Egri János készült a beszélgetésünkre. Amikor leülünk a Villányi útról nyíló csendes kis utcában található társasház gondosan ápolt kertjében, egy Képes Sportot és egy fotót tesz az asztalra. A Képes Sport a nagy múltú hetilap „barna korszakából”, 1960-ból való, benne a jégkorong-válogatott felkészüléséről szóló cikkel. A riport megszületésének apropója, hogy a nemzeti együttesnek Vladimir Kominek személyében csehszlovák szövetségi kapitánya lett, aki a száraz edzésen is keményen megdolgoztatta a játékosokat. Köztük egy cérnavékony fiatalembert, Egri Jánost. Aki hokisként is szép karriert futott be, bár országszerte ismertté a hetvenes-nyolcvanas évek legendás televíziós vetélkedőinek – Lehet egy kérdéssel több?, Játék a betűkkel, Keresztkérdés, Kérdezz, felelek, Elmebajnokság – műsorvezetőjeként vált.
A fekete-fehér fotón pedig egy apró emberke látható egy felnőtt férfi társaságában a Városligeti Műjégen. A kissrác természetesen Egri János, aki büszkén néz bele a lencsébe, miközben az esések nyomán nyakig havas a ruhája. A felöltős, kalapos férfiú az édesapja, aki a negyvenes évek legelején ismertette meg a fiát a korcsolyázás rejtelmeivel. S hogy a kép nem mostanság készült, arra az is bizonyság: a két Egri mögött egy levente egyenruhába öltözött fiatalember siklik ki a képből.
„Közel laktunk a műjéghez, konkrétan a Munkácsy utcában – kezd bele Egri János. – A korszak hokisai közül sokan kerültek ki arról a környékről. Gyorsan megtanultam korcsolyázni, egy idő után biztosan álltam a lábamon és fordulékony is voltam. Nagyjából 12 éves lehettem, amikor egy nap odajött hozzám Vagyóczky István, s megkérdezte, nincs-e kedvem hokizni. Természetesen volt, hiszen a Városligetben rendszeresen néztem a bajnoki mérkőzéseket. A korszak kiemelkedő klasszisa, Kenderesy Balázs volt a kedvencem, egész pályafutásom alatt az ő nyomdokába próbáltam lépni. Kenderesy első osztályú kardvívó is volt, ami a Gerevich, Kárpáti, Kovács fémjelezte korszakban nem kis dolognak számított. A vívásból hozta az elképesztő ütemérzékét, olyan pillanatban tudott beleszúrni a pakkba, amikor arra senki sem számított.”
Egy ifjú hokis persze nem járhatott kurblis korcsolyával edzésre, így az ifjú Egri új korcsolyát kért a szüleitől.
„Egy szovjet korit kaptam, ami különös keveréke volt a gyorskorcsolyázók és a hokisok cipőjének, s emlékszem, az orra nem is volt kemény. De olyan boldogság volt kézbe venni, hogy este magammal vittem az ágyba. Mai szemmel nézve, amikor a legjobb minőségű korcsolyákért csak be kell ugrani a sportboltba, biztosan érthetetlen a földön túli boldogságom, miként az is megmosolyogtatóan hathat, hogy életem első Tackaberry korijának a dobozát, pontosabban a doboz tetejét éppúgy kitettem a falra, mint ahogy manapság a fiatalok ragasztják ki kedvenc sportolójuk vagy énekesük poszterét.”
Egri János igen gyorsan megtapasztalta, milyen küzdelmes a hokis élete. A Vörös Meteor ificsapatában – hiszen Vagyóczky maga is meteoros volt – órási harc dúlt az első sorba kerülésért. S nem csak a szakmai hiúság okán, hanem azért is, mert rendes hokis mez csak az öt legjobb játékosnak jutott. A második sorban játszóknak már csupán vékony kézilabda dresszek maradtak...
