Április 28-án, azaz szerdán ünnepelte a 91. születésnapját a legidősebb élő magyar jégkorongozó, Farkas István. Pista bácsi 1935-ben kezdett hokizni a Városligeti Műjégpályán a Budapesti Korcsolyázó Egylet színeiben, és itt játszott egészen 1945-ig, az egyesület megszüntetéséig. A világháborút követően, 1946 és 1948 között a Ferencváros játékosa lett, majd 1948-1956 között az Építőknél játszott. Pályafutásának utolsó állomása a Budapesti Vasutas volt, ahol 1958-ig jégkorongozott. Kilencvenegyedik születésnapján az icehockey.hu is felköszöntötte Pista bácsit, aki cserébe felelevenítette élete néhány emlékezetes pillanatát.
– Nagyon köszönöm az icehockey.hu kedvességét, igazán jól esik a gratuláció – kezdte Farkas István. – Járt már nálam a szövetség képviseletében Kovács Zoli, a főtitkár is, és kaptam tőle egy üveg bort. Amelynek a különlegességét az adja, hogy az üvegen belül egy jégkorongozó figurája van megformálva. Nagyon érdekes a címke is, csupa-csupa hokis van rajta, a régi időkből és napjainkból.
A maiak közül a kissé elhomályosított képen Szuper Leventét ismertem fel. Kár, hogy nem lehetett ott a szlovéniai világbajnokságon. A ljubljanai meccseket természetesen figyelemmel kísértem, és nagyon sajnáltam a srácokat, hogy "csak" másodikok lettek. Amikor a britek ellen megsérült Tokaji Viktor, rögtön eszembe jutott a svájci vb Kanada elleni meccse, amelyen Benk Andrásnak törték el a vállát. Úgy látszik, valahogy nincs szerencsénk a vébékkel. A ljubljanai döntőt nagyon pechesen kezdtük, mégsem hiszem, hogy az első percben kapott balszerencsés gól döntött volna. A szlovének, ezt illik elismerni, ezen a napon jobbak voltak. Engem megdöbbentett, milyen rámenősen és főként milyen tempóban hokiztak. Innen is szeretnénk gratulálni a csapatunknak, ugyanakkor egy picit aggódom is a jövő miatt. Mi lesz akkor, ha az idősebb generáció egy-két tagja befejezi a válogatottban a pályafutását?
Figyelem a híreket, igyekszem napra kész lenni a magyar hoki történéseit illetően is. Főként, hogy újabban én is szörfözgetek a világhálón. Bizony, számítógép használó lettem! A családnak köszönhetem, ők leptek meg egy komputerrel tavaly, a kilencvenedik születésnapomra. Már sok mindenre tudom használni a gépet, de azért alapvetően még mindig kezdő vagyok. Például a nekem küldött képes e-maileket képes vagyok megnézni, de a törlésük nem igazán megy, így aztán gyorsan megtelik a postafiókom. Viszont a gépi pasziánszra rákaptam, szinte szenvedélyemmé vált. Későn fekvő típus vagyok, éjjel egy előtt nemigen bújok ágyba, és addig egyfolytában játszom. Lehet, hogy a napot is ezzel kezdeném, de mire felébredek, már az én drága feleségem ül a gép előtt...
Szóval, jó kis találmány ez a számítógép, de ennél is nagyobb öröm, hogy a születésnapom alkalmából összejött a család, a rokonság. Sajnos, az öt testvérem már nincs közöttünk, de hát közülük a legfiatalabb is kilenc és fél évvel volt idősebb nálam. Ő, azaz Panni volt az, aki a magyar gyephoki-történelem egyik leghíresebb meccsén, az osztrákok ellen a margitszigeti lovas pályán játszott találkozón a győztes gólunkat lőtte. Amúgy "kettős rangadót" rendeztek aznap, hiszen a férfiak is pályára léptek, s 1-1-re végeztek a sógorokkal. A mieink gólját Matyi bátyám ütötte. De visszatérve a családi összejövetelre: időnként meglepnek ilyesmivel az én drága rokonaim. Így történt ez például a 87. születésnapomon is, amikor negyvenketten gyűltek össze a keresztlányoméknál Pestszentlőrincen. Én gyanútlanul egy szokásos vasárnapi ebédre mentem, és szóhoz sem jutottam a meghatottságtól, amikor belépve az udvarra, ennyien énekelték egyszerre a Happy Birthdayt.
