Flóra Pétert igazán könnyű megtalálni, hetente háromszor, hétfőn, szerdán és pénteken lejár Újpesten az öregfiúkkal hokizni. Tulajdonképpen a visszavonulása óta jégen van, de már csak baráti társaságban jégkorongozik. Igaz, ez nem jelenti azt, hogy egymás között ne vívnák „vérre menő” csatákat.
„Mi akkor is komolyan vesszük a hokit, ha csupán egy kóla a meccs tétje” – mondja. A Pólus Centerben, a jégpálya mellett ülünk le beszélgetni. A bevásárlóközpontot éppen felújítják, az éttermi részt is az építők állványzata uralja, de azért a Pólus működik, a jégen egészen apró gyerekek ismerkednek a korcsolyázás alapjaival.
„Ide is lejártunk olykor, de a Megyeri út az állandó bázisunk. Eleinte mi, volt újpestiek adtuk a társaság gerincét, de aztán hajdani fradisták is bekéredzkedtek a csapatba. Nem mondom, hogy annak idején mindenki mindenkivel a legnagyobb barátságban volt, de az ellentéteknek ma már nyoma sincs. Nekem személy szerint végképp nem okozott problémát, hogy az ősi rivális Ferencváros hokisai is ott vannak közöttünk, hiszen sosem tekintettem őket ellenségnek, számomra ők mindig is nemes ellenfelek voltak. Igaz, a válogatottban annak idején már volt alkalmunk megismerni egymást. Emlékszem, amikor fiatal srácként bekerültem a keretbe, milyen félve mentem el az első edzőtáborba. Folyvást az járt a fejemben, vajon miként fogadnak majd a nagyok, Mészöly András, Muhr Albert meg a többiek. De már akkor kellemesen csalódtam. Mostanában Kangyal Balázs is be-beöltözik, aki szinte még gyerek volt, amikor felkerült hozzánk a Dózsa felnőtt csapatába. Akkoriban mi pátyolgattuk, most viszont felnézünk rá, hiszen fantasztikus pályafutása volt, Svájcban A-csoportos világbajnokságon is játszott. Két csapatra való öreg hokis mindig összejön ezeken az edzéseken, de van, hogy huszonöten is összegyűlünk. Úgy nem szoktunk játszani, hogy egykori fradisták a hajdani újpestiek ellen, inkább öregek–fiatalok meccsek vannak.”
Flóra Péter tehát a mai napig rendszeresen hokizik, a szurkolók szeme elől azonban mégiscsak eltűnt.
„Való igaz, nincs semmiféle hivatalos kapcsolatom a sportággal. De ez nem újdonság, mert a visszavonulásomat követően rögtön búcsút intettem a hokinak, sem edzői, sem sportvezetői ambícióim nem voltak. Úgy rémlik, egyszer talán szóba került, hogy legyek technikai vezető a Dózsánál, de köszönettel nemet mondtam.”
Meccsekre sem jár, de ennek az okát már nem szívesen árulja el. Azt mondja, nem szeretné, ha bárki azt hinné, a sértettség beszél vele, mert tényleg nem haragszik senkire. Azért annyit elmond, hogy érzése szerint Újpesten nem igazán becsülik meg a szakosztály legendáit, keveset tesznek a dózsás család egybentartásáért. Nem azt nehezményezi, hogy hatszoros bajnokként nem kap tiszteletjegyet a lilák meccseire, hiszen egy jegy megvásárlásába szerencsére még nem rokkanna bele. A gesztust, a törődést hiányolja – magyarázza, de aztán gyorsan hozzáteszi, inkább beszéljünk másról, mert tényleg nincs harag a szívében, s már tudomásul vette, hogy olyan a helyzet manapság, amilyen.
Ugrunk tehát egy nagyot az időben, s a kezdetekről kezdünk beszélgetni. Az ifjú Flóra Péter Angyalföldön nőtt fel, a Vasas-pálya környezetében, ám lelkes Fradi-drukkerként. A hokiról semmit sem tudott, náluk nem volt családi program a Kisstadionba járni.