„A hoki bonyolult, komplex sport. Alapkövetelmény, hogy a játékos jól korcsolyázzon, ami – a futással ellentétben – nem természetes, hanem tanulandó mozgás. Aztán amikor már magabiztosan korizol, a kezedben adnak egy botot, ami, valljuk be, ügyetlen szerkezet, akadályoz a normális mozgásban. S akkor ott van egy még ügyetlenebb valami, a korong, amit ezzel a bizonyos bottal kell terelgetni, s adott esetben felemelni. Én magam nagyon sokáig nem tudtam megemelni a korongot, ezért amikor hazamentem az edzésről, otthon a lépcsőházban egy levált márványdarabot megszórtam hintőporral, s ott ismételgettem a mozdulatot. Egy nap édesapám épp akkor jött haza, amikor gyakoroltam a korong felemelését. Egy ideig nézte a próbálkozásaimat, majd ennyit mondott: látod, semmit sem adnak ingyen.”
A fiatal Egri János nem csak ezt az igazságot tapasztalhatta meg a saját bőrén, hanem azt is, hogy az élet koránt sem mindig igazságos. Történt, hogy a Vörös Meteor felnőtt csapata poznani túrára készülődött. Abban az időben a külföldi utazás majdhogynem egy mai Hold-túrával ért fel, főképp egy tinédzser számára. Egrinek azonban korrektül megmondták a vezetők, csak akkor lesz tagja a delegációnak, ha a Fradinak kölcsönadott Martinuzzi Béla és Vagyóczky István az indulás napján déli 12 óráig nem csatlakozik a csapathoz. A meteorosok a klub Lenin (ma Erzsébet) körúti klubházában gyülekeztek. Egri János szinte perceként nézett rá az órára, ám az idő nagyon lassan telt. Aztán az óra elütötte a delet, s a kis Egri boldogan kapta volna fel a hokis zsákját, de ebben a pillanatban beléptek Martinuzziék.
„Ültem leforrázva, s már senki sem szólt hozzám. Aztán fogtam a holmimat, s elindultam hazafelé. Útközben jót bőgtem, s persze haragudtam az egész világra, noha hangsúlyozom: tudtam, hogy csak akkor mehetek, ha a két felnőtt játékos nem jön meg. No, ez elég rövid kis út volt – mondta édesapám, amikor becsöngettem... Mit tehet az ember ilyen helyzetben? Egy: elhatározza, hogy tűzifát csinál a hokibotjából, otthagyja a jégkorongot és kosárlabdázónak áll, s közben elábrándozik azon, hogy amikor majd világsztár lesz a palánkok alatt, milyen fölényes mosollyal fogadja hajdani sportága képviselőinek gratulációit. Ez a hangulat nagyjából egy napig tart, aztán eljön a következő edzés időpontja, s akkor előtérbe kerül a kettes pont: az ember megfogadja, hogy még keményebben dolgozik, még jobb lesz, s legközelebb már szóba sem kerülhet, hogy kihagyják a csapatból.”
Kell-e mondani, hogy a hokit rajongásig szerető „Egér” ez utóbbi megoldást választotta. S jól döntött, hiszen 19 esztendősen bekerült a Vörös Meteor felnőtt csapatába. Ráadásul megadatott neki, hogy egy sorba került példaképével, Kenderesy Balázzsal, illetve Madarasi Péterrel.
„Nekem nem a góllövés volt az elsődleges dolgom, arra használtak, amiben igazán jó voltam: a gyorsaságomat kamatoztatták. Kitettek a jobbszélre, s az volt a feladatom, hogy robogjak el a palánk mellett, s az ellenfél harmadába érve próbáljak pontosan passzolni. A mozgékonyságom, a gyorsaságom miatt sokat voltam jégen emberelőnyben és emberhátrányban is.”
Összesen három alkalommal nyert felnőtt magyar bajnokságot. Az elsőt már az 1956–57-es évadban. Annak a csapatnak is tagja volt Pásztor György, aki ma már a Magyar Jégkorong Szövetség örökös tiszteletbeli elnöke..
