Szeles Dezsőt a hétköznapokon gyerekjáték megtalálni. Délelőtt tíz óra után ugyanis garantáltan ott áll az őrmezői kis illatszer- és vegyesbolt pultja mögött. A vevők egymásnak adják a kilincset, ezért nem könnyű szót váltani az újpesti legendával, akinek minden vásárlóhoz van egy kedves szava. Többségüket a nevén szólítja, ettől igazán családias a hangulat.
- A vevő az első, ha csak néhány forintot költ el, akkor is éppolyan kedves a számunkra, mintha teletömi a kosarát - mondja Szeles Dezső, aki ugyanolyan profi kereskedőként is, mint volt hajdan a jégen. - Nem könnyű manapság talpon maradni, főként egy lakótelep közepén, ahol öt nagyáruház jelenti a konkurenciát. El kell nyerni a vásárlók szimpátiáját, ez a lényeg. Például azzal, ha valamit esetleg nem találnak meg, mert éppen kifogytunk az adott áruból, akkor másnapra beszerezzük nekik. Másfél évtizede vagyunk Őrmezőn, s már több mint tíz éve itt a Menyecske utcában.
- Amikor megbeszéltük a találkozót, azt ígérte: tíz óra után biztosan itt lesz. De arra is felhívta a figyelmemet, hogy előbb ne jöjjek, mert a csütörtök a teniszparti napja.
- Nyugdíjas vagyok, de el sem tudnám képzelni az életemet sport nélkül. Úszom, teniszezek, s hosszú időn át lábteniszeztem is. A Balaton a második otthonunk, s Akarattyán már 1972-ben lábteniszklubot szerveztem. Akkor féltucatnyian lehettünk, manapság száznál is többen vagyunk, a lábteniszválogatott fele tőlünk került ki. Sajnos a csípőm elkopott az évtizedek során, októberben protézist ültetnek be, így a labdát már nem rúgom; az úszás mellett maradt a tenisz, még ha kicsit sántikálva is. Korábban sokat játszottam az egykori kiváló hokibíróval, Tejfalussy Bélával, mostanában meg rádióriporter sógorommal, Török Lászlóval ütjük a labdát.
- Ez a csípőoperáció nem hangzik valami jól...
- Már májusban kés alá feküdhettem volna, de kiderült, még várhatok egy keveset, én meg rögtön beleegyeztem a halasztásba. A végtelenségig azonban nem lehet húzni, s nem is akarom, hiszen ha a most négyéves kisunokámnak kedve támad majd, hogy megtanuljon hokizni, nem szeretnék kimaradni az oktatásából.
- Mikor volt korcsolya legutóbb a lábán?
- Idén nem, mert sem a Balaton, sem a Fertő tó, ahová járunk telente, nem volt befagyva. Ám a korcsolyámat azért megéleztettem, a szekrényben várja, hogy elővegyem. Annak viszont a napjára sem emlékszem, mikor fogtam igazán hokibotot a kezembe. Mostanában csak azért van nálam, hogy a gyerekekkel ütögessük a teniszlabdát. De ahogy már említettem, a négyéves kisunokám kedvéért örömmel beöltöznék újra. Sőt, ha elmenne egy klubba, talán még az edzősködést is újrakezdeném.
- Hiányzik az öltözők, a meccsek hangulata?
- Az egykori remek kapus, Eperjessy Miklós, aki manapság a Megyeri úti csarnokot igazgatja, gyakran hív, hogy menjek ki Újpestre. A bajnoki döntő egy-egy meccsét meg is nézem a helyszínen, ám nem viszem túlzásba a látogatásokat, nehogy kísértésbe essek, s elszédítsen a jég illata. Ha én valamit csinálok, azt csak ezer fokon égve, száz százalékos erőbedobással vagyok hajlandó csinálni. Egyébként ugyanis nem érdemes. Most viszont már nem szeretnék mindent feláldozni a hokiedzőségért; így is hosszú évtizedek teltek el úgy, hogy a családunk életének a versenynaptár szabott keretet. Kétezerben Pekingben veretlenül nyertük meg a C-csoportos világbajnokságot, ez volt lényegében az edzői hattyúdalom.
- Mintha elkomorult volna a hangja...
- Szövetségi kapitányként ez volt a legemlékezetesebb sikerem. Előzetesen nem tartoztam a kapitányjelöltek közé, beugróként végül mégis nekem kellett dirigálnom a válogatottat. Elsők lettünk, felkerültünk a B-csoportba, de számomra nem volt folytatás. Tudtam persze, hogy a megbízásom csak arra Kínára szólt, valami mégis bántott.
- Micsoda?
- A prémiumot megkaptuk, volt ünnepi vacsora is, ám néhány jó szó még jól esett volna. Ez az apró tüske valahogy megmaradt bennem, ugyanakkor rögvest hozzáteszem: tényleg nem haragszom senkire sem. Az én kapitánykodásom, illetve MJSZ-elnökségi tagságom javarészt a Sárközy Tamás nevével fémjelzett korszakhoz kötődött, s az elnökváltást követően magától értetődően cserélődtek ki a sportági vezetők, döntéshozók. Ekkor vonultam a háttérbe én is, gondolván, megleszek anélkül, hogy a hokiról szólnának elsősorban a napjaim. De azért korántsem volt ennyire egyszerű a váltás, három évig például alig-alig jártam meccsre...
- Nem akarta sajdítani a szívét...
- Valahogy úgy...
- Pedig volt már némi gyakorlata a fájdalmas válásokban...
