Egy fájós fog indította el karrierjét

„A főorvos úr szerdánként rendel, de szerencséje van, mert ettől függetlenül most éppen itt van” – csicsergi a telefonba a Vahot utcai fogászatról egy kedves női hang. Pár pillant, és dr. Bikár Péter (65 éves) máris átveszi a kagylót. A legendás csatár örömmel vállalkozik az interjúra, s rövid egyeztetés után abban maradunk, hogy nála ülünk le beszélgetni.
A sasadi társasház mintha két világ határán állna. Az egyik oldalon elegáns épületek, kellemes polgári környezet, odaát néhány száz méternyire viszont a gazdagréti lakótelep kőrengetege. Kicsit félve félve nyomom meg a csengőt, s baktatok fel az emeletre, de pillanatok alatt kiderül, fölösleges volt az aggodalmam. Itt nem süvít bele a levegőbe a fogorvosi fúró jellegzetes, idegborzoló hangja, Bikár doktor ugyanis nem rendel a lakásán.

„Az édesapám is fogorvos volt, a Váci utcában volt rendelője – mondja, miközben lefőz egy kávét. – Kialakult betegköre volt, egy idő után azonban érezhetően problémát jelentett, hogy a környéken képtelenség parkolót találni. No, akkor jött az ötlet, hogy a közeli bank mélygarázsában ki kellene bérelni átalányban három helyet. Ám hiába volt legjobb esetben is csak fél ház a parkolóban, a bank illetékeseivel nem lehetett megállapodni.”

Kiönti a friss, gőzölgő kávét, majd arról mesél, hogy ő maga a Tétényi úti (ma már Szt. Imre) kórház Bártfai utcai rendelőjében praktizált. Ideális helyen volt a rendelő, hiszen nem csak a kollégák tudtak átugrani konzultációra vagy éppen a fájós fogukat kezeltetni, a betegek is úgymond házon belül elláthatók voltak. Tíz évvel ezelőtt Bikár doktor és munkatársai – azt ugyanis többször is hangoztatja a beszélgetés során, hogy nem csak a pályán, a munkában is csapatjátékosnak vallja magát – privatizálták a rendelőt. A helyiséget ugyan továbbra is bérelték, de minden más eszközt megvásároltak, illetve saját erőből fejlesztettek. Ám két esztendővel ezelőtt menniük kellett a Bártfai utcából, kénytelenek voltak a Vahot utcába átköltözni.

„Velünk tulajdonképpen jót tettek, a kórház betegeivel már aligha. Ha mondjuk a belosztályon egy idős betegnek most megfájdul a foga, mentőt kell neki keríteni, ami vagy megvárja, mire sorra kerül, vagy nem, egyszóval bonyolultabbá vált az ellátás” – mondja. Aztán arról beszél, hogy manapság már kevesebb pácienst vállal, s van egy rezidense, aki a jövő áprilisi szakvizsgája után majd átveszi a praxisát. Utána pedig ő lesz az, aki – ha a helyzet úgy kívánja – besegít vagy éppen helyettesíti a leendő kollégát.

Igazán kellemes hangulatban beszélgetünk, nem is szeretném elrontani, ezért csak óvatosan érdeklődöm, hogy vajon nem használta-e ki a helyzeti előnyét, hiszen a pályán egy-egy keményebb ütközésnek nem egyszer a fogak is áldozatul estek. S a régi nagyok közül köztudottan hozzá járt kezelésre Kereszty Ádám vagy éppen Deák Miklós is. „Óh, annak idején ment a cukkolás rendesen, hogy könnyű nekem pácienseket szerezni, elég, ha a meccs hevében kiütök néhány fogat – mondja. – Ilyen persze nem volt, s nekem sem verték ki a fogaimat, bár tény, hogy plexi híján akkoriban több volt az arcsérülés. Azóta összehasonlíthatatlanul jobbak lettek a védőfelszerelések, noha az is igaz, hogy a játék rettenetesen felgyorsult, sokkal keményebbé vált. A játékosokból valóságos gladiátorok lettek, a mai remek botokkal bombaerős lövéseket lehet megereszteni, s ha egy kósza korong valakit képen talál, fogvédő ide vagy oda, már hullanak is a fogak.”

A fotókról, filmbejátszásokról közismert, hogy a tengerentúlon jó néhány hokisnak szinte védjegyévé vált a hiányos fogazat. Bikár doktor szerint ez mifelénk sosem volt divat. Akit baj ért, igyekezett mielőbb rendbe hozatni a fogsorát. „Apám is jó néhány hokis fogsorát pótolta ki” – teszi hozzá.

