Zsitva Viktort nem könnyű a nyári időszakban Budapesten elcsípni. A kánikula elől ugyanis feleségével rendszerint a balatoni kis tanyájára menekül, amely egyetlen utcányira fekszik a tótól. Most azonban éppen a fővárosban van, s ez remek alkalom egy kis beszélgetésre. Zuglói otthonába invitál, ám a hirtelen jött monszunszerű eső miatt képtelenség ernyő nélkül mozdulni. Nem jön zavarba, rögvest felajánlja, hogy akkor majd ő bejön a szövetségbe. S így is történik, hamarost felbukkan. Éppolyan fiatalosan, gyorsan mozog, mint hajdanában a szélen. Pedig július 14-én már a 70. születésnapját ünnepelhette. Minimum tíz évet nyugodtan letagadhatna.
- A vihar némi kárt okozott itthon, azt tettem rendbe, meg a kerttel bajlódtam, mert az elmúlt hetekben kissé elvadult - mondja miután lehuppan a fotelbe. - Szívesen teszek-veszek, mert amúgy nincs dolgom. Egészen a múlt év végéig aktívan dolgoztam, egy áruháznak voltam a gondnoka, vagy ahogy manapság nevezik, üzemeltetési igazgatója. Ám a válság ezt a céget sem hagyta érintetlenül, s tőlem is elköszöntek. Így most élem a nyugdíjasok csöndes életét, nyaranta meg a Balatonon vagyunk a feleségemmel, és az öt unokánkból hol ez, hol az a gyerek nyaral velünk. S velünk van a kisebbik fiam is, aki teniszoktató Pesten, de ilyenkor ő is odalent dolgozik, mégpedig a volt dózsás játékostársam, Szigetvári Jani centrumában.
- Össze-összejönnek-e önnél Széplak-alsón a hajdani játszótársak?
- Az igazat megvallva ez nem jellemző. Ritkán találkozunk, aminek biztosan az is oka lehet, hogy Béla öcsémmel ellentétben annak idején én kimaradtam egy körből, nevezetesen a szerveződő öregfiúk-válogatottból.
- Miért?
- Mert a munkám és a bíráskodás mellett már nem fért volna bele az időmbe. Főleg nem a délelőtti tréningek. Akik viszont összeálltak, Kassai Gyuritól Egri Jancsin át Mészöly Kandúrig, vagy vállalkozók voltak, vagy olyan munkakörben dolgoztak, ahol szabadabban rendelkeztek az idejükkel. Azért sípolni egy-egy meccsükre elhívtak. Meg aztán játékvezetőként nekem volt egy másik baráti társaságom is. De ez nem jelenti azt, hogy elvesztettük egymást szem elől, csak nem olyan szoros a kapcsolat, mint egykoron volt.
- A játékvezetésre még térjünk vissza, de most ugorjunk vissza egy nagyot az időben: hogy kezdődött a hokikarrierje?
- Sportos család a miénk. Az édesapám indult az első magyarországi öttusaversenyen, ahol második lett. Aztán pedig atletizált, s nem is akárhogyan, hiszen tagja volt az 1936-os berlini olimpián hatodik helyen végzett váltónak. Édesanyám, Sass Márta teniszezőként nyert magyar bajnokságokat.
- Mindebből még nem következne, hogy a háromból két Zsitva-fiú a hokit válassza...
- A történelem írta a családunk sorsát. Apám Ludovikát végzett huszártiszt volt, akit a háború vége családostól Németországban ért, de ő mindenképpen haza akart térni. Ám mire megérkeztünk, a lakásunkba már mások költöztek be. Így kerültünk végül Rákosfalvára. A halastó közelében laktunk, naná, hogy gyorsan megtanultam korizni, bár mai szemmel nézve elképesztően kezdetleges korcsolyám volt; a pengét az utcai cipőre csavaroztam fel. Hány lábbeli ment tönkre emiatt, te jó ég! Apám közben minden munkát elvállalt, volt kifutófiú, dolgozott Kőbányán az öntödében, de a "racionalizálás" miatt utóbb innen is mennie kellett. No ekkor csapott fel masszőrnek, és telente a hokisokat, Hircsákékat gyúrta. Nekem meg az a kiváltság jutott, hogy a városligeti meccsek idején én teríthettem a pokrócokat a cserepadra leülők hátára. Egy nap apám hazahozott egy használt, kiselejtezett korcsolyát - no attól kezdve én voltam a császár a halastónál.
- Más sportág nem is érdekelte?
- Dehogy nem! Atletizáltam, s nem is voltak rossz eredményeim, úsztam, így élőben láthattam nap mint nap a legendás Szőke Katót, sőt a kajakozással is megpróbálkoztam. Nem volt ez rendkívüli akkoriban, a későbbi újpesti csapattársaim közül például Ádám András és Boróczi Gábor is teniszezőként kezdte, utóbbit édesanyám is edzette. Ám nekem is a hoki jelentette az igazi világomat. Igaz, nem tartoztam a legtechnikásabbak közé, viszont jól koriztam és gyors, robbanékony voltam. Akár tízszer is elrobogtam Raffa Gyuri mellett, de mivel nem voltam nagyon pengés, tízből mondjuk háromszor tudtam túljárni a remek Fradi-kapus, Pozsonyi Lajos eszén. A Postásban kezdtem, ebből lett később a BVSC, innen kerültem aztán 1962-ben Újpestre.
- Miért éppen oda, s nem mondjuk a Fradihoz?