- No igen, az újpesti távozásom. Tudni kell, hogy nekem lila a vérem, minden szál a Dózsához köt. Több mint negyven éve kerültem a klubhoz, a közelmúltban elhunyt remek kapus, Vedres Matyi hívott át az Építőktől 1967-ben a Megyeri útra.
- Nem bánta meg, hogy nem a Fradit választotta?
- Nem, soha! Annak ellenére sem, hogy Enyedi Feri barátom például, aki zöld-fehérbe öltözött, tízszeres bajnoknak mondhatja magát, én viszont "csak" ötszörösnek. Igaz, így is örökös bajnok vagyok. De nincs hiányérzetem a játékospályafutásom kapcsán, amit lehetett, elértem. Mégpedig elsősorban az akaraterőmnek köszönhetően. Azt szoktam mondani magamról, a zongoracipelők egyik legjobbika voltam. Fantasztikus élményt jelentett a zsúfolt Kisstadionban az FTC-vel csatázni, még akkor is, ha gyakran esett az eső vagy éppen a hó hullott a nyakunkba. A mi sorunknak rendszerint a Fradi extra hármasát, a Havrán, Mészöly, Kereszti triót kellett semlegesítenie. Micsoda csatákat vívtunk! De csakis a jégen, a közös öltözőben már a legnagyobb barátságban zuhanyoztunk a legkeményebb meccsek után is. Nem véletlen, hogy a baráti körömben máig sok a ferencvárosi érzelmű - ezt a kis hibájukat elnézem.
- Kikkel alkottak egy párt a Dózsa védelmében?
- Palotás Jóskával kezdtem, aztán Böle Dezső, majd pedig Gogolák László volt a társam.
- Teljesen magától értetődött, hogy a játékoskarrierjét követően edzősködésre adja a fejét?
- TF-szakedzőire jártam, tudatosan készültem a tréneri munkára. Amikor Boróczi Gábor párhuzamosan dolgozott a Dózsánál és a válogatottnál, a nemzeti együttes programjai idején már én tartottam az edzéseket. Aztán egyik napról a másikra a kezem alá került egy remek gyerekcsapat, benne a Scheiber, Füzesi, Farkas, Ancsin János, Balogh Béla ötössel. Ez legalább olyan extra társaság volt, mint később Kercsó Árpád dunaújvárosi titánjai, csak mi senkit sem akartunk húsz-huszonöt góllal megverni. Egyébként az volt a filozófiám, hogy ifikorig mindenkit megtartottam, még a kevéssé ügyes gyerekeket is. Arra gondoltam, aki egyszer beleszeretett a hokiba, s tartozhatott egy közösséghez, az később, felnőttként sem fordít hátat a sportágnak, s mondjuk szponzorként segíti.
- Az Újpest legutóbbi három bajnoki címe az ön nevéhez fűződik. Miért nem lett a mesterhármasból mesternégyes?
- Mert az 1988-as aranyérem után már csak én akartam ugyanolyan hévvel a sikert, mint korábban - a játékosaim java már nem. Emlékszem, Hólya István klubelnök néhány évvel korábban magához rendelt, s számon kérte, miért edz egyik nap egyszer, másik nap kétszer vagy éppen egyszer sem a csapat. Elmagyaráztam neki, hogy a modern hokiban már más a terhelés, a felkészítés, mint volt egykoron; a napi egy tréning nem azt jelenti, hogy lógnak a hokisok. Abban maradtunk, amíg én vagyok az edző, senki sem szól bele a munkámba. Cserébe megígértem, ha elmaradnak az eredmények, veszem a kalapomat. S amilyen makacs pali vagyok, az 1989-es bajnokságot követően be is mentem hozzá, s leköszöntem. Pedig ha akkor maradok, talán még mostanság is Újpesten dolgozom, nem is beszélve arról, hogy dózsásként a BM-állományhoz tartoztam, ami a nyugdíj szempontjából sem mindegy. Ám összességében minden úgy volt szép és jó, ahogy történt! Annak meg külön örülök, hogy láthattam a válogatottat az A-csoportban szerepelni. Ez az egész magyar hokitársadalom dicsősége, de Sárközy Tamás és Kercsó Árpád nevét hadd említsem meg külön is.
- Talán nem mindenki emlékszik rá, hogy a Szeles-féle válogatottakban is sorra kapták a bizonyítási lehetőséget a fiatalok!
- Nekem az volt az elvem, ha megvan a három ütős sorom, akkor a negyedik sorban jussanak szóhoz a fiatalok és a vidéki tehetségek. Ez részben sportpolitika is volt, de pontosan tudtam, mit jelent a Jászberény vagy a Miskolc számára, no és e csapatok menedzselése szempontjából, ha válogatott hokissal büszkélkedhetnek. Szó sincs azonban arról, hogy az érintettek ajándékba kapták a címeres mezt. Rájuk bátran lehetett építeni, s döntő többségük meg is hálálta a bizalmat. Az 1995-ös szófiai C-csoportos vb-n például a tizenkilenc éves Simon Csaba négy gólt ütött, s remekül védett az ugyanennyi idős Berényi Norbert. Egy évvel később a szlovéniai keretben tizenkét játékos volt húsz éves vagy annál fiatalabb! Hozzáteszem, mindig is azt vallottam, hogy a meccseket nem a sztárok, hanem a harmadik sorok nyerik meg. Hiába szórakoztatják a publikumot legjobbak, ha a többiek egyre-másra kapják a gólokat. A Dózsában például a Kucsera, Legéndi, Lantos triónak emiatt kulcsszerep jutott.
S. Tóth János