Az édesapa, Bikár Deján nem csak ismert és elismert fogorvos volt, hanem – ahogy akkoriban mondták – vérbeli „sportsman”. Gyeplabdázóként a nyári, hokisként a téli olimpián is járt. Emellett kitűnő teniszezőnek számított, és sportvezetőként is sikeres pályát futott be, hiszen volt a jégsportszövetség elnöke is. Az édesanya, Sárkány Erzsébet pedig Sárkány Lili néven vált a magyar teniszsport egyik klasszisává, örökös bajnokává. „Tőle örököltem a tenisz iránti rajongásomat” – jegyzi meg a doktor úr. Aki saját bevallása szerint nem is mozgott rosszul a salakon, Taróczy Balázs egykori Davis Kupa-csapattársával, Szőke Péterrel például budapesti ifibajnokságot nyertek párosban.

S hogy akkor mi döntött a tenisz és a hoki közül az utóbbi javára? Ahogy az már lenni szokott, természetesen a véletlen. Háray Béla, a BVSC legendás edzője egy nap bekopogtatott Bikár Dejánhoz azzal, hogy fáj a foga. A kezelés közben megemlítette az orvosnak, hogy „hallom, jól korcsolyázik a fiad, küldd le egy edzésre”. Bikár papa így is tett, a kis Péter meg ottragadt a hokisok között. A naptár 1957-et mutatott. A hokilegendákat megszólaltató sorozatunkban már jó néhány egykori BVSC-hokis elmesélte, milyen remek hangulat, milyen kiváló közösségi szellem jellemezte akkoriban a vasutas csapatot. Bikár Péter szinte szóról szóra ugyanezt mondja. S megerősíti azt is, hogy eséllyel pályázhattak volna a bajnoki címre, mert a Koutny, Babán, Leveles, Bikár, Zsitva ötös fogat talán a legütőképesebb sor volt abban az időben. Az aranyálmok azonban egyetlen pillanat alatt szertefoszlottak, amikor 1965 szilveszterén a válogatott edzésén az extra tehetségnek tartott Leveles György súlyos szemsérülést szenvedett.

„A legjobb barátom volt, én emeltem fel a jégről a sérülését követően – meséli, és érezhető, hogy még mindig felkavarják a tragikus események. – Nagy fekete folt volt a sérült szemen. Rögtön hívtam apámat, aki riasztotta Korcsmáros professzort a szemészeti klinikáról. Hat órán át tartott a műtét, s volt remény, hogy megmarad a látása, egy hét után ugyanis némi fényt érzékelt. Már csak azért kellett imádkoznunk, hogy ne fertőződjön el a sérült szem, hiszen az a teljes látást veszélybe sodorta volna. Ilyen bizakodó hangulatban utaztunk el a vb-re, ám a hazatérésünkkor Gyuri szemén sajnos jókora kötés díszelgett. Ám még így, fél szemmel sem szakadt el a sportágtól, sőt a játékot is folytatta, mi több teniszedzőként is dolgozott. Mindenféle mendemondával ellentétben tehát nem a szemsérülés és nem valami ahhoz kapcsolódó fertőzés vitte el mindössze huszonöt évesen. Sajnos, volt egy öröklött vesebetegsége, ez bizonyult végzetesnek.”

A BVSC-t üldözte a balszerencse, hiszen Leveles György mellett Balogh János, alias „Szúnyog” testvére, Csaba is szemsérülést szenvedett. Ennek ellenére az 1964–65-ös szezonban tényleg csak hajszál választotta el a kék-sárgákat a hőn áhított aranyéremtől. A bajnokságban a Dózsával azonos pontszámmal végeztek, míg a döntőben az Újpesten elszenvedett 3-2-es vereség után a Kisstadionban 3-3-at játszottak... Egy hajszál, ennyi hiányzott tehát, de az mindig. Pedig érkezett Rozgonyi György és Gyöngyösi Jenő, jöttek a fiatalok, például Palla Antal, de a BVSC igazán sosem heverte ki a Leveles, Bikár, Zsitva trió kényszerű felbomlását.

„A mai napig tartjuk a kapcsolatot egymással, Miklós Karcsiék legutóbb novemberben szerveztek egy összejövetelt. Remek volt a hangulat, sok régi poént felelevenítettünk” – teszi hozzá, mintegy bizonyságul arra, hogy bár a BVSC hokiszakosztálya már csak az emlékekben létezik, a szellemisége még mindig elevenen él.