„Alig múltam 20 éves, az igyekezettől olykor a saját fejemen estem keresztül, de amikor lejöttünk a jégről, Pásztor György, aki akkor már a magyar hoki egyik legendája volt, csak ennyit mondott nekem: no, öcsi, alle achtung! Ami szabad fordításban annyit tesz: le a kalappal! Ennél nagyobb dicséretet nem kaphattam volna, s az sem zavart, hogy Gyurinak fogalma sem volt arról, hogy hívnak, ezért is szólított öcsinek. S milyen a sors: 2009-ben, amikor a magyar válogatott az A-csoportban játszott, s volt szerencsém a rádióban közvetíteni a mieink meccseit, Zürichben elmentünk ebédelni Pásztor Györggyel. Tessék csak végiggondolni, mennyi idő telt el 1957 és 2009 között, s ki az, akivel a régiek közül egyáltalán még egy asztalhoz ülhettünk volna.”
A Vörös Meteor korszak 1964-ben félbemaradt. Egri János ennyi év távlatából sem akar belemenni a részletekbe, de annyit elárul: a konfliktust azt okozta, hogy a játékosok Czerva László helyett szívesen látták volna Kenderesy Balázst a kispadon. E próbálkozásuk nem járt sikerrel, Egrit, valamint Rozgonyi Györgyöt, Ziegler Jánost és Ziegler Pétert viszont nem marasztalták a klubnál. Egri János a Bp. Építőkbe igazolt, ahol ismerősök közé került, hiszen az építősök korábban többször elvitték magukkal kölcsönjátékosként túrázni.
Adja magát a kérdés, nem vágyott-e a korszak nagycsapataiba, a Fradiba vagy a Dózsába, de a 75 évesen is fitt és fiatalos Egri hevesen rázza a fejét.
„Az a két csapat más világ volt. A fradisták és az újpestiek egész évben azokra a meccsekre hangoltak, amikor szembe kerültek egymással. Nem véletlen, hogy a olykor félezer civil ruhás karhatalmistát is kivezényeltek a rangadókra. Az FTC–Újpest összecsapások hangulatához egyetlen adalék: emlékszem egy meccsre, amelyen a lilák már 5-2-re vezettek. A Ferencváros azonban egyenlített, sőt Schwalm Béla révén a győzelmet is kiharcolta. A két pontot érő találat után Schwalm felugrott a kapu tetejére, majd a botját hegedűként tartva elkezdett muzsikálni, ezzel jelezve, hogy elhúzták a Dózsa nótáját...”
Ha klubszinten nem is, a válogatottban Egri János azért együtt küzdött a ferencvárosiakkal és az újpestiekkel. Tizenöt alkalommal viselte a címeres mezt, ami első hallásra nem túl nagy szám, de szocialista érában a jégkorong hosszú évtizedeken át az épp csak megtűrt kategóriába tartozott. A válogatott meccsek jó részén csak Budapest-válogatott néven szerepelhetett a csapat. (A szocialista érában a hoki úri sportként lett elkönyvelve, amiben annyi igazság kétségkívül volt, hogy a háború előtti időszakban még glaszékesztyűs főurak is játszották ezt a játékot.) A válogatott keretbe pedig nem volt könnyű bekerülni, mert a mindenkori kapitányok előszeretettel vetettek be egyesületi sorokat a nemzeti csapatban is. Akinek a klubsora nem volt elég ütős, hátrányba került a címeres mezért vívott versenyben.
Számos sikere mellett Egri János különösen büszke arra, hogy játszhatott a Kisstadion megnyitóján és pályára léphetett a grenoble-i téli olimpiára épült hokistadion átadóján. Ez utóbbi történethez hozzátartozik, hogy Egri a sport mellett sohasem hanyagolta el a tanulást. Előbb villamosmérnöki oklevelet, majd a Műszaki Egyetemen doktori címet szerzett. A Posta vezérigazgatóságon dolgozott villamosmérnökként, amikor egy 7 hónapos ösztöndíjjal kijutott Franciaországba. Ha már ott volt, jelentkezett a Grenoble hokicsapatánál, hogy az ösztöndíj ideje alatt szívesen hokizna náluk. A helyiek örömmel fogadták, s bár a bajnokságban nem szerepelhetett, a túráikra elvitták. Egy kanadai és egy disszidens csehszlovák hokissal került egy sorba, s nem okozott csalódást. A már említett csarnokavatón például két gólt ütött. De a Grenoble-lal tartott a németországi túrára is, amikor amerikai és kanadai katonai támaszpontokon játszottak bemutató meccseket.