„Egy osztálytársam példáját követve mentem el az akkor megalakuló KSI toborzójára – 1963-at írtunk. Jégkorongmeccset addig nem is láttam, de remek társaság gyűlt össze, így én is ott ragadtam. Pedig nem volt olyan pompás felszerelésünk, mint a mai kissrácoknak; kezdetben csak korcsolya meg használt bot jutott valamennyiünknek. De lelkesek voltunk, jól éreztük magunkat, s ez feledtette a kissé nomád körülményeket. Mivel jó tanuló voltam, az iskola és a sport összeegyeztetése sohasem okozott problémát. Talán ha egy-két edzésről hiányoztam, mert nem volt kedvem tréningezni. Amikor ez kiderült, a nagypapám egy nyaklevessel nyomatékosította azon véleményét, hogy ha valamibe belekezd az ember, akkor azt illik is végigcsinálnia becsülettel.”
Noha a KSI szakosztályának létrehozása Jakabházy László érdeme volt, a Flóra-féle korosztállyal id. Orbán György foglalkozott. A gyerekek szerették őt, Flóra Péter szerint „tűzbe mentek volna érte”. Ennek két oka is volt: egyrészt remek edzéseket tartott, másrészt pedig partnerként tekintett az ifjú hokisokra. Nem keménykedett velük, hanem a meggyőzés eszközével operált. Orbán volt az, aki jó szemmel kiválasztotta és egy bekkpárrá gyúrta össze Kovács Csabát és Flóra Pétert. E húzás olyannyira sikeres volt, hogy ők ketten egész pályafutásukat egymás mellett töltötték, s mifelénk éppolyan legendás duónak számítanak, mint mondjuk hajdanán a szovjet hokiban a Vjacseszlav Fetyiszov, Alekszej Kaszatanov kettős.
A KSI-ben az akkori szabályoknak megfelelően 18 éves korig játszhattak a fiatalok, azután új klubot kellett választaniuk. A Flóra-féle társaság is szétszóródott, ők Kovács Csabával a korszak két nagy csapata közül az Újpestet választották. Pontosabban a Dózsa, nevezetesen Boróczi Gábor választotta ki őket. S bár Flóra Péter a lelke mélyén – ahogy azt említette – fradista volt, természetesen követte sortársát és barátját a Megyeri útra. Ez már csak azért is logikus lépés volt, mert a lilák együttese éppen átalakulóban volt, így jóval több játéklehetőség ígérkezett a fiataloknak, mint amennyit a sztárjátékosok sorával teletűzdelt Ferencváros kínálhatott volna.
„Boróczi Gábor azt a feladatot kapta a szakosztály-, vagy mondhatom úgy is, a belügyi vezetőségtől, hogy aranyérmes gárdát faragjon az újpesti ifikből és a KSI végzőseiből összeálló új csapatból. Ám épp a hetvenes évek volt az az időszak, amikor a Fradi zsinórban tízszer bajnoki címet nyert. Az első időkben egyértelműen a rutin döntött a zöld-fehérek javára. Az a társaság átlagban nagyjából tíz évvel volt idősebb a miénkénél, s persze kitűnő jégkorongozókból állt. Aztán ahogy teltek az évek, egyre nehezebben viseltük, hogy megint nem sikerült a trónfosztás. Olykor szerencsénk sem volt, máskor viszont csak önmagunkat okolhattuk, mert előfordult, hogy hatpontos előnyt tékozoltunk el a szezon hajrájában. Boróczi Gábor felkészült szakember volt, ráadásul gyakran edzőtáboroztunk Csehszlovákiában, és így sok mindent ellesett az ottani trénerektől. Ám hiába dolgozta ki a taktikát, ha mi, akiknek fedett pálya híján csupán novembertől március elejéig tartott a szezon, nem tudtuk azt megvalósítani a jégen, mert az a taktika nem igazán a mi lehetőségeire volt szabva.”
A hosszú újpesti böjtnek egy új edző, Vitalij Davidov érkezése vetett véget. A játékosként háromszoros olimpiai bajnok szovjet klasszis a Dinamo Moszkvától érkezett a Dózsához a szocialista belügyi szervek együttműködése révén.
