Amikor a hokilegendákat bemutató sorozat kapcsán szóba került, hogy a következő vendégünk Mészöly András legyen, rögtön beugrott a kapusfenomén, Balogh „Szúnyog” sztorija, aki elmesélte: az ő idejükben a hokival megismerkedő srácok jelentős része a Kisstadion környékéről toborzódott. Közöttük említette Mészöly „Kandúrt” is, így adta magát az ötlet, hogy hajdani sikerei színhelyén, a Kisstadion lelátóján beszélgessünk a magyar jégkorongsport egyik ikonjával. A Ferencváros legendás tízese a beszélgetésre az első szóra ráállt, azt is megerősítette, hogy sráckora Zuglóhoz kötődik, csak hát már nagyon régen elköltözött arról a vidékről, manapság például Telkiben él.
Így aztán abban maradunk, hogy a munkahelyén találkozunk. Mészöly András irodája egy csöndes kelenföldi utcában lévő irodaház földszintjén található. A szobában mindössze egyetlen fekete-fehér kép utal arra, hogy lakója hokibottal a kezében és korcsolyával a lábán hajdan tízezrek kedvence volt. A képen az 1970–71-es szezon újpesti bajnokavatója látható, a fotós a ferencvárosiak ünneplését örökítette meg az utókornak. Ez volt az első állomása egy fantasztikus diadalsorozatnak; az FTC játékosai ezután tíz esztendőn át senki mást nem engedtek fel a dobogó tetejére.
Ha már úgyis a régi sikereknél tartunk, belesüppedve az iroda elegáns bőrfotelébe, képzeletben ugrunk még egyet az időben, s a kezdetekről faggatom az egykori klasszis középcsatárt.
„Balogh Szúnyog jól emlékszik, tényleg közel laktunk a Kisstadionhoz, nevezetesen a Cházár András utcában – mondja Mészöly András. – Persze, kölyök koromban még nem létezett ez a hokifellegvár, csak 1961-ben nyitották meg, így a környékbeli fiúkkal együtt a kezdet kezdetén én is a Városligetbe jártam korcsolyázni. A későbbi hokisok közül a műjégen kezdett például Deák Miklós, Kassai György, a két Balogh és Leveles György is. A másik koriközpont a hideg beálltával Budán, a Feneketlen tónál lett kialakítva, ahol fölöntötték a területet. Kezdőként természetesen csatolós korcsolyám volt, így amikor egy nap megszólított a Postás képviselője, s igazi hokikorcsolyát ígért arra az esetre, ha az ő klubjához igazolok, rögtön igent mondtam. Arról ugyan fogalmam sem volt, mi lehet az a jégkorong, viszont a beígért korcsolya óriási vonzerőt jelentett.”
A naptárak 1963-at mutatták amikor elkezdődött Mészöly András hokis karrierje. Abban az évadban nyolc csapat – természetesen valamennyi fővárosi – alkotta az OB I mezőnyét. A Budapesti Postás ugyan nem tartozott az elithez (az 1963–64-es bajnokságban például utolsó előtti lett), viszont a klub maga gyártotta a játékosai korcsolyáit, botjait. Mészöly András a minőséget úgy jellemzi, hogy ha az akkoriban mifelénk a csúcsnak számító csehszlovák Vitéz botot tekintjük a Mercedesnek, akkor a Postás ütői voltak a Zsigulik. Könnyebben törtek, mint a szomszédból importált botok, de azért a célnak megfeleltek. Mielőtt a Postásnál töltött négy év boncolgatásába belebonyolódnánk, azt még gyorsan átbeszéljük, hogy vendéglátóm sportpályafutása nem a jégpályán kezdődött. Asztaliteniszezőként a serdülő válogatottságig vitte („A jégszínházi edzéseknél az volt a nagy szám, hogy minden tréning után kaptunk egy zsömlét és egy pohár tejet”), majd futballozott a BVSC-ben, de mivel vékony dongájú gyerek volt, a bátyja levitte kajakozni. Nyaranta a vizet szelte, a téli hónapokat pedig a jégen töltötte, de egy idő után dönteni kellett a két sportág között – a választást már ismerjük.
Vissza tehát a Postáshoz, ahol remek társaság gyűlt össze, viszont nem voltak túl sokan, így jócskán kapott mindenki játéklehetőséget. A serdülő bajnokságot például összesen hét jégkorongozóval küzdötték végig Mészölyék, ennek ellenére aranyérmet nyertek. A Postáshoz kötődik Mészöly András „keresztelője is”.