„Hogy egy szocialista ország útlevelével a zsebemben hogyan jutottam el ilyen helyekre? Nos, úgy, hogy a vendéglátóinknak fogalmuk sem volt arról, honnan származom. Ültem a buszon a Grenoble mezében, és a kutyának nem jutott eszébe, hogy ez a pasas mit keres itt. Én meg persze roppantul élveztem a dolgot, hiszen drága szállodákban laktunk, azt ehettem, amit akartam, s ez az akkori magyarországi csóróság mellett ritka ajándéka volt a sorsnak.”
Ám bármennyire csillogó is volt az élet odakint, Egri Jánosban fel sem merült, hogy disszidáljon.
„Inkább hazajöttem megnősülni. Imádom a hokit, ám annyira azért nem volt fontos a számomra, hogy mindent felrúgjak érte. Az ember amúgy sem tépheti el végérvényesen a gyökereit. Érdemes megnézni, hogy – a kívülálló számára talán megmagyarázhatatlan módon – egyébként dúsgazdag magyarok is hazatelepülnek életük alkonyán. Hazajönnek meghalni... A családomnak egyébként rengeteget köszönhetek, itthon én sosem a válogatott hokisként voltam elkönyvelve. S őszintén szólva a legkevésbé sem baj, ha az ember előtt nem esnek hanyatt a saját szerettei. Emlékszem, a feleségemet, aki egyébként nem éppen hokirajongó, még menyasszony korában sikerült kicsalnom egy Meteor–Spartacus meccsre a Kisstadionba. Ő a térdig érő hó ellenére tűsarkú cipőt viselt, s késett, valamikor a második harmadban érkezett meg. Aznap igazán jól ment a hoki, nyertünk 7-3-ra, én magam négyszer voltam eredményes. A meccs után berobogtunk az öltözőbe, gyorsan lezuhanyoztam, felkaptam egy inget és vizes hajjal rohantam ki, remélve, hogy a menyasszonyom most majd el lesz ájulva leendő párja játékától. Ám ő csak annyit jegyzett meg, hogy "ez a Spari meglehetősen gyenge volt, de hogy te milyen ügyetlenül lőtted mellé a második harmadban ziccerben fonákkal a korongot..." El lehet képzelni, hogy éreztem magam én, az első sor négygólos centere...”
Egri János 35 éves koráig hokizott az élvonalban, s bár az Építőkben egy ideig az ifik edzője volt, végül a televízióban kezdett új karriert. A sportágtól azonban sem szakadt el, hiszen a mai napig aktívan játszik az öregfiúk-válogatottban, amelynek ő az egyik szervezője, motorja. A végig kellemes beszélgetésünk azonban némiképp komor hangulatúvá válik, amikor ehhez a témához érünk.