„Davidov az érkezését követő első két hétben nem húzott korcsolyát. Felült a nézőtérre, s onnan figyelte a tréningeket. Aztán külön-külön leült beszélgetni minden játékossal, s elmondta, kitől mit vár. Nagyszerű szeme volt, pillanatok alatt felmérte a játékosok képességeit, s mindenkitől csak annyit követelt meg, amennyi elvárható volt az illetőtől. Emlékszem, rendszeresen osztályozott bennünket, és Lantos Gábornak, aki nem számított a sztárjátékosok közé, viszont stabil teljesítményt produkált, rendre ötöst adott. Pék Györgynél vagy éppen Buzás Györgynél viszont be-becsúsztak hármasok is, mert tőlük húzóemberként kiemelkedő teljesítményt várt.”
A davidovi stratégia tökéletesen bevált, az Újpest 12 év szünet után, 1982-ben újra bajnok lett. A lilák a sorsdöntő összecsapáson 6-2-re verték meg a Ferencvárost. A szovjet szakember a következő évben is a dobogó tetejére vezette a Dózsát, ám 1984-ben a Fradi visszaszerezte a bajnoki címet. Ezután azonban zsinórban négy lila-fehér diadal következett, immár Szeles Dezső dirigálásával. A sorozat 1988-ban zárult le – máig ez az újpestiek utolsó bajnoki elsősége...
„Az a jó hátvéd, akit szinte észre sem vesznek a pályán” – Jakabházy László mondását idézi Flóra Péter, amikor arról faggatom, milyen erények tették őt az egyik legmegbízhatóbb magyar hátvéddé. Önmagáról többet nem is igen mond, inkább azt fejtegeti, milyen nagy szerencse, hogy egymás mellé kerültek Kovács Csabával. Az évek során olyannyira összecsiszolódtak, hogy ha nem is látták egymást a csata hevében, pontosan tudták, az adott szituációban melyikük miként mozog, hol helyezkedik, s tisztában voltak azzal is, számíthatnak a másikra, mert a társ kisegíti a bajban lévőt. Nem véletlenül nyilatkozta annak idején a remek kapus, Kovalcsik Péter, hogy fele annyi gondja van a védéssel, ha a Kovács, Flóra páros takarít előtte.
Flóra Péter azt mondja, egyenrangú társnak számítottaka pályán, amúgy viszont a sport világának íratlan szabályai rájuk is érvényesek voltak. Vagyis például a felszerelésekkel teli zsákot a legfiatalabbnak kellett cipelnie, az edzőtáborban pedig az idősebb hokis választhatott ágyat magának. S mivel a Kovács, Flóra kettős esetében az előbbi egy évvel idősebb (1954-ben, illetve 1955-ben születtek), Flóra Péter mindezt zokszó nélkül tudomásul vette. Ha ők ketten valamiben igazán különböztek, az az, hogy Kovács Csabának máig emlékezetes bunyói voltak egy-egy fradistával, Flóra Pétert viszont nemigen lehetett látni verekedni.
„Birkatürelmem van, engem nem volt könnyű kihozni a sodromból. Ha viszont az ellenfél átlépett egy határt, határozottan megvédtem magam, s ezt a válogatott meccseken a Fradiból beválogatott csapattársaim is láthatták, ezért inkább békén hagytak. Ezzel együtt szándékosan sohasem okoztam sérülést, Hajzer Tibor orrtörése is egy peches eset volt.”
Flóra Péter nem csak a lilákkal volt sikeres, a válogatottban is hosszú éveken át alapembernek számított. Grenoble-ban szerepelt először világbajnokságon, aztán a galaci vb kivételével, amelyet sérülés miatt hagyott ki, valamennyi tornán részt vett. Így több feljutásnak és B-csoportos szereplésnek is részese lehetett, közte az 1983-as budapesti C-csoportos világbajnokság megnyerésének. Azt mondja, amit a magyarországi lehetőségek engedtek, azt a nemzetközi porondon kihozták magukból, nincs benne hiányérzet. Megerősíti, hogy igaz az a történet, miszerint a tokiói vb-n szinte győztesként ünnepelték a mieinket az ellenfelek, amikor kiderült, hogy mifelénk még nincs fedett pálya és a teljes felnőtt mezőny hozzávetőleg 120 hokisból áll...