Hiába kötötte ezer szál a vasutasokhoz, Bikár Péter egy idő után mégis úgy érezte, eljött a váltás ideje. Olyan csapatban szeretett volna hokizni, ahol nem csak jól érzi magát, de az eredmények is jönnek. A Fradi persze tárt karokkal fogadta, a BVSC azonban nem adta ki. Így az akkori idők szabályainak megfelelően egy évet ki kellett hagynia.

„Furcsa dolog ez, mai szemmel talán nehéz átlátni az akkori viszonyokat – mondja elmerengve. – Én úgy voltam válogatott hokis, hogy közben egy percet sem hiányoztam az orvosegyetemről. Mivel az OSC-nek nem volt hokicsapata, engem békén hagytak, ellentétben mondjuk az évfolyamtársaimmal, Konrád Ferivel vagy Nemere Zolival, akiknek muszáj volt az egyetem klubjában sportolniuk.A BVSC-ben megbecsültek, hiszen az álamatőrizmus világában nem csak a bújtatott állásban lévő csapattársaim, hanem én is kaptam bizonyos juttatásokat. Sőt, jobb pénzem volt, mint végzett orvosként... Tulajdonképpen akár az egy év eltiltás miatt is hálás lehetnék, hiszen végzős voltam az egyetemen, s így legalább nyugodtan felkészülhettem az államvizsgákra. Mégis fájlalom az elpazarolt időt, mert emiatt nem érhettem el a századik válogatottságig.”

Hogy hányszor játszott a címeres mezben, arról eltérő adatok vannak. Egyes források 92 szereplést említenek, ám Bikár doktor édesanyja szerint, aki leglelkesebb szurkolója lett, albumokba gyűjtötte megjelent cikkeket, vezette a statisztikákat, a fia 99 válogatottságig vitte.

Az egy év kihagyás szinte meg sem érződött Bikár Péter játékán, pillanatok alatt beépült a Fradiba. A BVSC elleni első meccsen például, amelyet 16-1-re nyertek meg a zöld-fehérek, egymaga négyszer talált be Balogh „Szúnyog” kapujába. Szó se róla, nemes válasz volt az átigazolási hercehurcára... Persze az is igaz, hogy bombaerős csapatba került. Olyan együttesbe, amely 1971 és 1980 között sorozatban tízszer lett magyar bajnok. A Póth, Bikár, Deák vagy a Muhr, Kassai, Treplán sorokat rettegték az ellenfelek.

„Ne tűnjék panasznak, mert nem annak szánom, de tény: a mi pályafutásunkra leginkább az jellemző, hogy nagyon rosszkor voltunk nagyon rossz helyen – mondja. – Rengeteg tehetséges játékos hokizott a hetvenes években, s ha versenyképes körülmények között dolgozhatunk, úgy érzem, még annál is többre vihettük volna, mint a mai aranygeneráció. Csak egy példa: mivel akkor tájt csupán néhány hónapig volt jég a Kisstadionban, mi a Fradival gyakran edzőtáboroztunk Kassán. Egy alkalommal, amikor ott gyakorolt a svéd válogatott is, a csehszlovák extraligás kassaiak tőlünk kértek kölcsön hokisokat a a svédek elleni edzőmeccsre, mert a sérülések miatt foghíjas volt a keretük. Engem 1963-ban, '64-ben és '65-ben is hívtak Ausztriába és Németországba is játszani, de ehhez kint kellett volna maradnom külföldön. Ezt azonban nem vállaltam, noha a müncheni reptéren már a tolmács állásom is megvolt.”

Fájdalom, az akkori hivatalos sportpolitikának nem kellett a jégkorongsport (s általában a csapatjátékok), s ennek számos jelét adta. Bikár doktor jól emlékszik rá, amikor az 1964-es innsbrucki téli olimpián a magyar delegáció vezetője, Páder János lelkesen beszélt a hokiélményeiről (állítólag akkor látott életében először élőben jégkorongot). Noha az innsbrucki 16. hely nem volt éppen kimagasló eredmény, válogatott tagjai úgy érezték, okkal reménykedhetnek benne, hogy négy évvel később ott lehetnek Grenoble-ban is. A francia rendezőktől és az IIHF-től meg is jött a meghívó, itthon azonban az illetékes testület, Páder Jánossal a soraiban, leszavazta az indulásunkat. „Máig sem derült ki, mi volt a baj velünk... Az olimpia helyett jöttek a jó kis román, bolgár és keletnémet túrák” – mondja. S persze nem lett semmi a remélt létesítményfejlesztésből sem. Noha a kassaiak például ugrásra készen álltak, hogy befedjék az azóta is csak pusztuló Kisstadiont. A pletykák szerint egy akkori zuglói „főmufti” azzal fúrta meg a projektet, hogy ha tető kerülne a Kisstadionra, a Gellért-hegyről nem lehetne látni a Népstadiont...

