Szeptember első hétfőjén újabb sorozatot indítottunk, melynek célja, hogy bemutassa Magyarország jégkorong utánpótlását adó egyesületeit az ország minden tájáról. Ezúttal a Dunaújvárosi Acélbikák utánpótlás edzőjével, Babic Vladimírral beszélgettünk, aki játékvezetőként is aktívan részt vesz a magyar jégkorongban.
Mit kell tudni rólad? Hány ponton kötődsz a jégkoronghoz és mikor érkeztél Magyarországra?
Hatévesen kezdtem jégkorongozni a szlovákiai Topolcsányban. Sok választásom nem is lehetett, hiszen abban a panelházban, ahol laktunk, tizenhat család élt, huszonkét fiú volt, ebből húsz jégkorongozott. Egészen kicsi korom óta csak a jégkorongot láttam, nem csoda, hogy könnyen én is megfertőződtem. Tizenhat éves koromig játszottam, de akkor felmértem, hogy igazán nagy játékos nem lehet belőlem. A korosztályomban ötvenhatan voltunk, akik azért küzdöttek, hogy bekerüljenek az ifjúsági csapatba. Ekkor abbahagytam a hokit, de a sportágtól nem akartam elszakadni. Tizennyolc évesen már megvolt az edzői C licencem, majd 2006-ban megszereztem a B licencet, többek között Sille Tamással, aki most a magyar válogatott edzője is. 2002-ben érkeztem Dunaújvárosba.
Hogy kerültél éppen Dunaújvárosba?
A dunaújvárosiak Lévára jártak edzőtáborozni, ott ismerkedtem meg a csapat vezetőivel. Akkor már a Dunaferrnél edzősködött a szintén topolcsányi Vladimír Matejov, ő segített a városba kerülni. Egy tizennyolc hónapos zalaegerszegi kitérőt leszámítva azóta is itt élek, itt dolgozom.
Hogyan fér meg az edzői és a játékvezetői pálya egymás mellett?
Nem okoz problémát a két feladat ellátása, mivel csak felnőtt mérkőzéseken vezetek, és ezek nem ütköznek az utánpótlás találkozókkal. Arról nem is beszélve, hogy remek kollégáim vannak, és ha véletlenül nem tudok ott lenni egy-egy edzésen, akkor Jávorics Gábor, Kis Attila, Palkó Dorka, Peterdi Imre és Strenk Hunor vezetésével ugyanolyan szakmai munka folyik, mintha én is ott lennék.
Milyennek látod a dunaújvárosi utánpótlást most ahhoz képest, ahol érkezésedkor tartott és milyen jövőt látsz előtte? Mi lehet a DAB utánpótlásának legnagyobb előnye és lehetősége?
Ezt két részre osztanám: 2002 és 2009 között minden korosztályban Dunaújváros nyerte a bajnokságot, ezután mentem el Zalaegerszegre, ahonnan 2011-ben érkeztem vissza. Ekkor mélyponton volt a dunaújvárosi utánpótlás. Nagyon sok játékos eligazolt, nem volt tehetségkutatás, voltak korosztályok, ahol nem is volt csapatunk. Akkor én a szupermini és a mini korosztályokkal kezdtem el foglalkozni. Az volt a feladatom, hogy öt-hat éven belül minden korosztályban legyen csapatunk. Jó úton járunk, hiszen az idén csak az ifiben nem tudtunk elindulni. Azt azonban szeretném leszögezni, hogy nehéz helyzetben vagyunk, az akadémiákkal nem tudunk versenyezni. Elmúlt az az időszak, mikor mindenki Dunaújvárosba szeretett volna jönni játszani, most fordított a helyzet, a legjobbjainkat elviszik tőlünk a rivális klubok. Tavaly tizenhét dunaújvárosi játékos lett bajnok, de mind más klubban. Nem jó az a szabály, hogy minden gond nélkül el lehet vinni egyik klubtól a másikba egy-egy játékost. Sok országban - például a finneknél és a svédeknél is - tizenhat éves korig nem engedi meg az ottani szövetség az átigazolást. Legjobb példa a helyzetünkre az, hogy serdülő bajnokságba úgy tudtunk benevezni, hogy közös csapatot indítunk a Szegeddel, miközben ebből a korosztályból hatan játszanak Székesfehérváron és egy hokis pedig a MAC-ban szerepel. Milyen lehet a jövő? Erre könnyű válaszolni: ha nem tudjuk megtartani a saját nevelésű játékosainkat, akkor Dunaújváros előbb-utóbb egy nevelőegyesület lesz.
Fotó: Babic Vladimir