A komputernek azért is örülök, mert így labdáról labdára figyelemmel kísérhetem a különféle tenisztornák meccseinek alakulását. A hoki mellett ugyanis a tenisz a nagy szerelmem. Annak idején én magam is teniszezőként kezdtem, de aztán Matyi fivérem unszolására a BKE jégkorong-szakosztályánál kötöttünk ki. De a tenisszel sosem szakítottam, s manapság is a szívem csücske. Hétfőnként például az aktuális világranglista böngészésével kezdem a napot, ami akkor különösen izgalmas olvasmány, ha az előtte lévő napokban valamilyen számottevő versenyt rendeztek, ami befolyásolta a rangsort. Húsz évre visszamenőleg vezetem a Grand Slam-viadalok főtábláit is, mert így igazán élvezetes követni az eseményeket. Sajnos, az aktív játéknak már hetvenöt évesen búcsút kellett mondanom, mert a bal térdemben annyira kikopott a porc, hogy nem bírta el a súlyomat. Emiatt máig mankóval közlekedek, ami huszonöt kilónyi súlyt felvesz. Annak idején Lejkó doktor megkérdezte, megrendelheti-e a protézist, de nem vállaltam a műtétet. Az egyik páros társam – mert hogy nekem a páros tenisz volt az igazi műfajom – példája intett, aki viszont kés alá feküdt, de a roppant kényes operáció nem sikerült, s ő gyakorlatilag megnyomorodott. Teniszezni tehát már nem tudok, viszont autót még mindig vezethetek; éppen e héten kaptam meg a friss, újabb egy évre érvényes jogosítványomat. Igazán az autóban érzem magam biztonságban, a szememmel és a reflexeimmel ugyanis még nincs semmi baj.
Jut eszembe, 1947-ben vehettem át az első jogosítványomat. Akkoriban a Magyar Építő Rt.-nél dolgoztam osztályvezetőként, s ezt a céget már 1946 végén államosítottak. A Magyar Építő Rt. a Ganz leányvállalata volt, hitelbanki intézmény, és tízezer embert foglalkoztatott szerte az országban. Mi már 1947-ben hadiüzemi építkezéseket végeztünk. Nekem az anyagbeszerzés volt a feladatom, egy sofőrrel jártam az országot. Aztán egyszer felvetődött, minek a sofőr, amikor vezethetnék én is. Vezethetnék, mondtam, ha lenne mit, de nekem nincs pénzem autóra. Bár mindig vörös posztó voltam a pártvezetők szemében, végül kaptam tizenkétezer forintot a vásárlásra, amiből egy csodásan helyrepofozott Topolinót vettem. Nem sokáig használhattam, Rákosiék 1948-ban elvették. Ezt persze magamnak is köszönhetem, mert késve ébredtem, pedig Vas Zoltán segíthetett volna. Vas Zoltán volt 1945 és 1949 között a Gazdasági Főtanács titkára, amely az újjáépítés és a gazdaság irányító szerveként működött. Egyszóval igen befolyásos pártembernek számított, aki kedvelte a cégünket.
Vas Zoltán járt közbe az érdekemben a háború után, hogy a feleségemet elvihessem a Fradi kéthetes svájci túrájára. Az igazgatómmal mentünk be Vashoz, aki elmondta, hogy kiváló jégkorongozó vagyok, jó szakember, s most a Ferencvárossal Svájcba készülünk, de kellene egy útlevél a feleségemnek is. Vas Zoltán átszólt a belügybe, s két nap múlva mehettünk a dokumentumért.