„Abban az időben vetítette a tévé a Foxi Maxi-rajzfilmsorozatot, ennek volt az egyik szereplője Kandúr Bandi. Mivel Andrásként engem Bandinak szólítottak, valaki a csapatból kitalálta, hogy akkor én vagyok Kandúr Bandi, s ebből maradt meg a Kandúr becenév. Hokis berkekben szinte mindenki így szólított, akadt, aki a valódi nevemet nem is tudta...”
A Postás együttesében villámgyorsan ívelt felfelé Mészöly „Kandúr” karrierje. Egy év után a serdülőktől átkerült az ifikhez, s mivel az ifiválogatott bekapcsolódott az OB I-es bajnokságba, már egészen fiatalon a felnőttek mezőnyében találta magát. A két szélsője Palla Antal és Menyhárt Gáspár volt (utóbbiról később lesz még szó), de itt ismerkedett meg későbbi ferencvárosi játszótársaival, a KSI-től érkezett Kereszty Ádámmal és Havrán Péterrel is, akikkel aztán a magyar jégkorongsport egyik legendás támadó trióját alkották.
Mielőtt még elolvadhatnék a gyönyörűségtől, milyen szép is volt a hatvanas években hokisnak lenni mifelénk, Mészöly András gyorsan visszarángat a földre.
„Mivel valamennyi csapat a Kisstadionon osztozkodott, nagyon kevés volt a jégidő. Jobb híján este tíz és tizenegy óra között került sor az edzéseinkre, volt is belőle balhé otthon, miért ilyen későn járok haza. Hogy egy kis plusz korizási lehetőséghez jussunk, eljártunk a felnőtt meccsekre, és a szünetekben betódultunk a jégre.”
Ha már a család szóba kerül, „Kandúr” elmeséli, szülei sosem ellenezték, hogy jégkorongozzon. Más kérdés, hogy ennek igencsak prózai az oka: édesanyjának tudniillik fogalma sem volt arról, mi fán terem a hoki. Pedig, ha csak sejti... Az idősebbik Mészöly fiú a Csepelben röplabdázott Buzekékkal, de mivel a futballban is roppant tehetséges volt, Szuszáék igyekeztek rábeszélni, váltson sportágat, és igazoljon Újpestre. A mama azonban ezt határozottan ellenezte, mondván, a labdarúgás durva sport... Később aztán, amikor András már a Ferencvárosban (!) játszott, elkezdett kijárni a meccseire, és rögtön megszerette a hokit. Mi több, úgy mesélte el a pályán történteket a látását elveszítő Mészöly-papának, hogy ő is élvezettel ülte végig a találkozókat.
No igen, a Ferencváros!
Mészöly András sikereinek színtere: 11 bajnoki aranyérem, ebből tíz sorozatban 1971 és 1980 között. Az ifjú reménység mindössze 17 esztendősen lett a legendás klub játékosa. A választás mögött nem volt különösebb filozófia, „Kandúr” szerint mindenki oda ment, ahová éppen hívták. Őt jelesül az FTC-hez. Schwalm Béla és Horváth „Öcsi” mellé került (Jakabházy Lászlót szorította ki a sorból), és már az első felnőtt szezonja végén bronzérmet vehetett át. A következő évadban eggyel előreléptek, majd jött az 1970–71-es bajnokság, és vele elindult egy szédítő sikerszéria. A tízből hatszor éppen Jakabházy László irányításával (négyszer pedig Rajkai Lászlóéval). Adja magát tehát a kérdés, milyen is volt kettejük viszonya. Mészöly András kapásból válaszol – érződik, nem most először szegezték neki a kérdést. Diplomatikusan annyit mond, abból sosem volt konfliktusuk, hogy kiszorította addigi helyéről a mára címzetes egyetemi tanári címet szerző játékostársát. Aztán mesél egy-két „bulváros”történetet, de előre kiköti, hogy ezek ne kerüljenek nyilvánosságra. A téma lezárásaként csak annyit mond, hogy Jakabházy Lászlónak kétségkívül az erőnléti felkészítés volt az erőssége, bizonyos „személyes dolgaival” azonban nem tudott egyetérteni, s a két sikeredző közül személy szerint Rajkai Lászlót jobban elfogadta.
Evezünk is gyorsan tovább, próbáljuk megfejteni a Fradi nagy menetelésének titkát. Mészöly András elsőként azt említi, hogy ideális volt a keret korösszetétele: a rutinos, pengés öregekhez tehetséges, sikerre éhes fiatalok csatlakoztak. S amikor támadni kellett, a csatárokhoz a védők is felzárkóztak, amikor meg a védekezésen volt a hangsúly, a bekkeket kisegítették a támadók. A mai hokiban ez a világ legtermészetesebb dolga, de három-három és fél évtizeddel ezelőtt még más volt az ábra. Aztán remek húzásnak bizonyult az is, hogy a ferencvárosi álomötös, a Farkas, Hajzer, Kereszty, Mészöly, Havrán sor állandóan együtt játszott (a többi kvintett esetében a bekkpárok folyamatosan cserélődtek), így ők öten egymás gondolatát is ismerték.