„Sajnos, széthullóban van a társaság. Pedig ez a heti kétszer egy óra, amit a jégen töltünk, az életünk fontos része. Sikeres üzletemberek, komoly nyugdíjasok esztendőkön át ahhoz igazították az életüket, hogy mikor vannak az öregfiúk tréningjei. Ilyenkor nem volt tárgyalás, ilyenkorra nem szerveztünk családi programot. Príma kis közösség alakult ki, ami a mai világban önmagában is érték. Nem is beszélve arról, hogy ezek a játékosok, Zsitva, Mészöly Kandúr, Cziegler és a többiek rengeteg dicsőséget szereztek az évtizedek során ennek az országnak. A Millenárison öltöztünk, s onnan jártunk át a Gyakorló Jégcsarnokba, ahol a szövetség jóvoltából ingyen kaptuk a jeget. Délelőtt 11-kor mentünk, akkor nem vettük el senkitől a jégfelületet, és csak annyi plusz költséget okoztunk, hogy ez idő alatt égtek a lámpák. Ám ennyi kiadást egy kultúrállamban szerintem el lehet viselni. Egy nap azonban megvonták tőlünk a jégidőt, mi meg nem voltunk elég ügyesek, s a Gyakorló kiment alólunk. Azóta különféle pótmegoldásokkal kísérletezünk, idén a Széna térre jártunk. Ott viszont csak kiskapura lehet játszani, s én már látom, hogy ezek a problémák lassan az öregfiúk-válogatott elsorvadásához vezetnek. Régen 16 jártunk rendszeresen, most már előfordul, hogy csupán nyolcan jövünk össze. Pedig kár ezért a közösségért, hiszen még öreg fejjel sem hoztunk szégyent a magyar hokira. 1996-ban, 2000-ben és 2004-ben Kanadában a korosztályos vb-n divíziógyőztesek lettünk, miközben a hazaiakon kívül a svédek, a finnek és az oroszok is képviseltették magukat. Apropó, oroszok. Amikor tavaly decemberben itt járt a Dinamo Moszkva öregfiúk csapata, én is kimentem megnézni őket a Megyeri útra. Sőt, az öltözőjükbe is bejutottam, s igazán barátságosan fogadtak. Ötven-hatvan év közötti, meglett úriemberekkel találkoztam. A kapusuk feje akkora volt, mint egy jetié, egy részük a vécén ülve cigarettával és vodkával hangolt a meccsre, de amit a jégen bemutattak, az még mindig varázslatos volt. Nem bontottak le senkit, nem akartak összetörni senkit, a góljaikat sem bombalövésekből szerezték, hanem a végsőkig kijátszott ziccerekből. Igazi művészei a sportágnak. Nem véletlen, hogy a tengerentúlon a mai napig telt ház előtt bemutatóznak, amiből nem mellesleg jól meg is élnek. Ilyen nagyra törő álmaink nekünk nincsenek, de ha visszatérhetnénk a Gyakorlóba a szövetség jóvoltából, azért roppant hálásak lennénk, s azt éreznénk, hogy még mindig a hokis családhoz tartozónak számítanak minket is.”
Már vagy másfél órája beszélgetünk, időközben beugrott egy rövid időre Egri János fia és lánya is, sőt egy vendég is befut. Ideje tehát szedelőzködni, de zárásként vendéglátóm azért még – nevek említése nélkül – elmesél néhány sztorit a kádári hiánygazdaság időszakából, amikor az élelmes hokisok (is) kiegészítették a nem éppen főúri fizetésüket egy kis mellékessel. Íme az egyik:
Történt, hogy a válogatott külföldi túrára utazott. Abban az időben Nyugatra kijutni turistaként nemigen lehetett, vagy ha mégis, akkor is csak minimális valutaellátmány járt. Emiatt mindenki kiegészítette a saját büdzséjét, bár akit elkaptak a határon a fináncok, komoly büntetésre számíthatott. A hokisoknak is muszáj volt elrejteniük a feketén vett dollárt, márkát, s a kapus hatalmas botja – némi átalakítás után – kitűnő rejtekhelynek tűnt. Sokáig nem is volt baj, ám egy alkalommal egy sértődött, a keretből kimaradó játékos elárulta a vámosoknak, hol érdemes keresgélniük. A fináncok pedig a határon annak rendje és módja szerint letekerték a ragasztót a kapusbárdról kettényitották azt, és lefoglalták az illegális valutát. Nagy fogásukról gyaníthatóan eldicsekedtek a kollégáiknak, mert néhány évvel később egy ellenőrzés során ugyanez a jelenet lejátszódott. Ám a kettényitott kapusbotban ez alkalommal pénz helyett egy cédulára bukkantak a vámosok ezzel a szöveggel: a pénznek az OTP-ben a helye. Egri János úgy tudja, e nevezetes bot utóbb a Bűnügyi Múzeumban is megtekinthető volt...
S. Tóth János
Fotó: nemzetisport.hu
