már versenyképtelenek. Ez a világon mindenhol létező probléma. A magyarázat egyszerű: a játékosok a huszonegy éves kort elérve már száz százalékban felfogják, milyen hihetetlenül sok munkával, milyen áldozatokkal jár profi sportolóvá válni, és hosszú időn keresztül úgy is élni. Sokan nem vállalják az ezzel járó elképesztően kemény életet. Akik viszont úgy gondolják, hogy belevágnak, azok nagyot kockáztatnak. Mert még a kemény munka sem garancia később arra, hogy hosszú időn keresztül megállják a helyüket, és hogy meg is éljenek a sportágból.
A fiatal magyar hokisok megtanulták már az állandó kihívásokat?
Két évvel ezelőtt éppen azért fordítottuk meg a képzési rendszert, hogy igazi versenyhelyzetet teremtsünk minden korosztályban, már az U13-as csapatnál is. Nálunk senkinek sincs bérelt helye egyetlen egy válogatottban sem. A klubkötelezettségek mellett minden egyes válogatott-jelöltnek szeptembertől áprilisig bizonyítania kell a csapat-összetartásokon, a nemzetközi tornákon. És természetesen a sporton kívül, a tanulásban is! Ha linkek, akkor tényleg elvesztik válogatottbeli helyüket – tényleg van elég tehetség minden egyes pozícióra.
Elég kegyetlenül hangzik. Mégis, mintha mindenki jókedvűen izzadna naphosszat…
A magyar utánpótlás-válogatottakat nagyon komoly elvárások elé állítjuk. Nem csak az számít, mit nyújtanak a pályán. A legapróbb részletekig kiértékeljük az edzésmunkájukat, minden egyes fizikai gyakorlatot, és ugyanúgy számításba vesszük az iskolai eredményeiket, hozzáállásukat is. Mindezt úgy, hogy tulajdonképpen ők saját maguk „főnökei”. Minden gyerek szeretné saját magát irányítani. Mi megadjuk erre a lehetőséget. A szezon elején leíratjuk velük a céljaikat. Nem csak a sportban elérendő célokat, hanem mindazt, amit a családjukban, az iskolájukban is el szeretnének érni. Aztán időről-időre szembesítjük őket a leírtakkal. Megkérdezzük tőlük, mi mindent sikerült ezekből megvalósítani, és mi az, amit nem. Ilyenkor minden gyerek saját magával szembesül, és nem az edzőktől, szülőktől állandóan hallott kötelezettségekkel. Mindenki saját maga tudja lemérni, mit ért el abból, amit kitűzött. Az értékelésnél minden egyes eredmény számít. Így ha valaki jó volt a pályán, de „visszaeső” volt magatartásban, iskolai, otthoni kötelezettségben, akkor elképzelhető, hogy lemarad a következő válogatott-összetartásról. Ha a javítandó területen ténylegesen javított, akkor visszakerülhet. Az értékelésben óriási szerepük van a tanároknak, a szülőknek is.
Mennyit segít az, hogy ma már rengeteg magyar fiatal játékos szerepel külföldi ligákban? Lassan úgy tűnik, hogy egy pár külföldi ország már tőlünk tanul utánpótlásban.
Az, hogy négy magyar U18-as csapat, és két U20-as gárdánk szerepel az osztrák bázisú Erste Bank Ligában, óriási fejlődési lehetőség. A korábbi hazai utánpótlás bajnokságok azért nem jelentettek versenyhelyzetet, mert szinte mindenki ismert mindenkit. A gyerekek minden meccs előtt tudták, mi vár rájuk. Az osztrákokhoz történt csatlakozás után olyan együttesekkel játszhatnak, akik közül senkit sem ismertek korábban. Mondani sem kell, micsoda különbséget jelent ez bizonyítási vágyban. Az osztrák juniorbajnokságban az egyik csoportot a Fehérvár és a MAC Budapest vezeti óriási fölénnyel. A fehérváriak több mint hetven gólt ütöttek, és csak ötöt kaptak! Ma már ott tartunk, hogy ők jelentik a követendő példát. Bár az osztrákok biztosítják a nívósabb bajnokságot, ők azok, akik a junioroknál jóval kevesebb sikerre éhes játékost tudnak felmutatni, és valóban a magyar rendszert akarják átvenni. A különbség abban keresendő, hogy amíg a magyar U20-as játékosok évről-évre elképesztő verseny, munka árán harcolták ki helyüket egy-egy csapatban, addig az osztrákoknál nem csak a legtehetségesebbek, legszorgalmasabbak juthattak el erre a szintre. Túl sok U20-as csapatuk van, éppen ezért kisebb versennyel is bekerülhetnek a fiatalok egy-egy alakulatba.
A magyar edzők is olyan gyorsasággal fejlődnek, mint a játékosok?
