Április 10-én a Marilyn HC kapusa, a Magyar Jégkorong Szövetség egykori dolgozója, de mindenekelőtt egy ritka értékes ember hagyta itt a magyar jégkorongos társadalmat. Rá emlékezünk ezekkel a sorokkal.
Nehéz szavakat találni egy ilyen tragédia után…az ember csak ül és rájön, hogy nincs jó szó, nem lehet leírni, hogy milyen hihetetlenül melegszívű, kedves, kitartó és alázatos volt. Közhelynek tűnhet, de nem az, Bögi Pirit tényleg mindenki szerette, aki ismerte…de tulajdonképpen az is, akinek talán csak egyszer volt szerencséje hozzá.
Egy éven át volt az MJSZ nemzetközi ügyintézője, előtte 2009-ben vált az akkori UTE-Marilyn HC igazolt játékosává, küzdőszellemét és kitartását pedig már az gyorsan egyértelművé tette, hogy nádszál termete ellenére jégkorongkapus vált belőle. Kiskora óta lisztérzékeny volt és a tüdeje sem tágult a megfelelő módon, de tudta, edzéssel javíthat az állapotán. És ő edzett, beleadott mindent szárazon és jégen, nem keresett kifogásokat, csak tette, a dolgát. A keményebb edzésszakaszokban pedig, ha le is maradt, mindig bevárták a társak, majd az idei szezonban, amikor már beteg volt és nem járt edzésre, akkor is folyton emlegették: „várjuk meg Pirit!” „De most..?” – tette fel magában a kérdést a többszörös válogatott csatár, Dettrich Szilvi, aki a kezdetektől csapattársa volt a Marilynben. „Most már mindig ott lesz…és ő lesz az első” – mondta végül.
Piri és Szilvi számára az örökös közös pont Finnország volt, különböző okokból, de mindketten különösen kötődtek hozzá. „Itt van a falamon az a finn mez, amit tőle kaptam. A saját meze volt, amit ő vett és az U18-as vébén aláíratta a finn lányokkal, de utolsó nap kapott tőlük egy akkori mezt aláírva és ezért nekem adta a sajátját. Annyira önzetlen volt…” – meséli Szilvi, majd eszébe jut egy másik gesztus, amit ismét csak a határtalan kedvességét bizonyítja. „Két vagy három éve valamikor karácsony előtt ment ki Finnországba és felajánlotta, hogy ha akarunk, küldhetünk ajándékot a nővéremnek és ő elviszi neki…pedig nem is ismerte a nővéremet.”
Egy másik csapattárs úgy emlékszik rá, mint aki mindig vidám, figyelmes, segítőkész és nagyon intelligens volt. „Mindig jó volt vele beszélgetni, az anyukája pedig mindenben támogatta. Most volt Finnországban a ’második családjánál’, ahova mindig imádott menni, aztán amikor hazajött ismét kórházba került.”
Hosszú kezelésekkel töltött időszakon volt túl és úgy tűnt, a gyógyulás útjára tért. Néhány hete még boldogan mondta, hogy minden eredménye jó lett, utazhatott, azt tervezte, áprilistól újra részt vesz az edzéseken, sőt, ő lett volna a Hokimaratonon résztvevő szlovén válogatott csapatkísérője, ahogy máskor is számtalan hazai jégkorong rendezvényen vett részt önkéntesként az elmúlt években, hasonlóan felelősségteljes beosztásban. Április 6-án viszont levélben igyekezett még időben szólni, jó eséllyel nem tud részt venni az eseményen:
„Rossz hírem van: mai nap engem kórházba dugtak, másfél hete makacsan magas lázam van. Még nem tudom, meddig kell itt maradnom, de nem szeretnék senkit sem az utolsó pillataban pácban hagyni. Talán most még időben van, ha lemondom.
A szívem szakad meg, mert miután lemaradtan az elmúlt évben Krakkóról, Helsinki U20-ról, Szentpétervárról, és ezer más dologról, nagyon vártam ezt a munkát, és nagyon meglepett most a visszaesésem....”
Ebben a nehéz helyzetben, még a kórházban is az volt az első számára, hogy gondoskodjon arról, ne okozzon fennakadást az esetleges kimaradása. Pedig nagyon várta ezt az eseményt, hogy végre visszatérhessen a magyar jégkorong mindennapjaiba és közreműködhessen a különleges pillanatoknál.
De sajnos a Hokimaratonon már nem futunk össze a mindig mosolygós Pirivel, nélküle játszik majd A-csoportban a válogatott és az Őszi Gyerekfesztiválon sem lesz ott.
A keddi nap során többen írtak Piri közösségi oldalára, Mayer Gábor korábbi munkatársa például ezekkel a szavakkal búcsúzott: „[…]Úgy foglak megőrizni az emlékeimben, amint fáradhatatlanul és végtelen türelemmel kezeled a nehezebbnél nehezebb helyzeteket a VB alatt. Amint teszed mindezt önzetlenül, lelkesen a hoki iránti szeretetből. Nagyon fogsz hiányozni a csapatból. Minden meccsen, minden kupán, minden rendezvényen! Ég veled!”
Csiszer Sarolt, aki hátvédként több világbajnokságon is képviselte Magyarországot, így fordult hozzám: „Mind igaz, amit leírtál róla, hogy melegszívű, kedves, kitartó, alázatos és hihetetlenül okos volt, és persze egy igazán jó barát, akire mindig lehetett számítani. Nagyon sokszor mentünk haza edzések után együtt, mivel egyfelé laktunk és órákig el tudtunk beszélgetni. Edzéseken kívül is sokszor összejártunk egy kisebb csapattal koncertekre, moziba ahol remekül éreztük magunkat. Nagyon sok közös emlékem van vele, amit sosem fogok elfelejteni! Példaértékű, hogy milyen kitartó és erős ember volt. Nyugodjék békében!”
A Marilyn jelenlegi játékosa, Hegyi Márta egy költeménnyel búcsúzik:
„Már eggyel több csillag ragyog fenn az égen,
lelkünkben ma még a fájdalom ég benn.
Értetlenül állunk a fényképed előtt
mit esténként gyertyáknak fénye hoz elő.
Mosolyod most is ragyog az arcodon,
ezt itt hagytad nekünk örökre, tudom.
Odafönt is biztos, hogy újra a kapuban állsz,
míg idelent az öltözőt már csak a gyász járhatja át.
S bár angyalként vigyázol mostantól majd ránk,
a Marilyn tagjai mindig gondolni fognak Rád.”
A korábbi csapattárs, nemzetközi játékvezető, Gérnyi Kata pedig a következő sorokat fogalmazta meg:
„A veled töltött idő után az ember átértékelt mindent, amiben addig hitt vagy nem hitt! Hihetetlen lelkesedésed, kitartásod, szereteted arra biztatott, hogy mindig hinni kell! Nem gondoltam, hogy egy ilyen embert el lehet veszíteni, mert sosem hagytál afelől kétséget, hogy mindig számíthatunk rád! Köszönjük, hogy tanítottál minket!”