De ugorjunk vissza a Fradihoz! Amely nem csak jó csapat, de jó közösség is volt. Bikár Péter szerint bizonyság erre, hogy a hétvégi meccsek után az egész társaság átvonult az E-klubba, ahol akkoriban a Bergendy játszott. Nem egyszer az FTC árnyékában „az örök ezüstérmes” szerepére kárhoztatott újpestiek is csatlakoztak hozzájuk. „Szegény Vedres Matyi például országos cimborám volt” – teszi hozzá. S egységesen lépett fel a csapat akkor is, amikor konfliktus robbant ki a szakvezetőséggel (Jakabázy László volt a vezetőedző). Végül a bevált vezetői taktika, az ellenoldal megosztása diadalmaskodott ez esetben is: a „lázadók” többsége bűnbocsánatot nyert, csak Bikár Pétert, Horváth „Öcsit” és Treplán Bélát nem vették vissza. Utóbbi kettőnek később mégis nagy kegyesen megbocsátottak, Bikár doktor számára azonban – aki a hoki mellett aktívan gyógyított is – nem volt visszaút a Ferencvárosba. Ezért vallhatja „csak” négyszeres bajnoknak magát.

Ezután még két évet lehúzott a Volánnál, de ez már inkább afféle hattyúdal volt, s 1979-ben fel is hagyott az aktív játékkal. A nyolcvanas évek elején néhány meccset még lejátszott az OB II-es Pomázban, elvállalt egy-egy öregfiúk-fellépést, de saját bevallása szerint már vagy egy évtizede nem volt hokibot a kezében. Legutóbb is a befagyott Balatonon szállt be egy baráti társaság játszadozásába. A sportággal egy ideig még tartott a kapcsolata, a nyolcvanas évek elején ugyanis Boróczi Gábor annak ellenére felkérte a segítőjének, hogy nincs hivatalos edzői végzettsége. Az 1985-ös svájci B-csoportos vb kudarca, a kiesés azonban lezárta rövid edzői karrierjét. Noha az osztrákok elleni 0-2 vagy a lengyelek elleni 3-5 nem volt vállalhatatlan eredmény, a csapat végül pont nélkül hullott ki. S bár hivatalosan ezt nem varrták a nyakába, egyszer csak kiderült, hogy a továbbiakban nem ő a pályaedző.

Kérdezem, nincs-e benne hiányérzet, mire köntörfalazás nélkül rávágja, de bizony van! Az eszébe sem jutott, hogy valahol vezetőedzőként rábíznak egy csapatot („Van önkritikám, meg aztán nagyon ki is estem a vérkeringésből” – mondja), de afféle pályaedzőként néhány éve még szívesen elszegődött volna valamely klubhoz, hiszen a játékot nem lehet elfelejteni. S akkor megmutathatta volna a fiataloknak akár a legendás, a tenisz backhandre alapozott fonákütését is, amellyel még a cseh kapuslegenda, Jiri Holecek hálóját is bevette egy alkalommal. Sőt, ma sem zárkózna el attól, hogy egy szakosztály vezetőségét a tanácsaival segítse.

Ám hokis érdeklődés híján egyelőre második számú szerelme, a tenisz köti le a szabadidejét. Még manapság is hetente háromszor játszik, emellett állandó és sikeres résztvevője az itthoni orvosbajnokságnak. A vb-ken már nem indulhat, mert az első orvos-világbajnokság, amelynek szervezésében amúgy aktív részt vállalt, olyan jól sikerült a fogorvosok számára, hogy egy hajdani svéd Davis Kupa-játékos kezdeményezésére a riválisok időközben kilobbizták e szakterület képviselőit a vébéről.

Adja magát a kérdés, nem bánta meg, hogy végül a hokit választotta a tenisz helyett. Határozott „Nem!” a válasz. „Hokiban szerintem többre jutottam, mint amennyire teniszezőként vihettem volna. Meg aztán csapatjátékos voltam világ életemben – fejtegeti, majd nevetve hozzáteszi: – De látja, mégiscsak a tenisznek köszönhetem, hogy profi sportolónak is mondhatom magam. Még évekkel ezelőtt a Stuttgarthoz közeli Fellbachhal volt szezonra szóló szerződésem, oda jártam ki meccseket játszani. Ha innen nézem, lehet, hogy mégis csak a teniszben jutottam magasabbra?”