Ami a „leg-eket” illeti, a legerősebb csatársor, amely mögött a válogatottban bekkeltek, az szerinte a Pék György, Buzás György, Palla Antal trió volt, míg Újpestről a Buzás György, Buzás Gábor, Pék György, illetve a Pék György, Buzás György, Ancsin János hármast említi. Bár a Dózsában együtt játszott Alekszandr Malcevvel és Valerij Vasziljevvel is, az egykori olimpiai és világbajnokok szerződtetése szerinte inkább volt PR-fogás, mint szakmailag megalapozott döntés. Mert bár a Dinamo Moszkva legendái fénykorukban a világ legjobbjai közé tartoztak, Budapestre már „nyugdíjasként” érkeztek: túl voltak a negyvenen, éveket hagytak ki és bizony az erőnlétük is gyöngécske volt, pocakot eresztettek. Érdemben tehát nem segíthettek a liláknak, bár az edzéseken egy-egy mozdulatukon azért látszott, hogy egykor művészei voltak e sportágnak. Flóra Péter úgy emlékszik rájuk, mint barátságos, mindenféle sztárallűrtől mentes hokisokra, akikkel azonban nem sok időt töltöttek együtt, hiszen a szovjetek külön laktak, és az edzésre is külön hordták és vitték őket. A légiós csapat harmadik tagja az edzőjével összekülönböző, akkor 29 éves Szergej Szvetlov lényegében büntetésből „száműzetett” Budapestre. Nos ő viszont nem egyszer őrületbe kergette az ellenfeleket, különösen a fradistákat. Egyedül azonban mit sem tehetett, az Újpest vele is csak harmadik lett.
Ez már Flóra Péter pályafutásának is záró periódusa volt. Utoljára 1991 tavaszán lépett pályára bajnoki mérkőzésen. Azt mondja, talán még lehúzott volna egy vagy két idényt, ha finoman nem adják értésére, hogy mondjon le a sportállásáról. Hivatalosan ugyanis a Belügyminisztérium polgári alkalmazottjának számított; akkoriban így oldották meg a Dózsa-sportolók elhelyezését.
„Lett volna lehetőség arra, hogy hivatásos rendőrré váljak, de ez nem volt kötelező. Sőt, a mi időnkben már a polgári alkalmazotti státust sem volt muszáj elfogadni, emlékeim szerint például Bodor Zsigmondnak végig civil állása volt. Akadtak persze, akik felvették az egyenruhát, de természetesen nekik sem kellett napi nyolc órában a rossz fiúkat üldözniük, hiszen őket kihelyezték munkavégzésre a klubhoz, illetve a jégkorong-szakosztályhoz. Mi tehát azért kaptuk a fizetésünket, mert hokiztunk, így amikor a sportállást visszakérték, nekem is új egzisztenciát kellett felépítenem. Ennek ellenére még maradtam volna a jégen, ha legalább a benzinköltségemet állja az UTE, mert a napi kétszeri edzésre összesen 100 kilométert kellett autóznom, de végül erre sem volt lehetőség. Kovács Csaba és jómagam végül a visszavonulás mellett döntöttünk. Azért nem viselt meg a búcsú, mert a jégkorong akkor már kezdett átalakulni, s ez már nem igazán az én világom volt. Egy dánok elleni meccsen éreztem először, hogy a mi időnk lassan lejár. Egy olyan csatárral kerültem tudniillik szembe, akinek vérben forgott a szeme, s akin érződött, hogy nem ad kegyelmet. Fel is rúgott rendesen, de már nem volt kedvem visszaadni azt sem. Egy katonának akkor kell levetnie az egyenruhát, ha félve megy a bevetésre. Félreértés ne essék, én nem féltem a jégen, viszont nem is volt meg bennem az a vad ösztön, hogy az eredmény érdekében bármi áron megállítsam, eltakarítsam az ellenfelemet az útból.”
A visszavonulása után Flóra Péter még lejárt a Pomáz edzéseire, ám már csak a maga örömére, tétmeccset ugyanis többé nem játszott. A lányának nincs köze a jégkoronghoz, sőt – a papa legnagyobb örömére – az élsporthoz sem. Hiába lett tehát hokis Kovács Csaba két fiából, Csabából és Attilából is, aki egy Kovács és Flóra alkotta párosra lenne kíváncsi, az hétfőn, szerdán vagy pénteken kénytelen lesz bekukkantani a Megyeri úti jégcsarnokba az öregfiúk edzésére...
S. Tóth János
