Schell László személyében a második magyar kerül be a jégkorongozás Hírességeinek Csarnokába. A hajdani kiváló bíró kedden értesült a hírről, de aznap bokros teendői miatt csupán egy rövid beszélgetésre volt lehetőség. Ám ahogy ígérte, szerdán készséggel nyilatkozott az icehockey.hu-nak.
– Még egyszer gratulálunk a nagyszerű elismeréshez. Hogyan tudta meg, hogy a Hall of Fame tagja lesz?
– Nagyon köszönöm a jókívánságokat! Nos, éppen autóban ültem, amikor megcsörrent a mobiltelefonom. René Fasel úr, a nemzetközi szövetség elnöke volt a vonal másik végén.
– Ismerik egymást?
– Olyannyira, hogy annak idején együtt bíráskodtunk. Később aztán a pályánk kettévált, s belőle nagyszerű sportdiplomata, az IIHF elnöke lett.
– …szóval ült az autójában, s egyszer csak csöngött a mobilja.
– Fasel úr keresett. Bár természetesen kihangosítóval beszélek, ha kocsiban ülök, mégis félre kellett állnom, annyira meglepődtem. A mintegy tíz perces beszélgetés során az elnök úr elmondta, hogy beválasztottak a Hall of Fame-be. S noha a döntésről hivatalos értesítés érkezik, szerette volna első kézből közölni velem a hírt. Kell-e mondanom, kedves gesztusával nagyon nagy örömöt nekem.
– Ott tud lenni május ötödikén Bernben a hivatalos ceremónián?
– Ha ilyen megtiszteltetés éri az embert, akár gyalog is útra kel.
– A magyar szövetség tiszteletbeli elnökét, Pásztor Györgyöt 2001-ben választották be a sportág halhatatlanjai közé, s évekkel később el is látogatott a Hall of Fame montreali központjába. Ön megfordult már az épületben?
– A hokinak köszönhetően a fél világot bejártam, de Észak-Amerikába eddig még nem jutottam el.
– Ugye nem veszi rossz néven ezekben az ünnepi pillanatokban a megjegyzést: az utóbbi időben mintha ritkábban lehetne látni hokieseményeken.
– Vannak az ember életében mérföldkövek, amikor váltani kell, muszáj új fejezetet nyitni. Jómagam az aktív bíráskodást követően egy ideig még irányítottam a Játékvezetői Testületet, de aztán úgy éreztem, itt az ideje, hogy átadjam a helyemet a feltörekvő fiataloknak. Ez így természetes, ez így normális, nincs az ilyesfajta váltásokban semmi rendkívüli. Én Oltyán József kollégámnak adtam át a JT irányítását, s azt követően a hokiéletben valóban háttérbe húzódtam. Ez egybeesett azzal, hogy rengeteg üzleti elfoglaltságom adódott, s két fronton nem is tudtam volna tisztességgel, becsülettel helytállni. De a sporttól nem szakadtam el: ha ritkábban is, de azért el-eljárok a meccsekre, tagja voltam a röplabdaszövetség elnökségének, s ha kellett, ha tehettem, a hokinak is igyekeztem segíteni. A magyar jégkorongozás lenyűgöző fejlődésen ment keresztül az utóbbi években, kalapot emelek a Studniczky Ferenc vezette elnökség és Kovács Zoltán főtitkár úr áldozatos munkája előtt.
– Lám, az ön idejében a játékvezetés volt a topon, most meg a válogatott tartozik a sportág elitjéhez!
– Engem valóban bátran jelölhettek semleges bíróként az A-csoportos vébékre, mert akkoriban sajnos nem voltunk a legjobbak között. Más kérdés, hogy a hokinak a kultusza azokban az években is megvolt, ezrek jártak a bajnoki meccsekre, a Kisstadion pedig nem egyszer megtelt a rangadókra. Mára fordult a kocka, mostanság a válogatott jár előbbre, viszont jó néhány tehetséges fiatal játékvezetőnk van, akik szép nemzetközi karriert futhatnak be. Szívből drukkolok nekik.
– Ha két és fél évtizedes, roppant sikeres pályafutására visszagondol, mi ugrik be elsőként?
– Azért a kép akkor teljes, ha hozzáteszem: bizony időnként voltak árnyékos időszakok is, előfordult, hogy rossz napot fogtam ki, hibáztam, tévedtem. De persze az ember szívesebben emlékszik a szépre, a jóra, hadd tegyem hát én is. Talán furcsa lesz, ha azt mondom: nekem elsőre a magyar jégkorongozás egyik szentélye, a Kisstadion jut eszembe, amikor a karrieremet felidézem. Valamikor a hatvanas évek vége felé járhattunk, s bizony nem egyszer előfordult, hogy délelőtt tíz órakor egy serdülő mérkőzéssel kezdtem a napot, ám délután négykor még mindig a jégen voltam, hiszen egymást követték a meccsek. Micsoda időszak volt! De persze említhetném az 1977-es évet is, amikor B-csoportos világbajnokságon sípoltam Tokióban. Jöttem hazafelé, s útközben ért az IIHF illetékesének üzenete, hogy ne is csomagoljak ki, hanem rögvest induljak Bécsbe, ahol meg az A-csoportos vb kezdődött. Tényleg csak annyi időt töltöttem itthon, amíg a ruháimat kicseréltem.
– Az ön idejében a vezetőbíró egy személyben volt felelős mindenért, ami a pályán történik. Mit szól hozzá, hogy manapság két vezetőbíró van, sőt adott esetben videobíró közreműködését is igénybe lehet venni.
– Pontosan tudom, hogy felgyorsult a játék, s azzal is tisztában vagyok, hogy a profi világban súlyos pénzekben mérik egy-egy győzelem értékét. Mégis azt mondom: nekem sok egyszerre a két vezetőbíró. Ez a hatvanszor harminc méteres felület bekorcsolyázható, szemmel tartható egy vezetőbíró által is. S az az igazi, amikor a játékvezető együtt izzad, s néha ütközik a pályán a játékosokkal, miként ebben a szakmában az is benne van, hogy olykor véletlenül orrba csapja a korong vagy egy kósza bot.
– Hívják még gálameccs vagy jótékonysági mérkőzés kapcsán bíráskodni?
– Korábban volt rá példa, hogy Zsitva Viktorral és Tejfalussy Bélával kaptunk efféle felkéréseket, de már nem jellemző. Manapság alig van tét nélkül találkozó, a barátságos meccsekből álló tornákon is pénzdíjat ajánlanak fel a szervezők. Meg aztán ahogy mondtam, sok a tehetséges, ambiciózus fiatal bíró, az a helyes, ha most már ők sípolnak.