- A lilák nagyon csábítottak, s akkoriban kiváltságos csapatnak számítottak. Évente kétszer elutaztak például saját busszal Ausztriába, ami álomtúrának számított, hiszen Nyugatra kijutni roppant nehéz volt. De az is imponált, hogy amíg mi a meccsek után egy szál törölközőbe csavarva baktattunk a zuhanyzóba, ők szép lila fürdőköpenyt viseltek. Apróság ez, főként mai szemmel nézve, de akkor más világot éltünk. No, és hogy a lényegről se feledkezzek meg: jó állást is ígértek a "vasutas" fizetésem dupláját jelentő bérrel. Így kerültem a BM-kórházba, s onnan is mentem nyugdíjba. Nem egyedül igazoltam át, jött velem "örökös csatártársam", Bánkúti Árpi is. Mellesleg ő is a BM-kórházban kapott munkát.
- Ötszörös bajnok. Lehetett volna több aranya is, vagy ez nagyjából reális?
- Biztosan bennünk maradt egy-két bajnoki cím, de én így is büszkén gondolok vissza a pályafutásomra. Hiszen ötször kupagyőztes együttesnek is tagja voltam, és kilencvenhat alkalommal szerepelhettem a címeres mezben. Mivel abban az időben nem játszottuk futószalagon a meccseket, s a Budapest-válogatott néven megvívott találkozók nem számítottak be a statisztikába, ez igencsak szép szám.
- Főként, hogy egy olimpiai szereplés és nyolc világbajnokság is belefért!
- Innsbruck fantasztikus élmény, még akkor is, ha végül az utolsó, a tizenhatodik helyen végeztünk. Ám ne felejtsük el, hogy az ötkarikás játékokra ekkor már nem volt elég csak nevezni, Innsbruckba selejtezőn át vezetett az út, amelyet sikerrel vívtunk meg. A tornán szerepelhettünk volna jobban, de sajnos nem jött ki a befektetett munka.
- Nem éppen örömteli emlék, ám a szovjetektől elszenvedett 19-1-es vereség manapság is gyakran szóba kerül. Főleg, hogy sokan máig önnek adják a becsületgólt.
- Nem, nem, ez a kérdés már tisztázódott! A gólszerző Rozgonyi György volt, én a passzt adtam. Noha a magyar sajtó számos jeles képviselője a helyszínen nézte végig a találkozót, valami félreértés folytán elterjedt, hogy én ütöttem a korongot a hálóba. Ami viszont tény: a szovjeteket a gutaütés kerülgette a gólunk miatt, s kezüket-lábukat törték, hogy huszat lőjenek nekünk. No, ezt legalább sikerült megakadályoznunk.
- Ön a játékvezető álma vagy rémálma volt?
- Egyik sem. Nem balhéztam, bár azért a számat gyakran jártattam. Rancz Sanyi egyszer említette is, hogy az állvédőm folyvást le-fel járkál meccs közben a duma miatt. Jobbára amiatt bosszankodtam, hogy noha gyorsabb voltam az ellenfelemnél, mégsem tudtam lehagyni, sőt rendre a jégen találtam magam. Sokszor mégsem szólt a síp
- Csak azért kérdezem, mert nem feltétlenül jellemző, hogy egy roppant sikeres hokis aztán bírónak áll.
- Az az igazság, hogy nem egészen önszántamból köszöntem el a Dózsától. Szegény Boróczi Gabi volt az edző, s ő minden áron fiatalítani akart. Emiatt búcsúztam el, de csak egy évig bírtam hoki nélkül. Ekkor adtam a fejem a bíráskodásra.
- Dózsásként nem volt kockázatos Fradi-meccseket fújnia?
- A Ferencvárossal tényleg ádáz csatákat vívtunk, de csakis a jégen. A mérkőzések után a legnagyobb barátságban elemeztük a történteket, olykor egy-egy olyan neves műintézmény asztalánál - ma már talán elárulható -, mint volt mondjuk a Pipacs... Arra büszke vagyok, hogy bíróként a zöld-fehérek is elfogadtak, az újpestiek pedig tudták és tudomásul vették, hogy semmiféle kivételezésre nem számíthatnak. Noha fújtam B-csoportos vb-n is, örömmel emlékszem vissza a gyerekmeccsekre. Azokat ugyanis nem csak dirigálni kellett, hanem afféle pedagógusként is lehetett terelgetni a hokispalántákat. Azt nagyon szerettem.
- Hokibot mikor volt legutóbb a kezében?
- Óh, meglehetősen régen. A bíráskodással párhuzamosan még rádumáltak a régi haverok, hogy játsszak a Pomázban, amely afféle fiókcsapat volt a Dózsának. Többek között Böle Dezső, Szigetvári, Scheiber Zoli és a két Losonczy is ott hokizott. Jó móka volt. Mostanra maradtak a családi meccsek.
- Családi meccsek?
- Telente egyszer-kétszer összegyűlik az egész família, a fiúk és a lányok is korcsolyát húznak, letakarítjuk a havat a fóti tóról, és ott jégkorongozunk egy jót. A játékkal ennyi a kapcsolatom, a sportágtól viszont nem szakadtam el, mert bár MJSZ felügyelő bizottsági tagságomról - amelyet még Sárközy Tamás elnökösködése idején nyertem el - lemondtam, illetve valamennyien lemondtunk, továbbra is részt veszek a fegyelmi bizottság munkájában.