„Eltelt egy-két év, mire kialakult ez a szereposztás. Hajzer János ugyanis a Dózsától, Havrán Péter meg az Építőktől menet közben jött át a Fradiba. Eleinte akadt néhány furcsaság is. Menyhárt Gáspár például mellettem játszott volna, az edzőtáborban végig együtt készültünk, erre mit látok az első bajnokin? Menyhárt ott van a jégen, csak éppen velem szemben, lila-fehérben. Mint kiderült, ráijesztettek azzal, hogy elviszik sorkatonai szolgálatra, ezt elkerülendő gyorsan átigazolt Újpestre. Ez bevált trükk volt akkoriban, velem is próbálkoztak, de nem jártak eredménnyel, én kitartottam a Fradi mellett.”
Bár nem csak a klubjukban, a válogatottban is együtt játszottak, Mészöly András szerint az öt ember között sosem volt komoly konfliktus. Imádták a hokit, mindennél jobban szerettek győzni, ráadásul (a többi ferencvárosi társukkal együtt) megértették, hogy amatőr sportolóként érdemben csak akkor remélhetnek anyagi előnyöket is, ha folyamatosan eredményeket produkálnak. A bajnokcsapat tudniillik indulhatott az európai kupasorozatban, ami nem csupán szakmai dicsőséget jelentett, de külföldi utazást is, azaz a Kádár-kor szokásainak megfelelően lehetőséget az élsportolóknak némi „mellékes” megkeresésére is. Ilyen idők voltak, ilyen trükközésekre kényszerültek az emberek, ha boldogulni akartak... Hogy mennyire összetartó társaság volt a Fradi együttese akkoriban, azt jelzi: amikor 1980-ban, a sorozatban tizedik bajnoki cím megszerzését követően konfliktus robbant ki Jakabházy László vezetőedző és a hokisok között, három jégkorongozó kivételével – egy évre, az egzisztenciális gondokat is vállalva – valamennyien átigazoltak a Fóti SE-be. A „maradék” Fradi, jobb híján, ifikkel teletűzdelve állt ki az 1980–81-es szezon meccseire, és 0 ponttal, 24-140-es gólkülönbséggel lett utolsó.
„Póth János, Földi Gábor és Gogolák László nem tartott velünk Fótra, velük ezután meg is változott a viszonyunk” – zárja rövidre e viharos fejezetet.
Gyorsan előkotrok egy cikkrészletet, amelyet így szól: „Aktív játékos korában hihetetlen tekintélye volt a Fradi-öltözőben, a játszótársak inkább hallgattak rá, mint az edzőre. Pedig abban a gárdában nem elsőáldozók kergették a pakkot. Ha a nyári alapozáskor Kandúr azt mondta, hogy ólommellényben kell futni a Szabadság-hegyen, nem azt kérdezték miért, hanem hogy mennyit?” Mészöly András bólogat, tényleg odafigyeltek rá a srácok, de ezt nem erővel és nem is hangerővel érte el, hanem azzal, hogy az edzésmunkában mindig élen járt. Márpedig aki a tréningeken húzó ember, joggal kérheti számon, ha valaki netán nem szaggatja az istrángot. „Inkább példát mutattam, mint hogy szövegeltem volna” – teszi hozzá.
A fóti kitérő után még tagja az 1984-es bajnokcsapatnak, de aztán 35 évesen búcsút int az aktív versenysportnak. Noha a játék minden eleme a kisujjában van, eszébe sincs edzősködni. Mint mondja, a trénereket olyan pocsékul fizették mifelénk, hogy abból nem lehetett megélni, s végképp nem lehetett egzisztenciát teremteni. Nem véletlen, hogy az egykori klasszisok közül nagyon kevés maradt meg a hoki közvetlen közelében, illetve akkor tértek vissza szeretett sportágukhoz, amikor megvolt a biztos anyagi hátterük.