A magyar edzők előtt le a kalappal. Állandóan fejlődni, tanulni akarnak, és mindezt meg is valósítják! Nagy érdemük van abban, hogy a magyar klubok egyre magasabb szintet képviselnek. Ennek tényleg látható eredményei vannak. A válogatottaknál dolgozó utánpótlás-edzők is rettentően sokat dolgoznak a sikerért. Részt vehetnek csereprogramokban, elutazhatnak olyan országokba, ahol tényleg a legmagasabb szintű képzést végzik. Az utazásaikat viszont nem fizeti ki teljes egészében a Magyar Jégkorong Szövetség. A költségek felét maguk az edzők állják – ez a garancia arra, hogy „odakint” száz százalékig odafigyeljenek, mire is költik pénzüket. Olyan tapasztalatokkal, olyan megfigyelésekkel jönnek haza, amelyek valóban nagyban meghatározzák itteni munkájukat, hozzáállásukat.
Milyen országokba utaznak az edzők?
A magyar edzők német és osztrák felnőtt csapatoktól tanulnak elsősorban, de van olyan munkatársunk is, aki a kanadai felnőtt válogatottal is eltölthetett pár napot. A hozzáállásukra, a tanulni vágyásukra nagyon büszkék lehetnek. Ahogy a játékosok, úgy az edzők is sokkal-sokkal többet látnak, érzékelnek a világból, ha kimozdulhatnak saját közegükből. Megváltozik a gondolkodásuk, fejlődik a kommunikációs készségük, az emberekhez való hozzáállásuk. Egyszóval, az egész személyiségük fejlődik.
Igaz, hogy a hazai edző- és játékos-képzés szerves része a kommunikáció, a médiában való szereplés is?
Igaz, sőt! Ez az egyik legfontosabb része a személyiségfejlesztésnek. Az edzőknek kötelező az állandó prezentálás, a csoport előtti beszéd, előadás – természetesen azokról a feladatokról, amelyeket személyesen kiszabunk rájuk. Valaki csak a védekezésről, valaki csak a támadásról beszél. De mindenkinek meg kell tanulnia előadni. A másik oldalon a játékosok sem maradhatnak ki a szereplésből. Vannak olyan óráink, amikor kamera előtt kell beszélniük, nyilatkozniuk - élő médiaszereplést szimulálva. Ez azt szolgálja, hogy minden egyes játékos magabiztosabb legyen, hogy a pályán kívül is ugyanolyan férfias és határozott legyen, mint a jégen. Ebben segít a nyilvános szereplés.
Mennyire nyitottak a magyarok? Mennyit változtak az elmúlt években?
Bizonyított tény: két generációnak kell felnőnie ahhoz, hogy teljesen eltűnjenek egy korábbi világrend beidegződései, hogy egy ország kultúrája is jelentősen megváltozzon. A magyar fiatalok nagyon nyitottak a világra, és rendkívül ambiciózusak. Nem riadnak meg a lehetőségektől. Nem csak Budapesten látom azt, hogy minden rendezettebb, hogy egyre büszkébbek magukra a magyarok. Sok más városban látom ugyanezt, mintha minden szervezettebben működne. Ez az alapja annak, hogy az emberek jobban érezzék és többre becsüljék magukat. A jégkorongban talán azért mehet végbe gyorsabban ez a változás, mert a fiatal edzők most már elég régóta tanulhatnak külföldiektől. Meg van a lehetőségük arra, hogy – külföldi tapasztalatokkal – a korábbiaktól egészen eltérő hozzáállást adjanak tovább a játékosoknak. Csak hogy egy példát említsek: a mai tizenhat-tizenhét éves jégkorongozók, már akik tényleg igazi versenyhelyzetekben készülhetnek, teljesen más dolgokra figyelnek, mint akár pár esztendővel ezelőtt. Nálunk nincs titok. Mindenki a legapróbb részletekig láthatja a saját maga és a csapattársai kiértékelt eredményeit. A fiatalok ma már azzal kezdik a konditermi edzést, hogy megnézik a fizikai gyakorlatok számokkal kifejezett értékeléseit. Innen indulnak nap mint nap, és azért küzdenek, hogy a csapattársukat felülmúlják, vagy azért, hogy legalább javítsanak korábbi eredményeiken. Ide nem kerülhet be csak úgy valaki protekcióval. A számok, a teljesítmények beszélnek, így ítélik meg saját magukat és másokat. Nincs susmus egymás háta mögött, az edzők pedig kerek-perec a szemükbe mondják, mi volt jó, vagy mi volt rossz. Ez a mentalitás uralkodik nálunk, és ez csak egyre erősebb és erősebb lesz. Ez is hatalmas változás!
Az is igaz, hogy a jégkorongozókat nem bolondítja meg a pénz…
Valóban nem lehet úgy keresni, mint a labdarúgásban. De nem is elsősorban a pénz a legfontosabb motivációs erő. Mindenki vágyik arra, hogy jól éljen, hogy egyszer el tudja tartani tisztességesen a családját, hogy anyagilag is vigye valamire. Igen ám, de egy magyar jégkorongozónak ezért addig kell felküzdenie magát, hogy Németországban, Svájcban, vagy Svédországban játsszon. Egy ottani hokis fizetéssel valóban nagyon jól meg lehet élni, szép jövőt lehet teremteni. Viszont odáig eljutni csak nagyon keveseknek adatik meg. Aki nem jut el erre a szintre, de végigjárta, végigélte a kegyetlen versenyhelyzeteket, az a civil életben lehet, hogy később többszörösen kamatoztatja az itt tanultakat. Ugyanis nem csak jégkorongozót faragunk a játékosokból, hanem határozott, motivált, komplett személyiségeket, akik egyszer lehet, hogy a sporttól nagyon távoli területeken bizonyítanak rátermettségükkel, értékrendjükkel.