Szóval, egy Topolino volt az első autóm, aztán amikor megjelent a Trabant 601-es, befizettem rá. Később lett egy Skodám, ám egy idő után meguntam, hogy ha előzni akarok, akkor szinte lökdösni kell előre a kocsit. A Merkúron át vettem egy Lada 1200-ast, majd pedig egy Daciát, amit 1992-ig használtam. Akkoriban a románok hazavihették egy bizonyos életkorig a külföldön használt Daciákat, s az egyémet is megvették. A kapott pénzből jutottam hozzá egy Lada Szamarához, amely ma már tizennyolc éves, de engem hűségesen kiszolgál.
Azt még hadd meséljem el a tenisz kapcsán – mert hogy közben elkanyarodtunk egy kicsit ettől a témától –, hogy mielőtt hetvenöt évesen letettem végleg az ütőt, aktívan jártam a veterán versenyeket itthon, de még Ausztriában is. Ahogy már mondtam, a páros volt a műfajom, és a srácok mindig jókat nevettek rajtam, amikor megjelentem a meccseken egy kempingszékkel a hónom alatt. A kempingszékre azért volt szükségem, mert a játékosoknak fenntartott padot rendszerint telepakoltuk a holmijainkkal, nekem viszont fontos volt, a hogy a szettek közötti szünetekben valahová leülhessek. Jobb híján tehát magammal vittem egy kempingszéket, s abban szusszantam egy-egy percet.
Egyébként nem csak nekem, hanem valamennyi testvéremnek szenvedélye volt a sport. Be is írtuk magunkat a magyar sporttörténelembe, s ezt Szabó Lajos, a Testnevelési és Sportmúzeum vezetője is megerősítette. Nincs tudniillik még egy olyan család, amelyben mind a hat testvér élsportoló lett volna, ráadásul más-más sportágakban. A már említett Matyi fivérem volt közülünk a legsokoldalúbb: ő gyephokizott, jégkorongozott, atletizált, dekatlonozott (azaz tíztusázott), hármasugrásban és kétszáz méter gáton rekorder volt, futballozott a BLSZ első osztályban és a motorversenyzést is kipróbálta. Mégpedig a fiatalabbik bátyám hatására, aki 1929-ben és 1930-ban két városligeti GP-versenyt nyert meg az oldalkocsis kategóriában.
Nekem volt még egy, a sporttól kissé távoli szenvedélyem, mégpedig az opera. A Budapest ostromának befejezését követő napon az volt az első dolgom, hogy Zuglóból elsétáljak az Andrássy útra megnézni, áll-e még az Operaház. El is kaptak az oroszok, és a Kőbányai útra vittek, ahol egy híres étterembe, a Négy szürkébe terelték össze a foglyokat. Szerencsénkre az őrünk részegre itta magát, így megléphettünk, de alig száz métert tettünk meg, amikor felfedezték a szökésünket. Azonnal lőni kezdtek utánunk, de sikerült elrejtőznünk a vasúti töltésnél, és ott kivárni a reggelt, amikorra véget ért a kijárási tilalom. Az operarajongásom a magyarázata, hogy harmincöt éven át játszottam és igen sokszor nyertem a Kossuth Rádió déli, Ki nyer ma? című műsorában. Aztán három és fél évtized után többet nem jelentkeztem játékosnak, mert bár a zenéket felismertem, de nem mindig ugrott be a szerző vagy a mű neve. S noha a játékvezetőkkel jóban voltam, hogy nézett volna az ki, ha segítenek a megfejtésben.
El ne felejtsem, az opera mellett akadt egy másik hobbim is, mégpedig a jelvénygyűjtés. De éppen megérkeztek a rokonok, s ha nem baj, most befejezem. Még egyszer köszönöm az icehockey.hu jókívánságait.
Kedves Pista bácsi! Rendben van, most nem tudhattunk meg többet a jelvénygyűjteményéről, de jövőre, a 92. születésnapját követően ezt a történetet még okvetlenül el kell mesélnie!
S. Tóth János