Mészöly Andrásnak egy ilyen hosszabb időszaka volt, amikor jó két évtizeddel ezelőtt Sárközy Tamás akkori elnök kérésére csatlakozott a szövetség vezérkarához, és Rozgonyi Györggyel az ifiket felügyelték. Akkoriban az volt az MJSZ stratégiája, hogy a felnőttekre a lehető legkevesebb pénzt költi, és minden erőt a tehetségektől hemzsegő ifik menedzselésére összpontosít. E program részeként került reflektorfénybe Kercsó Árpád dunaújvárosi csapata, illetve az ifjabb Ocskay Gábor és Palkovics Krisztián fémjelezte társaság; közülük sokan még manapság is a felnőtt válogatott pillérei. Mészöly András büszkén idézi fel e korszak szakmai sikereit, illetve a beinduló létesítményfejlesztéseket. „Legutóbb ekkor lett volna reális esélye a Ferencvárosnak arra, hogy saját csarnokhoz jusson, de a Fradinál mindig pálmafás szuperarénáról ábrándoztak, lépni viszont rendre elfelejtettek” – kesereg, s most először érzek indulatot a hangjában. Sárközy Tamás 1998-as távozása után Mészöly András is veszi a kalapját, s bár öt éve felbukkant a neve Kassai György szakosztályelnöki kampányában, illetve alapítója a Hokisok Érdekvédelmi Társaságának, a 7-nek, érdemi aktivitást már nemigen fejt ki. Legfeljebb a jégen, ahová krónikus lovaglóizom-sérülése ellenére rendszeresen lejár. Az öregfiúk edzéseit látogatja, amelyek valójában nem is tréningek, hanem egymás elleni játékok. Ott volt decemberben a Kisstadionban a Winter Classicon is, s azt mondja, ha idén is lesz gálameccs, s megint meghívják, akkor azon is részt vesz. A hoki mellett néhány hajdani fradistával, Deák Miklóssal, Kereszty Ádámmal, Hajzer Jánossal vagy éppen Horváth „Öcsivel” rendszeresen teniszezik is; a fehér sportot a színészlegenda, Bárdy György szerettette meg vele már túl a harmincon. „Szigorúan csak párost játszunk, és Kereszty Ádámmal mindig ellenfelek vagyunk, mivel mi ütjük a legjobban a labdát a társaságból” – teszi hozzá. A legendás ötös fogatból Farkas Andrással ritkábban találkozik, mióta a bekk vidékre költözött. Mészöly megjegyzi, ötük közül szerinte „Caja” volt a legjobb, mert nem csak hátvédként tartozott posztja elitjéhez, hanem csatárként is képes volt kiemelkedőt produkálni. „Ő értette legjobban közülünk ezt a játékot, neki volt a legnagyobb intelligenciája a hokihoz” – mondja. Természetesen szóba kerül a tragikusan fiatalon, mindössze 52 évesen elhunyt Havrán Péter is, akinek korai halála lehetetlenné teszi, hogy az álomötöst akárcsak néhány perc erejéig, mondjuk a Winter Classicon, újra együtt láthassa a publikum. „Kiheverhetetlen csapás” – teszi hozzá még Mészöly András a barát és harcostárs elvesztéséhez.
Aztán újra megcsörren az ingzsebében a mobilja, ő pedig sűrű bocsánatkérések közepette magamra hagy. Ez már a harmadik kényszerű szünet, de nincs mit tenni, az ügyfeleket nem lehet megvárakoztatni. Igen, az ügyfeleket, minden idők egyik legzseniálisabb magyar hokisa tudniillik 1995 óta egy autózáloggal foglalkozó családi vállalkozásban, a Zálogfiók Zrt.-ben dolgozik. Korábban szerencsét próbált a kereskedelemben és ruhaiparban, tulajdonosa volt az egyik első itthoni nagy pénzszállító cégnek, de aztán újra váltott, s másfél évtizede gépjárművek, haszongépjárművek, teherautók, motorkerékpárok és vízi járművek záloghitelezésével foglalkozik. A per- és tehermentes járművet a XIX., Üllői úti telepükön felértékelik, s az ügyfél egy-két órán belül, a Petzvál József utcai központban, már fel is veheti a pénzét.
„Ma egymásnak adják a kilincset az ügyfelek, tegnap viszont senki sem nyitotta ránk az ajtót” – magyarázza szabadkozva, amikor visszatér. Ideje tehát indulni, de azért annyit még megkérdezek tőle, van-e valamiféle hiányérzete, kimaradt-e valami a pályafutásából? „Nincs okom elégedetlenkedni – feleli elgondolkodva. – Amit az akkori kor megengedett egy magyar hokisnak, azt elértem. Van tizenegy bajnoki aranyérmem, játszhattam a válogatottban nagyjából 160-170 meccset; sajnos a pontos számot hiteles statisztika híján nem tudom megmondani. Nem volt több a karrieremben, azokban az években már a B-csoportba kerülés is óriási diadalnak számított. Hiányzott belőlünk a játékerő ahhoz, hogy a legjobbakkal szemben is helytálljunk. Azt hiszem, ha sor került volna rá, minket sokkal jobban elvernek a hetvenes-nyolcvanas évek sztárválogatottjai, mint amennyivel a maiak alulmaradnának az elittel szemben...”