Az alázat a legfontosabb szó a jégkorongozók szótárában?
A jégkorongozókra Észak-Amerikában is úgy tekintenek a legnépszerűbb profi sportolók között, mint a legalázatosabb sportemberekre. Elsősorban azért, mert ez egy kegyetlenül kemény, sokszor erőszakos sport. Itt tényleg csak az erősebb, a jobban felkészült játékos győzhet. A feljebb jutáshoz éppen ezért nem a pénz az elsődleges motivációs faktor. Sokkal inkább az, hogy egy játékos megállja a helyét ebben a hihetetlenül fizikális küzdelemben.
A nyugodt munkához a szülők is kellenek. Mennyire idegen nekik a sportág? Mennyire látnak bele a jégkorongba?
A magyar szülők nagyon nyitottak mindenre. Sok klub szervez olyan programokat, amelyekben a szülők is aktívan részt vehetnek, sőt, sokan szinte már úgy gondolják, hogy ők is gyermekük klubjának tagjai. Éppen ezért mindenben segítenek, amiben tudnak. Ma, szerencsére, a társasági adónak köszönhetően jóval kevesebb anyagi ráfordítást jelent a szülőknek, ha jégkorongozni viszik a gyermekeiket, de ez nem jelenti azt, hogy semmit nem kell fizetniük.
Az eddigi sikerekhez az is kellett, hogy a korosztályos válogatottak magasabb divíziókban, jóval erősebb csapatok ellen bizonyíthassanak…
Az osztrákokat, a szlovénokat pár évvel ezelőtt nem tudták legyőzni a magyar korosztályos válogatottak. Az U18-as válogatott idén úgy jutott fel a Divízió I/A-ba, a világ legjobb 16 csapata közé, hogy a jövő évi világbajnokságon már jóval erősebb csapatokat, Dániát, Norvégiát, Kazahsztánt, Fehéroroszországot, Franciaországot kell megszorongatniuk, vagy le is győzniük. Ezt a korosztályt már az idei székesfehérvári Divízió I/B-s világbajnokságon is a világ legjobb bajnokságaiból érkező „scoutok”, játékosmegfigyelők figyelték árgus szemekkel. A magyar hoki utánpótlása eljutott arra a szintre, hogy a fiatalok szem előtt vannak, és keresik is a magyar tehetségeket a külföldi szakemberek.
Ez elég hihetetlenül hangzik. Mi nem vagyunk tradicionálisan jégkorong-nemzet. Nincs elég svéd, finn, orosz, svájci tehetség? Miért éppen a magyarokat keresik?
Észak-Amerika legerősebb bajnokságaiban úgy választják ki a légiósokat, hogy lehetőleg minél több országból jöjjenek. A különböző kultúrákból érkező játékosok sokszínűbbé, kreatívabbá, nyitottabbá tesznek egy csapatot, egy klubot. Tehát, bármilyen hihetetlenül hangzik is, akár egy NHL-es klub is tanulhat abból, amit egy magyar játékos magával visz Észak-Amerikába. A nyitottság az állandó fejlődés egyik kulcsa. Ma már többen játszanak észak-amerikai bajnokságokban, ráadásul úgy, hogy a hoki mellett egyetemre járhatnak, tanulhatnak. Egyre több magyar fiatal van már Svédországban, Németországban és Svájcban is. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy két korosztályban négy magyar klub vesz részt az osztrák bajnokságban, akkor azt láthatjuk, hogy közel 170-180 magyar játékos hokizik külföldi bajnokságban. És akkor még a MOL Ligából is lehet toborozni, egy olyan bajnokságból, amelyben három ország csapatai versengenek, egyre több minőségi légióssal, és egyre több fiatal tehetséggel.
Interjúnk befejezéseként Glen Williamson felajánlotta, hogy kölcsönadja Sir Alex Ferguson életrajzi könyvét – nem rég végzett annak elolvasásával. Talán régi magyar „beidegződésként”, talán szégyellőségből, nem fogadtam el. De nem engedett el anélkül, hogy legalább egy részt, egy kivonatot kinyomtasson nekem a könyvből. Mint az már a könyv elejéből kiderül, Ferguson nem azért érkezett 1986-ban Manchesterbe, hogy egy csapatot építsen. Sokkal inkább azért, hogy egy komplett futballklubot építsen, olyan utánpótlással, amely állandó forrást jelent a mindenkori felnőttcsapatnak. A félelmet nem ismerő mentalitás, az egymásért való küzdés, a lojalitás volt az, amely naggyá tette Fergusont és csapatait, nem elsősorban a technikai tudás, és nem is a tehetség! Valami ilyesmi készül idehaza is – a jégkorong utánpótlásban…
